1992, San José, Kalifornia

Rosita Pereida felkapcsolta a villanyt és bosszúsan megnézte az óráját. Hajnali három múlt. Pontosan félóra telt el a legutóbbi bútortologatás óta.

   Mégiscsak jobb lett volna házat vásárolni lakás helyett – gondolta. – Ott legfeljebb az egerek ricsajoznának a fejük felett. Ráadásul Pascual sincs itthon! – bosszankodott, ugyanis a férje éjszakás volt a közeli szupermarketben. – Ő már felrobogott volna, hogy számon kérje a zajongást.

  Fáradtan kimászott az ágyból, hosszú fekete haját gyorsan kontyban szedte. Felöltötte xl-es köntösét, kiment a lépcsőházba, s felsétált az emeletre. Egy pillanatra megpihent.

   Az ajtóra tapasztotta a fülét. Zavarodottan lépett hátra. A lakásban síri csend honolt. Óvatosan bekopogott, majd megkönnyebbülve elindult a lépcsőn lefele. Végülis, ő minden tőle telhetőt megtett. Feljött és megpróbált beszélni a lakóval, ezért Pascual reggel egy rossz szót sem szólhat. De amint csaknem elaludt, a bútortologatás újrakezdődött.

  Másnap átgondolta, s nem szólt Pascualnak az éjszaka történtekről. Nem hiányzott neki, hogy egy félreértés miatt a felső szomszéddal évekig haragban legyenek. Ezt már megélte a korábbi lakóhelyükön, hol a férje az évek alatt minden szomszéddal összeveszett. Sőt, ha ő nem lép közbe, akkor Pascual talán össze is verekedett volna a nyugdíjas tanárnővel, azzal a Teresa-val.

   Azután költöztek ebbe a lakásába. A furcsaságok négy hete kezdődtek és mindig csak olyankor, amikor a férfi dolgozott.

   Először az ajtócsengő szólalt meg az egyik éjjel. Rosita többször kiszólt, s mivel választ nem kapott, a kukucskálón keresztül óvatosan kinézett. A folyosót azonban teljes sötétségben találta.

   A különös eseménysorozat a bútortologatással folytatódott. Pár átbosszankodott éjszaka után Rosita úgy döntött beszerez egy erősebb altatót. De meggondolta magát. Mégse lenne jó minden éjszaka altatóval aludni, ezért munka előtt ismét felment. Megpróbált határozottnak tűnni, azonban visszafojtott lélegzettel kopogott be az ajtón. Most hosszabban várakozott, de megint dolgavégezetlenül kullogott el.

    Munka után egyből a házmesterhez ment.

   – A felső szomszéddal szeretnénk beszélni – tért a tárgyra rövidebb udvariaskodás után –, de nem tudjuk az elérhetőségét. Ha esetleg neked meglenne a száma elkérhetném?

   – A felettetek lakóét a 21-esben? – kérdezte a nő.

   – Igen.

  – Az Gilberta Camargo lakása, de úgy tudom, most nem lakik ott senki.

   – Oh – nyögött fel csalódottan Rosita, majd így folytatta. – De azért beszélnénk vele.

  A házmester megvonta a vállát, s lefirkantotta a számát egy cetlire.

   Rosita másnap felhívta a nőt.

   – Gilberta Camargo?

   – Igen.

   – Rosita Pereida vagyok, az alsó szomszéd.

   – Ne haragudj, később visszahívnálak, mert épp ügyféllel vagyok – magyarázkodott Gilberta. – Vagy mi lenne, ha beugranék hozzátok munka után, akkor legalább személyesen is megismerkednénk.

   – Öhm, jó, legyen úgy – egyezett bele Rosita.

   Rosita épp csak ledobta a cipőjét az előszobában, amikor kopogtattak a bejárati ajtón. Ötven év körüli, testes asszonyság állt a küszöbön, aki kissé túlzó mosollyal és kedvességgel köszöntötte őt.

   – Elnézést szeretnék kérni Mrs. Pereida, amiért nem tudtunk beszélni délután, de épp az egyik eladó háznál dolgoztam.

