Carlos Vicente kaptány a szeméhez emelte a távcsövét.

   – Ez kétségkívül az Északi Szél. Látszólag nincs komoly baja – tolmácsolta a látottakat a mellette álló elsőtisztnek. – Mit is mondtál, mit szállít?

   – Kétszáz konténernyi banánt hoz Costa Rica-ból.

   – Az jó sok banán! – bólogatott a kapitány.

   A portugál partiőrséget az üzemeltető cég értesítette, miután a hajó jeladója és rádiói elnémultak. A kiküldött repülőgép csak hosszas keresgélés után találta meg. Többször átrepültek felette. A fedélzet és a híd is elhagyatottnak tűnt, ellenben idegen hajót láttak az oldalához rögzítve.

   Nemsokára a partiőrség Bojador nevű naszádja kifutott a kikötőből.

   Másnap kora délelőtt tűnt föl a radarjukon a lassan sodródó Északi Szél. Még két órába tellett, mire teljesen megközelítették. Többször jeleztek neki a kürttel és a hangosbeszélőn, mindhiába. Megkerülték és szorosan az idegen hajó mellé manővereztek. Átkutatták, de nem találtak rajta senkit.

   Öt felfegyverzett határőr lépte át az Északi Szél fedélzeti korlátját. Egyenesen a hídhoz mentek. A személyzetnek nyoma veszett. A jeladó és a rádiók nem működtek, de a többi műszer sértetlennek tűnt.

   Leállították a hajómotorokat, s módszeresen elkezdték átkutatni a hajót. Pár percre rá megszólalt a Bojador rádiója.

   – Vicente kapitány! Itt Alberto őrmester. – A férfi elhallgatott, a megfelelő szavakat kereste. – Azt hiszem jobb lesz, ha átfárad a raktérbe. Ezt a saját szemével kell látnia!

   Három nappal korábban

   Graham kapitány aggódva figyelte a baloldalon kibontakozó zivatarfelhőket. Negyvenöt éves kora ellenére a napbarnított szikár férfi arcát mély ráncok tagolták, melyeknek nem tett jót, hogy az elmúlt három hónapban öt kilót fogyott a kiújult refluxa miatt.

   – Az előrejelzés szerint a ciklon déli irányba halad. Ha nem változtat irányt, akkor csak a széle kap el minket – osztotta meg a gondolatait az elsőtiszttel. Thomas Norton pár évvel fiatalabb volt a kapitánynál, azonban haja őszbe fordult már, s jól láthatóan némi felesleg kezdett felhalmozódni a deréktáján.

   – Nyolc lesz, mindjárt sötétedik – folytatta Graham.

   Norton a térkép fölé hajolt. Úgy tűnt nem hallotta a kapitány szavait.

   – Norton elsőtiszt! Felesleges nézegeti azt a térképet. Öt napnál hamarabb nem érünk haza.

   Az elsőtiszt levette a szemüvegét, s a száránál fogva a felsőzsebébe tűzte.

   – Tudom, tudom. Csak szoros lesz. Nem szeretném lekésni a lányom ballagását.

   – Ne aggódjon! Ha kell, az utolsó párszáz kilométeren felpörgetjük ezt a bárkát – jelentette ki Graham.

   Bár a kapitányt jól ismerte az elsőtiszt lányához fűződő kapcsolatát, mégse tudott azonosulni az érzelmeivel. Néha elmerengett, hogy normális-e az, ha valaki ennyire szoros kapcsolatot tart a gyerekével. Ő, hasonlóan a szüleihez, távolságtartással igyekezett a sajátjait önállóságra sarkallni. Ha nem kértek tőle közvetlen segítséget, támogatást, akkor csendben végignézte a sikereiket, kudarcaikat.

   A sors mégis úgy hozta, hogy az idősebb fiával, Scott-tal nap mint nap beszélhet. A fiú ugyanazt a pályát választotta, mint ő, aki a hajófenéken kezdte és huszonöt évébe került, mire felért a legmagasabb pontra, a hajóhídra. Graham nem kivételezett a fiával, sőt Scott-nak kétszer annyit kellett tennie a dicséretért és fele annyit a büntetésért.

   A kapitány rendszerint nyolckor hagyta el a hidat, de a közeli vihar miatt tovább maradt. Megbizonyosodott arról, hogy a ciklon nagy részét elkerülik, majd átadta a szolgáltot az elsőtisztnek. A szokásához híven lesétált a gépházba, onnan pedig a fedélzetmesterhez, Mr. Andersonhoz, akivel egy gyors sétát tettek a raktérben a konténerek körül.

   Graham kapitány másnap reggel hatkor kelt. Gyors zuhanyzás és öltözködés után a hídra indult. A folyosón a fiatal másodtiszttel, Greg Freemanel futott össze. Freeman egy jó arasznyival alacsonyabb volt két társánál, ezért fejét mindig felszegte, s amennyire csak tudta kihúzta magát. Bajuszt is azért növesztett, hogy idősebbnek és komolyabbnak látszon.

