Paul Smith összegörnyedt a széken, s megbilincselt kezébe temette csontos arcát. Szeme kimerültségről árulkodott, haja csapzottan lógott a kezére. Félórája hozták be a New York-i 106-os kerületi rendőrőrsre, levették az ujjlenyomatát, lefotózták, majd bevezették egy szürke kihallgatószobába és ott magára hagyták.

   Néhány dologra tisztán emlékezett, mások előtt pedig értetlenül állt. Maga előtt látta, hogy remegő kezei vérben úsznak, de arról, hogy mi történt Ann-nel, csak homályos képei voltak.

   Milyen furcsa és egyben megdöbbentő – gondolta –, hogy az embereknek sejtelmük sincs arról, mi történik velük öt perc, egy óra vagy egy nap múlva. Csak sodródnak az életükkel, természetesnek véve, hogy amit eltervezetek, az bekövetkezik. Aztán a másodperc törtrésze alatt gyökeresen megváltozik minden. Visszavonhatatlanul. Ő sem gondolta, hogy este hétkor Ann már halott lesz, ő maga pedig gyanúsítottként egy rideg kihallgatószobában fog ülni.

   Két férfi lépett a helyiségbe. Az idősebb, ősz hajúval már találkozott a lakásukban. Ő parancsolta le róla a véres ruháit. A sokk miatt csak egyetlen kérdésre tudott egyértelműen válaszolni. Arra, hogy ő szúrta-e le a feleségét.

   Ott helyben letartóztatták.

   A másik rendőrt nem ismerte. Hopkins nyomozó tudomást sem vett Paulról. Kigombolta a zakóját, s lehuppant az egyik székre. Diktafont tett az asztalra, monoton hangon felmondta a kihallgatás idejét, helyét és a jelenlévők nevét.

   – Paul, ha szeretne ügyvédi jelenlétet, akkor azt most közölje velünk, legyen szíves!

   Paul megrázta a fejét.

    Walker nyomozó megigazította a szemüvegét.

   – Mondja ki hangosan, kérem – vette át a szót.

   – Nem – motyogta.

   – Nevét és címét árulja el, kérem.

   – Paul Smith. New York City, Brooklyn, East 101. utca 45.

   – Feleségének és lányának a nevét kérném.

   – Ann Weber Smith és a lányom Emma Page Smith.

   A nyomozó elégedetten bólintott.

   – Kérem, mesélje el nekünk, hogy mi történt a mai napon. Minden részlet érdekel, mikor mit csináltak, kivel találkoztak. Ébredésük pillanatától kezdje.

   Paul lassan összeszedte magát, s halkan megszólalt.

   – A reggel ugyanúgy indult, mint bármelyik másik napon. Reggeli után felöltöztünk, bementünk a munkahelyünkre. Én a Brooklyn Első Könyvelő Irodába, Ann az önkormányzathoz és Emma a James Madison Grammar Scoolba.

   – Együtt hagyták el a lakást?

   – Nem, Emma fél nyolc körül, én nyolc előtt pár perccel, Ann pedig utánam valamikor.

   – A szomszédok szerint reggelente a feleségével együtt indultak el. Ma miért történt másként?

   A férfi a diktafonra meredt.

   – Nem tudom.

   – Nem tudja? – kérdezte kíváncsian a nyomozó. – Esetleg sokáig készülődött? Vagy összekaptak valamin?

   – Ő nem készülődött soha sokáig.

   Walker nyomozót nem elégítette ki a válasz. Továbbra is a férfira meredve várta a magyarázatot.

   – Emma továbbtanulása miatt történt egy kis szóváltás – bökte ki zavartan, majd gyorsan hozzátette. – De semmi komoly.

   – Ezt kifejtené nekünk?

   – Mindketten másik egyetemet képzeltünk el neki. Gondolom látták, hogy Emma az én testmagasságomat örökölte és szerettem volna, ha olyan egyetemre menne, ahol a kosárlabdát magas szinten űzhetné. Ann pedig…, pedig… – de befejezni már nem tudta, elcsendesedett és könnyes arcát a kezébe temette.