  – Ne szabadkozzon Mrs. Camargo – mondta halkan az asszony. – Szívesen beinvitálnám, de a férjem az éjszakai műszak előtt ilyenkor alszik. Nem szeretném, ha felébresztenénk.

   Rosita kilépett a folyosóra, s röviden elmesélte Gilberta-nak az éjszakánként megismétlődő anomáliát. A nő többször is megcsóválta a fejét.

   – Az a lakás most lakatlan. Volt egy albérlőm, de ő már öt hónapja kiköltözött.

   – Kétszer is jártam fent. Becsengettem, de… nem nyitott senki ajtót.

   Gilberta elmosolyodott.

   – Menjünk fel és nézzünk szét. Mióta kiköltözött, én sem voltam abban a lakásban.

   Az ajtón belépve áporodott szag csapta meg őket.

   – Régen volt már itt szellőztetve – mentegetőzött Gilberta, majd a fehér lepedőkkel letakart bútorok között az ablakokhoz sietett és az egyiket szélesre tárta.

   – Tényleg nem lakik itt senki – szaladt ki Rosita száján.

   – Mondtam. Gyere üljünk le.

   Leszedték a takarót néhány fotelről, Rosita pedig elmesélte az egészet az elejétől a végéig.

   – A lakásotok melyik részén hallottad? – kérdezte a nő.

   – Az utcára néző hálószobában.

   Szerencséjükre a házban az egymás feletti lakások beosztása megegyezett. Benyitottak a hálóba, ott viszont csupán egy ágyat és egy beépített szekrényt találtak.

   Rövid tanakodás után megegyeztek abban, hogy ezeket a bútorokat senki nem lenne képes tologatni.

   Gilberta magához ragadta a szót.

   – Próbáljuk meg beazonosítani, mi lehet ez. Nem tudom te hiszel-e a természetfeletti dolgokban, olyanokban, mint például szellemek, boszorkányság.

   Rosita gyorsan keresztet vetett.

   – Nekem sincs nagy jártasságom e téren – folytatta Gilberta –, de úgy gondolom, szellemek nem lehetnek, mert ez a ház tíz éve épült, és ha jól tudom, még nem halt meg itt senki. Én ezt kizárnám. Bár az igazat megvallva még nem tapasztaltam szellemjárást sehol, pedig eladtam már vagy ezer ingatlant az elmúlt harminc évben.

   Rosita sóhajtott. Hálás volt Gilberta-nak, hogy nem egyedül kell megoldania ezt a problémát, ezért a másik nő fejtegetése közben folyamatosan bólogatott.

   – Tapasztaltál más furcsaságot is?

   Rosita elmesélte az éjszaka megszólaló ajtócsengőt.

   – Azt hiszem, tudom mi lehet ez – mondta sejtelmesen Gilberta –, de még egy kérdést feltennék, mielőtt kimondom. Van olyan rokonotok, ismerősötök, akivel a közelmúltban nagyon összerúgtátok a port?

   Rosita idegesen előrehajolt és bólintott.

   – Pascual alapvetően jó ember, de az a hirtelen haragú fajta. Előbb perlekedik, mint gondolkodna. – Szégyenkezve lehajtotta a fejét. – A legjobban egy öregasszonnyal mérgesedett el a viszonyunk. A macskája mindig a lábtörlőnkre piszkított, amit Pascual többször is szóvá tette. Az egyik nap az a dög egy súlyos sebbel tért vissza az éjszakai kóborlásból és Teresa azt hitte, mi próbáltuk meg eltenni láb alól. Eszünkben sem volt ártani neki. Mi sosem tennénk olyat, ami Jézus tanítása ellen való.

   – Az lesz az – mondta ki határozottan Gilberta. – Velem tizenöt éve hasonló történt. Egy kényszer-ingatlaneladás miatt a korábbi tulajdonos megátkozott és rontást tettetett rám.

   – Teresa is kiabált ránk kígyót-békát – vágta rá izgatottan Rosita, – meg hogy legyünk átkozottak. De tudja, mi keresztények nem hiszünk az ilyen babonákban.