   Norton elsőtisztet ismét a térképre hajolva találták. Jöttükre felegyenesedett.

   – Kapitány úr! Nem történt semmi említésre méltó az éjszaka. Sebességünk tizenkét csomó. Jelenleg a Kanári-szigetektől nyugatra hajózunk. Egészen pontosan itt – mondta és a nyomaték kedvéért a térképre bökött.

   – Köszönöm.

   A kapitány tekintete a rádió sötét kijelzőjére esett.

   – Azzal mi történt?

   Norton összeráncolta a szemöldökét.

   – Nem tudom. Öt körül még beszéltem a Kanári-szigetekkel.

   Pár percig bíbelődtek a rádióval, hátha életre kelthetik. Végül feladták.

   – Legyen szíves, hívja fel a központot a műholdas telefonon és jelentse a rádió meghibásodását.

   Kopogás szakította meg a beszélgetést. A kitáruló ajtóban Alberto, a zömök szakács alakja tűnt fel. Kezében három tálcát egyensúlyozott.

   – Kapitány úr, tiszt urak, a reggelijük – jelentette erős olasz akcentussal. – Önnek Graham kapitány csak pirítós, ahogy kérte.

   – Köszönjük Alberto, elmehet.

   Freeman másodtiszt megköszörülte a torkát.

   – Kapitány úr, úgy tűnik, mintha működne ez a telefon, de a központ nem válaszol. Minden a megszokott módon világít rajta, de semmi válasz.

   – Próbálja meg még párszor. Ha nem érjük el őket, hívja a Déli Hullámot.

   Graham kapitány kinyitotta a hajónaplót és feljegyezte. ’A rádió meghibásodott reggel öt és hat óra tizenöt között’. Kezében a tollal mozdulatlanul várta a hívás eredményét.

   Freeman visszarakta a telefont a helyére és némán megingatta a fejét.

   A kapitány csalódottan véste be ezt is a hajónaplóba.

   – Szépen vagyunk. Két választásunk van, vagy négy és fél napot hajózunk rádiócsendben, vagy kikötünk a legközelebbi kikötőben és megjavíttatjuk a rádiót.

   – Nem érek haza időben – morogta magában Norton.

   – A műholdas követő működik? – kérdezte a kapitány.

   Freeman a műszerre pillantott.

   – Úgy tűnik, kapitány úr.

   – Hála az égnek – sóhajtott. – A terv szerint hajózzunk tovább! Ha a központ azt látja, hogy az ütemterv szerint haladunk, akkor talán nem aggódnak majd annyira.

   Norton kihasználta a pillanatnyi csendet.

   – Az engedélyével lepihennék uram.

   – Menjen csak.

   Az elsőtiszt a reggelijével elhagyta a hidat. Graham a másodtiszthez fordult.

   – Ön mit gondol?

   – Miről? Kapitány úr.

   – A meghibásodott rádióról, telefonról.

   Freeman megvonta a vállát.

   – Nem hiszem, hogy egyszerre két eszköz elromolhat magától. Talán villámcsapás okozhat ilyet.

   – Nem. Biztos, hogy nem villám okozta. A radar is ugyanazon a konzolon van, mint a rádióantennák, és az működik. A villámhárítók sem dísznek vannak ott.

   – Arra céloz kapitány úr, hogy valaki szándékosan tette tönkre őket?

   – Nem, persze hogy nem. Mi oka lenne bárkinek is ilyet csinálni?

   Csendesen teltek az órák. Közvetlen ebéd előtt a fedélzetközből szóltak fel rádión.

   – Kapitány úr! Mr. Anderson gyomorgörcsökkel küzd és nagyon rosszul van. Lefektették a legénységi kabinban.

   Graham azonnal útnak indult.

   – Egy órával ezelőtt kezdődött, kapitány úr – jelentette James Wilson matróz. – Először émelygés fogta el, majd többször hányt.

   A kapitány a fiatal fedélzetmesterhez fordult.

   – Hogy érzi magát Mr. Anderson?

   – Gyengének uram, forog velem a világ és folyamatosan görcsöl a gyomrom.

   – Ugyanazt reggelizte, mint mindenki más? – kérdezte Graham. A beteg homlokára tette a kezét, majd a pulzusát tapintotta ki.

   – Igen, kapitány úr – válaszolt James.

   – Maradjon vele és itassa rendszeresen vízzel. Később hozok neki görcsoldót és fájdalomcsillapítót. Ha változna az állapota, azonnal szóljon.

   A kapitány visszatért a hídra.

   – Hogy van Mr. Anderson? – kérdezte Freeman másodtiszt.

   – Nincs a legjobb bőrben. A szívverése is szabálytalan. Az egyetlen jó hír, hogy nincs láza.

   – Mit gondol, kapitány úr?