   Hopkins nyomozó kiment és egy csomag papírzsebkendővel tért vissza.

   – Gyakran veszekedtek?

   – Nem. Csak annyit, amennyit minden családban szoktak.

   – Miért, ön szerint mennyit szoktak? – szegezte neki a kérdést Walker nyomozó.

   Paul elbizonytalanodott.

   – Nem tudom. Naponta?

   – Önök naponta veszekedtek?

   – Nem, csak néha – ingatta meg a fejét a férfi.

   – Min veszekedtek?

   – A szokásos semmiségeken. Papucs nélkül mentem ki az erkélyre, vagy Emma miért nem tartja rendben a szobáját. Ilyesmin.

   – Úgy érti, hogy Emma és Ann között is előfordult konfliktus?

   – Emma az édesanyja természetét örökölte. Végtelenül dacos és hirtelen haragú.

   – Értem. Ann mit csinált, amikor vitatkoztak? Kiabált, csapkodott?

   Paul gondolatai elkalandoztak.

   – Paul? – szólította meg Walker.

  A férfi felkapta a fejét.

  – A veszekedések során, hogy viselkedett Ann? – ismételte meg a kérdést a nyomozó.

  – Kiabált és a családomat becsmérelte…

  – Ez feldühítette? – vágott közbe a nyomozó.

   – Tudta, hogy ezzel az elevenembe talál.

  – Ez este eszébe jutott és ezért szúrta le?

  Paul mereven a nyomozóra bámult, majd lassan tagoltam azt mondta:

  – Nem szúrtam le, csak ettem az almát és valamiért kimentem a konyhából és…

  – És?

  – És, utána csak ott feküdt a földön a késsel a testében.

  – Akkor még élet?

  – Nem tudom! Én nem tudom! Csak álltam ott és… és nem is láttam őt. Csak a kezemet néztem.

  – Emlékszik arra, ahogy miért történt mindez? Emlékszik, miért ment ki a konyhából késsel a kezében?

  Paul néma maradt. Walker nyomozó témát váltott.

  – Nagyon előreszaladtunk. Térjünk vissza a reggeli eseményekre. Kocsival mentek a munkahelyükre?

  – Nem, tömegközlekedéssel.

  – Történt valami szokatlan a mai napon? Úgy értem azon kívül, hogy külön indultak útnak?

  – Nem. Dolgoztunk egész nap, majd hazamentünk.

  – Milyen messze van a munkahelyük egymástól?

  Paul, fáradtan szusszant egyet.

  – Nem is tudom, talán nyolc utcányira – közölte halkan.

  Walker nyomozó nem hagyta megpihenni.

  – Elhagyta az irodát a nap folyamán?

  – Igen, kint ebédeltünk a kollegákkal.

  – Értem. Szokott a feleségével is együtt ebédelni? Ha csak nyolc utcányira dolgoztak egymástól kézenfekvő, hogy néha együtt ebédeljenek.

  Paul megrázta a fejét.

  – Mondja ki kérem a válaszát!

  – Régen igen, de az utóbbi években csak nagyon ritkán.

  – Rendben – nyugtázta Walker nyomozó. – Tehát a mai napon semmi különös nem történt egészen estig, amikor ön almát evett egy konyhakéssel, majd arra eszmélt, hogy a kés az ön előtt fekvő felesége mellkasából áll ki. Nem is tudom, hogy lehet ezt megfogalmazni helyesen.

  – Igen, ennyire emlékszem. – Paul megborzongott. – Hideg van itt.

  – Paul, koncentráljon a kérdésekre! Arra emlékszik, hogy egy váza eltört a nappaliban?

  – Eltört? – csodálkozott Paul.

  – Igen, az, ami a dohányzóasztalon állt. Három szál rózsával a földön találtuk meg. Erről tud valamit?

  Paul elgondolkozott.

  – Én vettem neki. Pár napja, a születésnapjára. Azt hiszem, hallottam, hogy eltörik, ezért indultam el a konyhából a nappaliba. Most már emlékszem.