   Gilberta türelmesen megvárta, míg a másik befejezi, majd így folytatta:

   – Később megtudtam, hogy az átok az amolyan dühből kimondott rossz kívánság, a rontást viszont csak egy sok év tapasztalatával rendelkező spirituális személy tud feltenni. Hosszas keresgélés után találtam meg azt az embert, Luisa Perest, aki le tudta rólam ezt a rontást venni. Azonnal megértette, mi miért történt. Vérbeli szakértője volt a témának.

   – Volt? – kérdezte csalódottan Rosita.

   – Sajnos öt évvel ezelőtt meghalt – sóhajtott Gilberta. – Pedig igen jó barátok lettünk. Időnként beültünk egy kávéházba. Mindig elmesélte a legújabb sikereit.

   – Pont ilyen kellene nekünk. Nem beszélt esetleg olyan kollegájáről, aki segíthetne? Olyanról, akit ő is dicsért.

   – Nem sajnos. De ha a helyedben lennék, elsőként a plébánosotokhoz fordulnék, talán ő tehet valamit. Ha ez nem segít, csak akkor keresnék egy ilyen spirituális személyt.

   – Igazad lehet! De ha… Luisa, jól mondom?

   – Igen.

   – Ha ő meghalt, hol találok ilyen szakembert?

   – Az igazik nem hirdetik magukat. Akiket a hirdetésekben látsz, mind kóklerek és csak a pénzedet akarják. Ha jobban belegondolok, Luisa párszor említette, hogy van egy fia. Sokat nem beszélt róla. Azt nem tudom, hogy mivel foglalkozik, de ha megtalálod, megkérdezheted tőle, hogy örökölte-e édesanyja képességeit, vagy ismer-e valakit, aki még Luisa-val dolgozott együtt régen.

   – Nagyon köszönöm, sokat segítettél! – hálálkodott Rosita. – Azt esetleg meg tudod mondani, hogy-hogy hívják a fiát?

   – Hadd gondolkozzak kicsit! Valami Geraldo, vagy Abelardo Peres. Nem! – kiáltott fel Gilberta. – Flavio Peres. Igen, így hívták. Flavio Peres!

   Rosita boldogan távozott. Otthon Pascual már felkelt és épp kosármeccset nézett a tévében, nem vette észre a felesége visszatértét.

   Hál istennek! – gondolta Rosita.

   Két nap múlva korábban eljött az iskolából és betért a plébániára.

   – Ne haragudjon hölgyem, most nagyon sietek – közölte vele a plébános, s tette egy tétova lépést a kijárat fele.

   – Csak egy percre tartanám fel, atyám.

   – Annyi időm talán még van – mondta kelletlenül.

   – Köszönöm atyám. Attól tartok, hogy megátkoztak és rontást tettek rám.

   A plébános szeme felcsillant.

   – Miből gondolja?

   – Olyan dolgok történnek velem, melyek egy tapasztalt barátom szerint ártó energiákra utalnak. Ráadásul tudom, ki a felelős értük.

   – Be kell vallanom, én még ilyet nem csináltam, de szívesen elvállalom a rontás levételét.

   Rosita-ban kétségek ébredtek a válasz hallatán és eldöntötte, hogy csak akkor fogadja el az ajánlatot, ha nem talál megfelelő szakembert.

   – Köszönöm Atyám. Az az igazság, hogy ezt még át kell beszélnem a férjemmel. Amint belegyezését adja, ismét felkeresem önt.

   Otthon a napi dolgokról váltott pár szót a férjével, majd kikészítette a vacsoráját. Pascual szokatlanul kedves volt hozzá egész este, mosogatás közben még át is ölelte egyszer.

   Rosita meg is lepődött, de legbelül türelmetlenül várta, hogy az óra elüsse a fél hetet, amikor a férje szokás szerint elindul a munkahelyére. Nemsokkal később már a konyhaablakban állt és a tekintetével átkísérte a férfit az utca túloldalára. A telefonkönyvhöz lépett. Négy Flavio Perest is talált a városban. Néhány percig hezitált, de meggyőzte magát, hogy jobb, ha túlesik rajta. Elpróbálta, mit mond majd. Felemelte a kagylót és tárcsázott. Nem bonyolította túl, bemutatkozott és rákérdezett, hogy véletlenül nem Luisa Peres az édesanyja, a néhai híres médium és spiritiszta.