   – Fogalmam sincs – válaszolta aggodalommal telve. – Azoknak a fránya rádióknak is most kellett elromlania! – tört ki végül.  – Milyen messze vagyunk a legközelebbi kikötőktől?

   A térkép fölé hajoltak.

   – Madeira háromszázötven mérföldre van, Sao Pedro pedig négyszázra. – Graham eltöprengett. – Madeira felé fordulunk. Ha Mr. Anderson-nak javul az állapota, akkor újra irányba állunk.

   – Értettem, kapitány úr – nyugtázta az utasítást Freeman, majd lassan elfordította a hajókormányt.

   – És két csomóval növelje a sebességet.

   – Igenis. Két csomóval növelem a sebességet.

   Míg a másodtiszt végrehajtotta az utasításokat Graham a hajónaplóba jegyzetelt.

  Pár óra múlva Mr. Anderson állapota stabilizálódott, bár még rettenetesen érezte magát. Graham kapitány vitt neki gyógyszert. Alig múlt el dél, amikor jelentették, hogy a két másik fedélzetért felelős matróz is rosszul érzi magát. Tüneteik Mr. Andersonéhoz voltak hasonlatosak.

   – Mennyi idő múlva érhetünk Madeira-ra? – kérdezte Freemant.

   – Jelenlegi sebességgel huszonnyolc, maximális sebességgel körülbelül huszonkettő óra múlva, uram.

   – Növelje a sebességet a maximumra. Remélem, a fiúk kibírják, míg odaérünk. – Graham elgondolkozott. – Ételmérgezés nem lehet. Beszéltem Alberto-val. Mindenki ugyanazt kapta ebédre, sültcsirkét zöldborsóval és burgonyapürével. Kivéve engem, mert a savam miatt csak pár kekszet ettem. Mr. Anderson után a két közvetlen munkatársa lett rosszul. Valamilyen betegség lehet, talán vírus.

   – Én is pont erre gondoltam! – helyeselt Freeman.

   – Megtenné, hogy a három betegen kívül mindenkit idehív?

   – Természetesen uram. Norton elsőtisztet is ébresszem fel?

   – Igen.

   A híd megtelt emberekkel. Megjelent az első és a másodtiszt, a főgépész, a másodgépész Scott, Alberto és John, a matróz.

   – Nos, nem fogok kertelni – kezdett a mondandójába Graham, majd tömören beszámolt a történtekről. Végül kijelentette. – Nagyon valószínű, hogy fertőző betegségről van szó. Mivel én már érintkeztem velük, ezért csakis én látogathatom őket.

   A megbeszélés végén félrehívta Scott-ot.

   – Hogy érzi magát? – kérdezte a fiatal férfit.

   – Velem minden rendben, kapitány úr.

   – Akkor jó. Tartsa magát távol mindenkitől.

   Estére a főgépész, Scott és a matróz is lebetegedett. Graham egy fél órát töltött velük, majd a hídra sietett.

   – Mi a helyzet odalent? – kérdezte az éjszakai műszakra készülő Norton.

   – Mr. Andersonék állapota stabilnak tűnik, az újak jobban szenvednek.

   – Scott?

   – Scott másodgépész egy a legénység tagjai közül. Nem kap külön figyelmet, hacsak az állapota nem igényli. És most nem igényli.

   – Értem, kapitány – nyugtázta Norton, de az arckifejezésén látszott, hogy nem tetszik neki Graham ridegsége.

   A kapitány sokáig maradt. Éjfél fele járt már, amikor elköszönt Nortontól. Egyenesen a betegekhez ment.

   A főgépész és a matróz már aludt, a sápadt Scott hunyorogva a plafont fürkészte. Graham leült az ágya szélére és megfogta a kezét.    A fiatal férfi megrándult.

  A kapitány megitatta. Mondani szeretett volna valamit az érzéseiről a fiának, arról, hogy mennyire aggódik érte, de mindössze egy sóhajt préselt ki magából. A csendet a főgépész törte meg, álmában nyöszörgött.

  A kapitány kilépett a folyosóra, azonban nem a kabinja fele vette az útját. Egyenesen a hídra tartott. Bent Norton heves gesztusok kíséretében Freemant és Alberto-t győzködte. Hirtelen elhallgattak.

  – Megmagyaráznák, mi folyik itt?

  – Egy problémát próbálunk megoldani, kapitány úr – válaszolta Norton elsőtiszt.

  – Milyen problémát?

  – Amit ön okozott nekünk azzal, hogy nem kérte a vacsorát és csak néhány kekszet fogyasztott, mert túl sok a sava – válaszolta gúnnyal az elsőtiszt. A szeme szikrázott a dühtől.

   Graham először értetlenül nézett rájuk, majd felcsattant.

   – Önök mérgezték meg az embereket?

   Kérdésére nem érkezett válasz, ezért megismételte.

   – Azt kérdeztem, önök mérgezték meg a fiamat?