  – A lánya mikor… – kezdett bele a kérdésébe Walker, de Paul kétségbeesett hangon félbeszakította.

  – Hogy van Emma?

  A nyomozó nem szerette, ha a szavába vágnak, de legyűrte indulatát.

  – A körülményeknek megfelelően, ha szabad így fogalmaznom. Sokat sír és önmagát vádolja a történtek miatt, de ez így szokott lenni a tinédzsereknél. De hogy jó dolgot is mondjak, megadta a nagynénje számát, aki megígérte, hogy eljön érte és nála lakhat egy darabig. A házban úgysem maradhatna ma éjszaka. – Walker nyomozó kivárt, majd így folytatta. – Ön szerint Emma mikor jelent meg a lépcső tetején?

  – Nem tudom! – Paul kétségbeesett arccal, lassan megrázta a fejét. – Higgyenek nekem, kérem, nem tudom!

  – Arra emlékszik, hogy mit tett ezután?

  Paul lassan bólintott.

  – Összezavarodtam. Arra ocsúdtam, hogy Emma azt kiabálja, hogy ne, neee, és berohan a szobájába, majd magára zárja az ajtaját. Én pedig csak leültem a kanapéra. Nem emlékszem, mennyi idő telt el, de megjelentek maguk…

  Walker összenézett Hopkins nyomozóval.

  – Kicsit magára hagyjuk, Paul.

  A két nyomozó a folyosón olyan messzire távolodott el az ajtótól, hogy bent már ne hallhassa őket.

  – Mit gondolsz, Philip?

  Walker megvonta a vállát.

  – A megérzésem szerint igazat mond. Tényleg almát evett, a váza eltörött, elindult a nappaliba, a feleség pedig a konyhába, hogy hozzon valamit, amivel feltörölheti, és egyszerűen beleszaladt a késbe. A férfi egy fejjel magasabb a nőnél, így a kés a nő szívébe hatolt.

  – Ilyen egyszerű lenne? – hitetlenkedett Hopkins.

  – Láttunk már ilyet. A lány vallomása is ezt igazolja. – Walker elővette a noteszát és belelapozott. – A szobájában olvasott, amikor hallotta, ahogy a váza eltörik, majd mikor kilépett a folyosóra, egy csattanás ütötte meg a fülét. Azt vallotta, hogy amikor a lépcsőhöz ért látta, hogy az apja a konyhaajtóban áll, sokkos állapotban, az édesanyja előtte fekszik és egy kés áll ki a mellkasából. Állítása szerint akkor még élt, mert kétszer is segélykérőn a férfi felé nyújtotta a kezét. Ez is azt igazolja, hogy Paul nem indulatból szúrt. Ha pedig igazam van, akkor gondatlanságból elkövetett emberölés lesz a vád, és kaphat három, talán négy évet, amit lehet le sem kell ülnie, ha szerez egy jó ügyvédet.

  – Meglehet – hagyta rá Hopkins nyomozó. – Folytassuk még?

  – Szerintem mára elég ennyi. Reggel kezdjünk a patológián, Roger úgyis korán bent van, majd menjünk a férfi és a nő munkahelyére. Ha minden tiszta és egyértelmű, akkor zárjuk le az ügyet.

  Pault másnap fél tizenkettőig a cellájában hagyták. Kétszer néztek rá, először akkor, amikor a reggelit hozták be hozzá, amiből mindössze a kávét itta meg, másodjára pedig amikor elvitték a tálcát.

  Ebéd előtt egy rendőr bekísérte ugyanabba a kihallgatószobába. Walker és Hopkins nyomozó az asztalnál ültek, mellettük a földön egy nagy doboz hevert. Paul leült a székre, újra bekapcsolták a diktafont, felmondták a szokásos adatokat, és megint megkérdezték, hogy szeretne-e ügyvédi jelenlétet.

  – Paul, látom kicsit jobban van – kezdte Walker.

  – Pedig sokat nem aludtam, folyton a tegnapon jártak a gondolataim.