   Az első hívásnál még remegett a hangja. A második nem vette fel, de harmadikkal szerencséje volt. Rosita zavarba jött, aztán mégis összekapta magát, bemutatkozott.

   – Azért hívom, illetve keresem, mert a segítségre lenne szükségem! – tért azonnal a lényegre. – Egy rontást tettek rám. A felettünk lévő lakás tulajdonosa, Gilberta Camargo ismerte az ön édesanyját, és ő tanácsolta, hogy keressem meg. Abban reménykedek, hogy talán ön is folytatja az édesanyja munkáját vagy ismer olyan mágust, aki ezt a rontást le tudná venni rólam.

   – Igen. Gilberta jó barátja volt édesanyámnak, bár a halála óta nem hallottam felőle. Lehet, a napokban megkeresem a számát és felhívom. De, visszatérve a problémájára, elmondaná, hogy miből gondolja, hogy rontást tettek önre?

   Rosita nagyvonalakban beszámolt neki az anomáliákról. Flavio hümmögött egy sort.

   – Zavaros nekem ez az egész. Nem azért mondom, hogy degradáljam a problémát, de nekem most két olyan megbízásom is van, melyek konkrét fenyegetést jelentenek az ügyfeleimnek.

   A nőt megrémítette annak a lehetősége, hogy a férfi visszautasítja.

   – Én is fenyegetve érzem magam! Az éjszakai csengetés is a frászt hozta rám.

   – Megértem – hagyta rá közönyösen Flavio. Néma csend telepedett rájuk.  – De hogy ne hibázzunk – szólalt meg végül a férfi –, egy személyes konzultációra szakítok időt. Részletesen el kell mondania az egész történetet. Mit tapasztalat, mióta tart mindez, mit érzett, milyen gondolatok játszódtak le önben. De ez még nem azt jelenti, hogy elvállalom az ügyét!

   Végül abban egyeztek meg, hogy pár nap múlva az egyik belvárosi cukrászdában találkoznak. Rosita boldogan tette le a kagylót.

  Pascual-nak feltűnt a felesége fura viselkedése. Szemmel láthatóan könnyedén túltette magát az olyan bosszantó hétköznapi dolgokon, ami máskor felidegesítette, mint egy elejtett tojás, vagy kiborult tej. Sőt, Pascual úgy látta, hogy ezekben az esetekben még egy kis mosoly is bujkált a szája szegletében.

   A férfi arra a következtetésre jutott, hogy Rosita megismerkedett valakivel. Valakivel, aki felbolygatja az életüket. Végül pedig levonta a végső következtetést: ez a személy pedig csakis egy másik férfi lehet.

   Harmadnap Rosita megkérte az egyik kollegáját, hogy helyettesítse az utolsó óráján, majd gyorsan a megbeszélt cukrászdába sietett. Az ajtón belépve megcsapta a pörköltkávé és a sütemények édeskés illata.

   Flavio-t könnyen felismerte. Ötvenes, középmagas férfi, pocakjára lógó hosszú szakállal. Korábban érkezhetett, mert előtte egy csésze gőzölgő kávé és egy tányéron három szelet sütemény feküdt.

   – A gyengém az édesség – mentegetőzött, miután kölcsönösen bemutatkoztak egymásnak. Egy falatot még bekapott az egyik krémesből, majd arra kérte Rosita-t, hogy mesélje el részletesen mindent.

   Amint a pincér távozott, Rosita belekezdett. Flavio egy szót sem szólt, ette a süteményt, s csak néha bólogatott. Főként, amikor Rosita Gilberta következtetéseit adta elő, a sajátjaként. Aztán komótosan letette a villáját, s megtörölte a száját.

   – Gilbertán kívül tud-e valaki ezekről a jelenségekről?