  – Scott másodgépész egy a legénység tagjai közül. Nem kap külön figyelmet, hacsak az állapota nem igényli – válaszolta Norton cinikusan.

   – Igen, lebetegítettük őket, de csak amennyire a terv megkívánja – válaszolta Freeman.

   – Miféle terv?

   Az elsőtiszt kitért a válasz elől:

   – Minden olyan szépen alakult. Azt a rohadt pohár tejet is megihatta volna a kekszéhez, de azt sem kérte.

   Graham közelebb lépett.

   – Maradjon ott, Graham! – kiáltott rá Norton.

   – Graham kapitány! Ha jól tudom, még én vagyok a kapitány ezen a hajón.

   – Hát maradjon ott, Graham kapitány!

   – Szóval mi az, amit a banánon kívül a hajó szállít? Gondolom valami csempészárut.

   – Amfetamint, ötszáz kiló amfetamint. Mi van? – kérdezte indulatosan Freeman, észlelvén a többiek nemtetszését. – Nem mindegy Két óra múlva úgyis itt hagyjuk ezt a bárkát.

   – Tehát – vette át a szót Graham –, azt tervezték, hogy mindenkit lebetegítenek, majd mikor Madeira felé vesszük az irányt, leadják az amfetamint? Ezért vizslatta folyton Norton elsőtiszt a térképet. Egyébként kié a drog?

   – Ahhoz magának semmi köze – válaszolta Norton.

   – Úgy látom a rádió is megjavult – biccentett a fejével a készülék irányában.

   – Nem lett volna szerencsés, ha a sorozatos megbetegedés miatt segítséget hív – válaszolta az elsőtiszt. – Ha lett volna ön is olyan jó, hogy ágynak dől, akkor éjszaka átpakoltuk volna a drogot és szépen hazahajóztunk volna. De önnek sok a sava… így meg kénytelenek vagyunk velük menni. Hacsak meg nem egyezünk.

   – Mivel etették meg az embereket? – váltott témát Graham.

   – Leander. Nem jut eszembe az angol szó – mentegetőzött Alberto, majd felkiáltott – megvan, tinktúra. Leander tinktúrát kaptak. De nagyon kellett figyelni az adagokkal…

   – A fenébe, dugulj már el! – torkolta le Norton. – Graham, mi fejenként kétszázötvenezer fontot kapunk. Én hajlandó vagyok ezt megosztani önnel. Ha mindenki benne van, akkor kicsit kevesebb, mint kétszázezer jutna fejenként. Az is szép pénz és akkor maradhat az eredeti terv. Átpakoljuk az amfetamint és hazahajózunk. Mit gondol?

   Graham azon tépelődött, hogy hogyan végződhet ez az egész.

   – Többet kellene tudnom ahhoz, hogy dönteni tudjak.

   – Mihez? Kétszázezer fonthoz? Az ötévnyi fizetésünk. Gondolkozzon már, kapitány.

   – Pont azt teszem, önök helyett.

  Norton elképedt.

   – Miről beszél?

  – Ötszáz kiló amfetamin utcai ára maximum két és félmillió font. Tudom… mert tudom és kész. Hogy adhatnának önöknek ebből hétszázötvenezret?

   – Nekem mennem kell, mert odaég az étel – szólalt meg váratlanul Alberto, majd gyorsan távozott.

   – Hajnal egykor főz? – kérdezte önkéntelenül Graham.

  – Eldicsekedett nekik, hogy egyszer egy Michelin-csillagos étteremben dolgozott. Ők meg azt mondták, ha megjönnek, akkor szeretnék, ha egy igazi Michelin-csillagos bolognaival várná őket – kotyogta Freeman. – Szerintem csak ugratták, de ez az ütődött olasz komolyan vette és éjfél óta a konyhában varázsol.

   Graham azonban már nem figyelt rá. A térképhez lépett. Norton fenyegetően felemelte a kezét.

   – Lent a kabinjában fekszik a fiam megmérgezve, gondolják, hogy bármi olyat tennék, amivel árthatok neki?

   Az elsőtiszt elé lépett. Grahamet megcsapta a férfi izzadságszaga.

   – Ne rontsa el ezt nekem, Graham kapitány! – sziszegte Norton a fogai közül. – A lányom jövőjét tenné tönkre. Az egyetemi esélyeit, az egyetlen esélyét egy jobb életre. Ezért én hajlandó vagyok tíz év börtönt kockáztatni.

Graham nem válaszolt, ő ennél sokkal pragmatikusabban gondolkodott.

   – Azt javaslom, ellenőrizzék le azt a drogot.

   – Azt sem tudjuk, melyik konténerben van – válaszolta az elsőtiszt, majd leült a kapitányi székbe.

   – Én sejtem – szólt közbe Freeman. – A berakodáskor az egyik konténert először középen helyezték el, majd egy fehér inges férfi utasítására átrakták az egyik alsó sarokba. A 3256-ost.