  – Ez természetes. Most megmutatunk önnek néhány tárgyat. Megkérem, hogy azonosítsa őket – utasította a nyomozó, majd kinyitotta a dobozt és egy nejlonzacskót tett azt asztalra. – Felismeri ezt a kést?

  A férfi megborzongott, lassan hátradőlt.

  – Ezzel vágtam az almát… és ezzel szúrtam le véletlen Ann-t.

  – Miért ezzel a késsel ette az almát? A gyümölcsöt általában vékony pengéjű késsel szeletelik.

  – Csak ezt az egy tisztát találtam.

  Hopkins nyomozó egy csomag fotót vett elő egy tasakból és úgy nézegette, hogy azt Paul ne láthassa. Mikor megtalálta a keresett képet, odamutatta Walkernak, aki válaszul bólintott.

  – Tegnap mindent lefotóztunk. Még a késtartót is. Tényleg üres. Sőt, ma újra visszamentünk a házba, leellenőriztünk pár feltevést.

  Paul összeráncolta a szemöldökét.

  – Én az igazat mondom!

  – Paul, tudja hányan mondták ezt már ebben a szobában? Elárulom önnek, nagyon sokan.

  Walker kivárt, majd egy újabb tasakból a férfi véres ingjét és nadrágját vette elő.

  – Ez az ön nadrágja és inge?

  – Igen.

  – Ezeket viselte azon az estén, amikor a felesége meghalt?

  – Igen.

  – Rendben. Vegyük át újra a tegnap történteket.

  Paul sóhajtott és elmondta ugyanazt, mint az előző napon. Mikor az ebédhez ért, a nyomozók megállították.

  – Az egyik kollegája azt mondta ma reggel, hogy olyan étterembe mentek, amiben még sosem jártak.

  Paul kutatón nézett rá.

  – Ez baj? – bökte ki végül.

  – Természetesen nem baj. Mesélje tovább. Mi történt ebéd után?

  – Dolgoztam, aztán ötkor hazaindultam.

  – Min dolgozott?

  – Nem értem, ez miért érdekes? – kérdezte őszintén.

  – Szeretnénk hallani, mivel töltötte a napját.

  – Egész nap a Holiday People adóbevallását készítettem.

  – Azt mondta a csoportvezetője, hogy négyre készen kellett volna lennie, de délután olyan lassan haladt, hogy épp csak befejezte, mielőtt elindult haza.

  – Túl nagy steaket ettem, ami miatt álmosság kerülgetett. Alig tudtam nyitva tartani a szemem.

  – Rendben – zárta végül le a témát csendesen a nyomozó.

  Pault összezavarta ez a váratlan hangszínváltás.

  A nyomozó elővette a fotókat tartalmazó tasakot és négy, Ann élettelen testéről készült képet tett le elé. Melléjük tette a kést és a ruháit is.

  Paul az utóbbiakra vetett egy pillantást, majd a képekről tudomást sem véve kifordította a székét az asztaltól.

  – Paul, azt tudjuk, mikor mondott nekünk igazat. Már csak két nyitott kérdés maradt, amire szeretnénk mihamarabb választ kapni.

  A nyomozó intett a társának, aki kiment és egy laptoppal tért vissza.

  – Látja, mi is haladunk a korral, csak én jobb szeretem a papírfotókat. Azon gondolkodtunk, mi az oka annak, hogy nem tudott a munkára koncentrálni ebéd után, és miképp függ ez össze a másik nagy kérdéssel. De mindent a maga idejében. A kollegáitól tudjuk, hogy megnézte a Google Steer View-n az éttermet, mielőtt elindultak volna.

  Walker a gépet Paul elé fordította.

  – Ez az utcakép az étteremről. Látszólag minden rendben, még az emberek arca is ki van satírozva. Az oldal alján azt írja, hogy a felvétel tavaly június 21-én készült.

  Walker a monitor egy pontjára mutatott.

  – Látja azt a piros fehér ruhás hölgyet a teraszon, közvetlen az üveg előtt? Épp egy férfinak a fülébe súg valamit, a férfi karja pedig a nő vállát fogja át. Szerintem ez a kép kölcsönös érzelemről árulkodik – a nyomozó kis hatásszünetet tartott. – Ön mit gondol, igazam lehet?