   – Nem – rázta meg a fejét Rozita –, még a férjemnek sem szóltam róla.

  – Az jól, maradjon is így! – a férfi kortyolt egyet a kávéjából. – Ritka, hogy a rontásnak olyan fizikai megnyilvánulása legyen, amely szellemek tevékenységéhez hasonlatos. Jellemzőbb a betegségek megjelenése, a fáradékonyság, az aluszékonyság vagy valamilyen munka sikertelensége.

   – Betegek nem voltunk. Két hete a vasárnapi ebéd nem sikerült, minden fogást elrontottam. Ami pedig a fáradságot illeti, a férjem hamar elfárad, de ugye ő gyakran éjszakás.

   – Értem. Álmaiban megjelenik-e a félelem érzése, esetleg olyan személy, akitől tart?

   Rosita elgondolkozott.

   – Igen, a héten többször is nehezen aludtam el és amennyire emlékszek, sokáig elkísért a félelem.

   – Emlékszik olyan pillanatra, amikor úgy érezte, hogy nincs ereje, esetleg levegőt sem kapott közben?

   A nő élénken bólogatott.

   – Igen! Azt, hogy álmodtam-e, vagy tényleg megtörtént velem, nem tudom, de határozottan állíthatom, hogy elszállt az erőm. Honnan tudja?

   A férfi elvigyorodott.

   – Ez mind a rontás következménye. Az emeletről jövő hangok, a csengő megszólalása szellemre is utalhatna, de…

   – Csak húszéves a ház és nem halt meg benne senki – kotyogott közbe Rosita.

   – Bocsánat, hadd fejezzem be. És itt jön a nagy de. Ha egy nagytudású mágus tette önre a rontást, esetleg ötvözte egy nagyerejű átokkal, netán – és ekkor Flavio feltette a jobb mutatóujját, hangsúlyozva a fenyegetés komolyságát – egy ártó szellemet is megidézett, akkor minden jelenségre magyarázatot kapunk. Mondhatni, összeáll a kép.

   – Tudja esetleg, hogy ki tehette ezt? – kérdezte a nő őszinte ijedtséggel.

   A férfi elgondolkozott.

   – Az egész világon mindössze két személy képes erre. Közülük az egyik én magam vagyok. Édesanyám megtanított rá, de szigorúan megtiltotta, hogy ártó szándékkal használjam. Csak azért tárta fel előttem ezt tudást, mert ahhoz, hogy eredményesen hatástalanítsunk ilyen negatív energiákat, ismernünk kell őket. A másik személy pedig… a nevét nem mondom ki, de annyit elárulok, hogy egy idős jós és boszorkány. Ő is nagyon erős mágus.

   Flavio előrehajolt és egy ezüstláncot húzott elő az inge nyakából. Borostyán medál díszelgett rajta.

   – Ez az én talizmánom. Ártó mágia elleni védelemmel ruháztam fel, csaknem minden érkező átok, ráolvasás és rontás ellen.

   Rosita lelkét a remény érzése járta át, ám kisvártatva összeráncolta a szemöldökét:

   – Ezt nekem akarja adni?

   – Csak kölcsön adom, de mint mondtam, az érkező negatív energiák ellen véd. Az ön esetében az ártó mágia már megtörtént, ezért ez csak tompítja a következményeket. Ez a különleges borostyán – mutatott a medálra –, magába szívja ezeket. Vegye fel most azonnal! – utasította.

   – Köszönöm – hebegte Rosita, miközben a nyakába akasztotta a láncot.

   – És ha teheti, éjjel-nappal viselje.

   – Köszönöm – ismételte meg a nő, majd halkan hozzátette – akkor ez azt jelenti, hogy elvállalja az ügyem?

  – Csak annyit ígérhetek, hogy megpróbálom. Többször kell majd találkoznunk. Nagy előkészületeket igényel és lehet, hogy magam mellett kell tudjak egy médium barátomat is, az ártó szellem miatt.

   Flavio türelmetlenül dobolt az ujjával az asztalon, majd a belső zsebébe nyúlt és névjegykártyát vette elő.