   Graham megismételte, mintha idiótákhoz beszélne. – Én megvizsgálnám az önök helyében azt a konténert.

   Az elsőtiszt a szék karfáján dobolt az ujjaival.

   – Most lekísérjük a betegekhez. Úgyis ott van most magára szükség.

   Graham mögött kulcsra zárták az ajtót. A kapitány kinyitotta a kajütablakot, mert már nagyon áporodott volt a levegőt. Aggódó tekintete végigsiklott a betegeken, végül leült Scott mellé. Kitapintotta a pulzusát. A fia, nyugodtan lélegzett, de a szívverése szaporának tűnt.

   Elmerengett a vonásain. A fülét, az orrát az édesanyjától örökölte. Eddig ez nem is tudatosult benne. Azok a ritka esték jutottak eszébe, amikor az óvodás Scott elalvás előtt az ágya szélére ültette, s csillogó szemmel a munkájáról kérdezte. Pár szóval mindig letudta a választ, pedig lett volna mit mesélnie.

   A férfi sóhajtott és a tenyerébe temette az arcát. Most érezte csak, hogy mennyire elfáradt. Hosszú napon van túl és még csak most jön a neheze. Ha egyedül lenne, megpróbálhatna ellenállni, de a fia magatehetetlensége megkötötte a kezét.

   Fél óra telhetett el, amikor kattant a zár és kinyílt az ajtó. Freeman lépett be rajta. Zavaros tekintete megakadt a betegeken.

   – Rájöttünk, hogy miért adták meg a fejenkénti kétszázötvenezret.

   – Mit találtak másodtiszt?

   – Többet, mint amit mondtak nekünk. Sokkal többet.

   – Norton elsőtiszt merre van?

   – A hídon.

   – Mutassa meg, mit találtak.

   Freeman habozott, de végül beadta a derekát. Levonultak a raktérbe. A másodtiszt feltörte a 3256-os blombáját. Amint kinyílt az ajtó, megcsapta őket a kiáramló hideg. Freeman elővette a zseblámpáját. Két sor banános doboz mögött egy üreget találtak. Bent pedig négy, fekete zacskókkal derékmagasságig megrakott raklapot.

   A mennyiség láttán Graham is meghökkent. Odalépett az egyikhez és megtapogatta a zacskót.

   – A kését kérném, Freeman másodtiszt.

   – Nem nyúlhatunk hozzá, kapitány úr!

   Graham nem mozdult. A másodtiszt némi hezitálás után átnyújtotta neki. A kapitány az egyik legalsó zsákot kilyukasztotta és nyelve hegyével megkóstolta a fehér port.

   – Ez nem amfetamin – jelentette ki határozottan.

   – Honnan veszi?

   – A legénybúcsúmban kipróbáltunk sok mindent. Ez kokain. Rengeteg kokain.

   Freeman szeme kikerekedett. Graham megpróbálta kihasználni a rémültét.

   – Ez legalább másfél tonna kokain, de lehet, megvan kettő is. Ez sokkal komolyabb dolog, mint ötszáz kiló amfetamin.

   A másodtiszt tett két tétova lépést a raklapok között, majd a kapitány felé fordult.

   – Érti már, hogy miért bizonytalanodtam el? Egyszerűen hazudtak nekünk.

   – Miért? Mit várt? – kérdezte Graham, széttárva a két kezét. Aztán csak legyintett. – Mit mondtak, mikor jönnek érte?

   – Az elsőtiszt szerint egy óra múlva itt lesznek.

   – Kik?

   – Albánok.

   Graham megvakarta az üstökét.

   – Rosszabb már nem is lehetne. Menjünk a hídra és beszéljünk Norton elsőtiszttel.

   Visszapakoltak mindent úgy, ahogy találták, végül Freeman egy új bilétával lezárta az ajtót.

   Az elsőtisztet meglepte a kapitány felbukkanó alakja.

   – Minek hoztad ide? – torkolta le a társát.

   Freeman zavartan gyűrögette a sapkáját.

   – Két tonna kokain van a hajón. Ugye tudja, hogy mindenkit meg fognak ölni – jelentette ki határozottan Graham.

   – Freeman, megmutatta neki? Maga marha! – Norton a fejét ingatta. – Miért gondolja ezt, kapitány? Félmilliót kértünk és hosszasan alkudoztunk, mire megegyeztünk. Ha nem tervezték, hogy kifizetik, akkor egyszerűen csak megadták volna a kért összeget, nem?

   Graham épp válaszolni akart, de Norton belefojtotta a szót.

   – Nekem ez elég bizonyíték. És ez a végső szavam. Nem akarok erről többet beszélni!

   A kapitány elképedt. Azon morfondírozott, hogy érdemes-e vitába bocsátkoznia a láthatóan megszállott elsőtiszttel.

   – Értem. Már csak egy kérdésem lenne.