  Paul lassan bólintott.

  Walker a diktafonra mutatott.

  – Igen.

  – Ha jól kinagyítja a képet, akkor a mögöttük lévő üvegben a nő arcának egy részlete is látható.

  Miközben a nyomozó beszélt, Hopkins nyomozó kiment és behozta Ann egyik ruháját.

  – Én azt hiszem, hogy a képen a hölgy ruhája pont ugyanolyan, mint ez itt, amit reggel hoztunk el Ann gardróbjából. A tükröződő arckép is erősen hasonlít a feleségére. És azt gondolom, ön is erre a következtetésre jutott tegnap, amikor kinagyította a felvételt.

  Paul hirtelen nem tudott mit mondani, végül kibökte.

  – Én nem vettem ezt észre. De szerintem ez nem ő, bár kétségtelen, hogy hasonlít rá.

  – Valójában teljesen mindegy, hogy ez ő e vagy sem, a lényeg az, hogy tegnap ebédidőben ön mit gondolt.

  Hopkins nyomozó felállt, megkerülte az asztalt és Paul mögött a falnak dőlt. A férfi kellemetlenül érezte magát. Hátra fordította a fejét, de Walker megkopogtatta előtte az asztalt és ráförmedt.

  – Rám figyeljen, Paul! Szerintem most hazudik nekünk. Látta őt és meggyőzte magát, hogy az az ön felesége. Ez járt a fejében egész délután, ezért nem végzett időben a munkájával.

  Paul a szemeit forgatta idegességében.

  – Látta őket a monitoron – folytatta Walker nyomozó –, és mikor visszament az irodába, újra megnézte. Tudjuk, mert a böngészőjének előzményében megtaláltuk, hogy többször is megnyitotta az oldalt délután. Gyerünk, kár tagadnia!

  A férfi a székén fészkelődött.

  – Paul! – mordult rá Hopkins. A férfi összerezzenve hátrafordult. – Ha elismeri, attól még tény marad, hogy a konyhából kifele jövet Ann beleszaladt abba a késbe.

  – Paul, figyeljen rám! – utasította most Walker. – Annyival tartozik Emma-nak és Ann-nek, hogy kimondja az igazat!

  Paul fejében a nyomozók szavai cikáztak. Ann ruhája, a nő arca az étterem üvegében és a baleset.

  – Jól van, jól van! – tört ki végül. –  Igen, láttam a képet és felismertem Ann-t. Valójában nem csak Ann-t, hanem a kollegáját Davidet is. Az a férfi ott David Goldberg.

  Walker hátradőlt, összefonta a karját a mellkasán.

  – Párszor találkoztunk vele és a feleségével, két éve náluk töltöttük a szilvesztert.

  Paul szeme könnybe lábadt.

  – Nézze meg a képeket, legyen szíves.

  Paul egy gyors pillantással megpróbálta letudni a kérést.

  – Alaposabban nézze meg! Látja, hogy a rövid kés teljesen a nyeléig Ann testébe hatolt? A boncolás szerint átszúrta a fő verőeret és érintette a bal szívkamrát. Semmit sem tehetett volna érte, fél perc alatt elvérzett.

  Paul egyre jobban elsápadt.

  – Az, ahogy megtaláltuk a testet és ahol ön állt, alátámasztja azt a felvetést, hogy az ajtóban összeütköztek. Ezt Emma vallomása is igazolja. De, és itt jön egy nagy de. Ha a kés tövig a testébe hatolt, majd Ann azonnal összecsuklott, akkor hogy lett az ön keze csurom véres és hogy lett két helyen telespriccelve az inge? Érti a dilemmánkat, ugye? A kés pengéjének és a nyelének meg kellett volna akadályoznia, hogy a sebből vér spricceljen.

  Paul feldúltan felugrott.

  – Maradjon ott! – üvöltött rá Hopkins nyomozó, és a vállánál fogva visszanyomta a székbe. Paul zihált, a tekintete immár a képek között ugrált.