   Norton kíváncsiságot mímelve felhúzta a szemöldökét.

   – Ön is tudja, hogy Southampton-ban minden szállítmányt, ami dél-Amerikából jön, drogkereső kutyával végig vizsgálnak.

   – Megoldottuk volna – vágott a szavába sejtelmesen Norton.

   Graham feladta.

   –  Ön tudja. Viszek egy kis innivalót a betegeknek. Viszont nem szeretném, ha megint bezárnának.

   – Egy feltétellel – mondta határozottan Norton. – Ha megígéri, hogy nem csinál semmi ostobaságot.

   – A fiam életét nem teszem kockára – válaszolta a kapitány, s elindult a kijárat felé. A figyelmét azonban nem kerülte el a radar képernyőjén lassan közeledő pont.

   Nem látott a pipától. Ez a makacs ember nem érti, hogy nem hagyhatják életben őket. Ezt a hajót többé nem használhatják csempészetre, hiszen még ha az üres konténert be is dobják a vízbe a hajódaruval, mert Norton biztos ezt találta ki, a kutyák kiszagolják a drog nyomát. Ha van eszük és miért ne lenne, gyorsan megszabadulnak a szemtanúktól. Lehet, hogy az egész hajót elsüllyesztik.

   – A fene egye meg! – kiáltott fel.

   Freeman-t maga mellé állíthatja, de Alberto Norton barátja, ő biztos nem segítene nekik. A két tonna kokain miatt legalább négy ember jön majd, valószínűleg automata fegyverekkel. A hajón viszont pár késen és tűzoltóbaltán kívül semmi olyan eszközt nem tároltak, amivel felvehetnék a harcot.

   Graham megállt a kantinajtóban. Az agya folyamatosan az esélyeket mérlegelte.

   Azt biztos megvárják, míg átpakolnak, hiszen senkinek sincs kedve ennyi árut mozgatni, ha van szabad munkáskéz. Ki kell találnia valamit.

   Betért a konyhába. A helyiségbe érve megcsapta a bolognai szósz édeskés, paradicsomos illata. A tűzhelyen már egytelen gázrózsa sem égett, két nagy fazék fedője alól gőz szivárgott elő. Alberto-t nem látta sehol. Talán visszatért a hídra – gondolta.

   Norton a radaron figyelte a közeledő hajót.

   – Tíz perc és ideérnek.

   – Mi van, ha a kapitánynak van igaza? – szólt tétován Freeman.

   – Nincs igaza. Nem lehet igaza.

   – Miben nincs igaza a kapitánynak? – kérdezett közbe Alberto.

  – Megmérgezte Freeman elméjét, megpróbál éket verni közénk – jelentette ki Norton. – Alkudoztunk elég keményen. Ha meg akarnának szabadulni tőlünk, akkor minek fárasztották volna magukat ezzel? Te is hallottad, Freeman.

   – Igen, hallottam – válaszolta elbizonytalanodva a másodtiszt.

   Norton az üres radarképre mutatott.

   – Megjöttek. Senki ne említse, hogy felnyitottuk a konténert. – A műholdas helyzetjelző után nyúlt, s kikapcsolta. – Míg tönkreteszem a rádiókat, maga lassítsa le a hajót öt csomóra és állítsa az eredeti útirányba, mert még a végén Madeira-n kötnek ki. Alberto, te pedig eressz le egy kötélhátsót a… vendégeknek – nyögte ki végül. –  Mindjárt odamegyünk mi is.

   – Mi lesz Graham kapitánnyal? – kérdezte Freeman.

   – Nem tudom. Lehet, az lenne a legjobb, ha az albánokkal oldatnánk meg ezt a problémát. Igen. Ez lenne a legjobb. Majd beszélek velük.

   Alberto kilépett az ajtón. A szeme sarkából mintha egy árnyékot látott volna a folyosó végén elsuhanni.

  Graham kapitány már meg is feledkezett arról, hogy vízért indult a konyhába. Egyenesen a konténerekhez tartott. A raktérbe három helyen lehetett bemenni. A két elsőt kívülről bezárta és elreteszelte. A tűzoltóraktárból három baltát vett magához, és elrejtette őket a folyósókon.

   Semmilyen épkézláb dolog nem jutott eszébe, mi tehene még. A hídon belesett az ajtó üvegén. Odabent vágni lehetett a feszültséget. Látta, ahogy Norton a radarra mutat, majd utasításokat oszt a többieknek. Végig rohant a folyosón.

   Mire az első ember feje felbukkant a korlát mögött, már Norton és Freeman is odaért. A másodtiszt nem palástolhatta idegességét. A keze enyhén remegett, szeme a felkapaszkodó alakokon cikázott. Norton megpróbált határozottnak tűnni, mosolygott, de a gyomra görcsben állt.

   Öt alacsony, sötét hajú férfi érkezett.

   – Gjoka – mutatkozott be egy szigorú arcú, idősebb férfi. Kezet fogott Norton-nal, a többiekről nem vett tudomást. Freeman-t először bántotta a mellőzés, de később már úgy vélte, talán mégis szerencsésebb, ha levegőnek nézik.

   – Most megnézzük a szállítmányt – mondta erőteljes akcentussal Gjoka. – A pénzt akkor kapják meg, ha átpakoltunk mindent.

   – Rendben – egyezett bele kelletlenül Norton. – Mi a száma a konténernek? Freeman másodtiszt, rákeresne a számítógépben, merre van pontosan.

   – Ne fáradjon! Megtaláljuk – mondta ellenmondást nem tűrve a férfi.

   – Rendben.

   Az út feléig jutottak csak, amikor az egyik mosdó mellett elhaladva váratlanul kinyílt annak ajtaja. A meglepett Graham lépett ki rajta. A legközelebbi férfi a fegyverét az oldalába nyomta, s a falhoz szorította.

   – Hagyja, ő a kapitány! – kiáltotta Freeman.

   – Ő tényleg a kapitány – erősítette meg Norton.

   A férfi leeresztette a fegyvert. Indulatosan köpte ki a szavakat:

   – Azt mondta, mindenki beteg magukon kívül.

   – A fia betegen fekszik odalenn, a kapitány nem csinál semmi meggondolatlanságot.

   Gjokának láthatóan nem tetszett a helyzet. Nortont méregette a szemével, aztán bólintott.

   – A szavát adja, hogy magukon kívül nincs mozgásképes ember ezen a hajón?

   – Igen.

   – Akkor rendben van – mosolyodott el. – De ha belefutunk még valakibe, akkor azért maga felel – mondta fenyegetően. – Rajtunk kívül, csak négy egészséges személy lehet ezen a hajón. Érti, mire gondolok?

   Norton kelletlenül bólintott.

  Gjoka emberei szétszóródtak a raktérben. Hamarosan erőteljes fütty harsant. Northonék legnagyobb csodálkozására nem a 3256-osnál, hanem közvetlen mellette, a 679-es előtt gyűltek össze. Graham-et elfogta az aggodalom, de Norton is idegesen toporgott.

   – Ez a kettő lesz az – mutatott a két ajtóra az egyik férfi.

   – Nyissátok ki – utasította őket albánul Gjoka.

   A 679-es konténer ugyanúgy négy raklapnyi drogot rejtett, mint a 3256-os. Norton azon hezitált, hogy megemlítse-e, hogy csak ötszáz kilóról beszéltek korábban, vagy maradjon csendben.

  – Ne értse félre, de ötszáz kilóról állapodtunk meg. Ez meg sokkal több. Nem azért mondom, hogy több pénzt kapjunk, csak meglepődtem, hogy…

   Gjoka egy pillantásával belefojtotta a szót.

   – Alberto – szólalt meg mellettük Graham kapitány –, viszek egy kis ételt a betegeknek. Szedek egy kis tésztát és egy keveset a híres bolognaidból.

   – Nem! – kiáltott olyan hangosan Alberto, hogy az albánok is elcsendesedtek. – Az nem az övék. Ha kivesz belőle kapitány úr, akkor nem lesz elég az uraknak. Többen jöttek, mint számítottam.

   – Ez az a híres Michelin-csillagos bolognai? – kérdezte angolul az egyik férfi.

   Kisebb vita alakult ki az albánok között. Gjoka folyamatosan a zsákokra mutogatott, de a többiek is élénken gesztikuláltak. Végül Gjoka látványosan legyintett egyet.

   A konyhában Graham pár szelet kenyeret és sajtot tette egy tányérra, majd egy kancsó vízzel elindult a betegekhez. Gjoka útját állta.

   – Nálunk sértésnek számít, ha a házigazda nem ül le a vendégekkel az asztalhoz. Mivel ön a kapitány, itt ön a házigazda.

   Graham hezitált.

   – Igaza van, de előbb hadd vigyem el ezt. Pár perc, és visszajövök.

   Gjoka a fejét ingatta.

   – Hajnal három óra van. Ki éhes ilyenkor? Ha nem ül le közénk, az sértés. Megértette?

   – Nem sok választási lehetőséget ad nekem.

   – Mindig van választási lehetőség. Csak most az egyik jóval drágább, mint a másik.

   A kapitány lepakolt a mellettük lévő asztalra, majd leült közéjük.

   Norton egy üveg konyakot hozott elő a konyhából. Miután mindenki kiszedte a saját adagját, az elsőtiszt felállt.

   – Szeretnék pár szót szólni! – mondta enyhén remegő hangon. – Én ezt a pillanatot egy új barátság kezdetének tekintem. Remélem sok hasonló üzletet kötünk majd a jövőben…

   – Együnk! – vágott a szavába az egyik albán.

   Norton torkán akadt a szó.

   – Egészségünkre! – nyögte ki végül.