  – Ön egész délután Ann esetleges hűtlenségén gondolkozott. Este nem bírta tovább és elküldte a Google Street View képet Ann-nek a konyhából. Megtaláltuk a nyomát mindkettejük telefonjában. Ann tudta, hogy lelepleződött. Felpattant, de igyekezetében leverte a vázát. Magát a csörömpölés arra késztette, hogy meginduljon a nappali fele, és az ajtóban összeütköztek. – Walker szünetet tartott, hogy a következő szavaknak még nagyobb nyomatékot adjon. – Akkor véletlen leszúrta a nejét. Ez alapján a vád ön ellen gondatlanságból elkövetett emberölés lesz. Büntetési tétele egytől öt évig tartó szabadságvesztés.

  Paulból kitört a zokogás, de a nyomozó kíméletlenül folytatta.

  – A penge nem hatolt teljesen Ann testébe. Ön visszahúzta, majd tövig döfte. Amikor visszahúzta, akkor spriccelte tele a kezét és az ingjét a vére.

  Paul felnyögött, kezei látványosan remegtek.

  – Nem akartam ártani neki – kiáltotta. – Csak álltunk ott, az arcunk majdnem összeért. Az jutott eszembe, hogy talán aznap is megcsókolta az a fickó. Nem tudtam, mit csinálok, csak visszább húztam a kezem és döftem. Egy pillanat volt az egész.

  –Értem, Paul. A vád ön ellen valószínűleg gyilkosság lesz majd, és öttől tizenöt évig tartó szabadságvesztésre ítélhetik. De a büntetését letölteni lesz a kisebb feladat. Sokkal nagyobb és nehezebb dolga lesz Emma-val. A gyerekek nem bocsátják meg a családon belüli gyilkosságot.

  Paul mereven bámult maga elé.

  – Mikor láthatom a lányomat?

  – Felhívjuk és beszélünk vele. Holnap bejöhet, ha hajlandó lesz beszélni önnel.

  Visszakísérték a cellájába.

  – Miért mondtad neki, hogy gyilkossággal fogják megvádolni? – kérdezte Hopkins. – A baleset következtében az áldozat mindenféleképpen meghalt volna, az ügyész nem vádolja meg gyilkossággal, csak gondatlanságból elkövetett emberöléssel.

  – Azért, hogy érezze a súlyát annak, amit tett. – Walker nyomozó még folytatta volna, de a rendőrőrs vezetője lépett oda hozzájuk.

  Előző nap 17:30

  Paul épp becsukta maga mögött az ajtót, mikor a konyha felől Emma kiabálása ütötte meg a fülét.

  – Ne! Ne!

  Paul berohant. A lány egész testében remegett. Ann a padlón feküdt, értelenül a lányát nézte, majd lassan a mellé térdelő férjéhez fordult segélykérőn.

  – Tarts ki! Hívjuk a mentőt – suttogta a férfi. Nem érkezett válasz. Ann levegőért kapkodott. Paul ráhajolt, s magához szorította. Belehasított a felismerés, hogy épp most veszíti el őt.

  – Ne! – nyögte fájdalmasan. Könnycseppek gördültek végig az arcán.

  Ann teste megfeszült, majd lassan a férfi karjaira nehezedett. Paul megsimogatta, megpuszilta az arcát, és óvatosan visszaeresztette a földre.

  Felállt, átlépte a lassan növekvő vérfoltot és átölelte a zihálva síró lányát. Tisztán érezte zakatoló szívét, könnye az ingét áztatta. Paul kissé eltolta magától.

  – Nézz rám, Emma!

  De a lány továbbra sem nyitotta ki a szemét.

  – Emma! Emma, figyelj rám!

  – Nem akartam, Apa! Csak veszekedtünk és az ajtóban összefutottunk. Én csak megfordultam… nem is tudom, miért tartottam a kezemben a kést. – Hangja elcsuklott és ismét zokogásban tört ki.

  – Baleset történt. Érted, Emma? Baleset! Nem veszíthetlek el mindkettőtöket. Elmondom, mit teszünk.