   Lehörpintették az italt, majd Gjoka kivételével mindenki nekilátott. A férfi Graham-et figyelte. A kapitány nem vett róla tudomást, a szakács felé emelte a villáját.

   – Alberto, kiváló lett ez a bolognai.

   Már javában folyt a lakoma, amikor két albán férfi ugratni kezdte Gjoka-t. Addig heccelték, míg végül ő is nekiveselkedett.

  Hamarosan az összes tányér kiürült. Az albánok kifele menet az elismerésük jeleként párszor hátba vágták Alberto-t. Az olasz szakács a mennyben érezte magát.

 Graham megállította Gojka-t.

   – Mielőtt lemennénk, használnám a mosdót.

   – Fél órája onnan toppant elénk. Amíg ki nem pakoltuk a konténereket, senki nem megy sehova.

   Graham eltökélte, hogy nem hagyja annyiban.

   – Szükségem van a mosdóra! – mondta határozottan. A két férfi farkasszemet nézett.

   Gojka a mutatóujjával mellkason bökte a kapitányt.

   – Maga kezd a bögyömbe lenni. Ha nem marad nyugton, annak fia issza meg a levét.

   Graham dühösen fordított hátat.

   Megkezdték a konténerek kipakolását. Gjoka az előtérben állt és a rakodást figyelte. Pár zsák után Norton odament hozzá. Halkan váltottak pár szót, miközben a szemük sarkából Graham-et figyelték. Az elsőtiszt elégedetten tért vissza a konténer belsejébe.

   Az első molnárkocsit megpakolták. Graham megragadta és két albán férfi segítségével elindult a lift irányába. A fedélzeten a darut kifordították, majd az egyik férfi lemászott kötéllétrán. Graham a másikuk segítségével egy nagy füles-zsákba pakolta a zacskókat, amit az emelővel leeresztettek.

   – Van még ilyen zsákja? – kérdezte a férfi. Graham egy nagyobb tárolóra mutatott. – Akkor az lent maradhat. Menjünk vissza a többiekhez – utasította.

   Alig tett meg pár lépést, amikor a férfi a gyomrához kapott. Graham is érezte az émelygést és az erős hányingert. A korlátba kapaszkodó és nadrágját leokádó albánt kikerülve amilyen gyorsan csak tudott, a lifthez sietett. A becsukódó liftajtóból még látta, ahogy a férfi nagy nehézségek árán átmászik a korláton, de azt már nem hallotta, ahogy egy elnyúlt üvöltés végén a tengerbe csapódik.

   A liftből kilépve ő is hányt egyet. Annyira rosszul lett, hogy hosszú pillanatokig az ajtóba kellett kapaszkodnia. Azt nem tudta, hogy az ő szervezetébe mennyi méreg jutott, de Gjoka figyelő tekintete mellett megpróbált a lehető legkevesebbet szedni. A heves tünetek aggodalommal töltötték el.

   Útban a raktér fele elhaladt az egyik megrakott kocsinál térdeplő Freeman és egy, a saját hányásában fuldokló albán mellett. Eltántorgott a raktér ajtajához, aminek küszöbén Norton esett át éppen. Graham a lábával arrébb taszította a feltápászkodó elsőtisztet, majd belekapaszkodott az ajtóba. Bent Gjoka a gyomrát markolászó Alberto-val üvöltött, majd előkapta a fegyverét és a tiltakozó olasz szakácsba lőtte a tárat. Alberto élettelen teste a molnárkocsik közé esett.

   Az ajtó már félig becsukódott, amikor Gjoka észrevette a kapitányt. A fegyverét Graham felé fordította, majd az üres pisztolyt a földre dobta. Lépett egyet, de megtántorodott. Káromkodott egyet az anyanyelvén, majd a hátát az egyik halom drognak nekitámasztva a földre rogyott.

   – Mi a fenét csináltál? – kérdezte suttogva Norton. – Mennyit tettél bele?

   – Az egészet – válaszolta a kapitány. – Alberto a fűszerek között tartotta.

   Norton arcán két könnycsepp gördült le.

   – Mi lesz így a lányommal? Hogy megy így egyetemre? – kérdezte. – Mindent tönkretett, kapitány.

   – Sajnálom. Megöltek volna mindenkit. Hallottam, amikor erről beszéltek – mondta Graham. Bár már ő sem tudta, hogy tényleg így volt, vagy csak elképzelte.

   Norton összerándult. Hányt egyet, majd elhaló hangon csak ennyit mondott:

   – Így is meghalunk.

   Graham nem figyelt már rá. Minden erejét összeszedve feltápászkodott. Végigbotladozott a folyosón. A fiához igyekezett. A látása elhomályosul. A kabinajtón át bezuhant a padlóra. Scott ágya mellé kúszott. Megkapaszkodott az ágy peremében, hogy felhúzza magát, de az ujjai lecsúsztak. Visszazuhant a földre…