   – Két nap múlva jöjjön el erre a címre, este háromnegyed nyolcra. Ne késsen, mert pontosan nyolckor el kell kezdenünk a szeánszt.

   – Köszönöm, ott leszek! – De mielőtt elköszönt volna még félénken megköszörülte a torkát. – Azt megmondaná, mennyibe kerül és mikor kell fizetnem?

   – Sajnos nem lesz olcsó, mert ez egy nagyon bonyolult kombinációja az ártó mágiának. Valószínű több kollegát is be kell vonnom, akik otthonról segítenek nekünk. Én az első alkalommal két szeánsz honoráriumát kérem el, mert nekem is mihamarabb ki kell fizetnem őket, hogy be beszerezhessék a szükséges kellékeket. – Flavio elgondolkozott. – Szerintem egy-egy szeánsz nem lesz drágább, mint… háromezer dollár.

   Rosita szeme kikerekedett.

   – Az nagyon sok pénz – hebegte.

   – Három-négy alkalomnál nem lesz több – nyugtatta Flavio.

   – Tizenkétezer dollár?

   Falvio nagyokat fújtatva megcsóválta a fejét.

   – Mrs. Pereida, mint mondtam, sok ember fog nekünk segíteni, akiknek ugyanúgy vannak költségeik.

   – De…

   – Nézze, mivel ez egy nagyon nagy kihívás és ritkán adatik meg nekem, hogy ilyen erős és bonyolult mágia ellen küzdjek, én a saját díjamról lemondok. Így alkalmanként csak kétezerbe kerül.

   Rozita-t ez az összeg sem nyugtatta meg. A férfi elmosolyodott.

   – Nem kell most eldöntenie, Mrs. Pereida. Menjen haza, gondolja át és hívjon fel holnap estig. Ha úgy határoz, hogy nem kéri a segítségem, akkor holnapután visszahozza nekem a védő medált a nyaklánccal együtt.

   A nő megkönnyebbült. Elrebegett egy köszönömöt, majd kifizette a kávéját. A férfi névjegykártyáját a visszajáró bankjegyekkel egyetemben a pénztárcája mélyére dugta.

   A lakásuk ajtajában megtorpant. Óvatosan megtapogatta a medált és a láncot, hogy immár harmadjára is megbizonyosodjon arról, hogy nem domborodik vagy látszik ki a blúza alól.

   Másnap reggel, mikor Pascual hazaérkezett a munkából, Rosita még aludt, ezért a férfi gyorsan átkutatta a táskáját és a ruházatát. A pénztárcájába épp csak belekukkantott, nem vette észre Falvio névjegykártyáját.

   Egy gyors zuhany után befeküdt az ágyba. Rosita a mozgásra átfordult feléje, a hálóingje alól előbukkant az ezüstlánc.

   Pascual összeráncolta a szemöldökét. Óvatosan megemelte a láncot, mire a medál is előbukkant.

   A férfi vérnyomása az egekbe szökött. Megragadta az asszony karját. A nő kinyitotta a szemét, s kirántotta a karját a férfi markából.

   – Mit csinálsz Pascual? – kérdezte felháborodottan. – Ez fáj!

   Pascual egy darabig szótlanul bámulta. Fejében a gyors leleplezés vágya és a további megfigyelés öröme vívott csatát.

   – Bocsánat, csak megakartalak érinteni, de erősre sikeredett – s azzal átfordult a másik oldalára. Rosita kétségek között felkelt, hogy egy kávét csináljon magának.

   A lyukasóráját a tanáriban dolgozatjavítással kezdte el kitölteni, de amint magára maradt, elővette Flavio névjegykártyáját. Hosszasan nézegette, majd egyszer csak a telefon felé nyúlt. ’Ennek véget kell venni, mielőtt valakinek baja esik’ – motyogta félhangosan. –  Vett egy mély levegőt és feltárcsázta a kártyán talált számot. Hosszasan csörgött, Rosita pedig már kezdett kétségbe esni. Nagy megkönnyebbülésére végül felvették a kagylót.

   – Flavio? Itt Rosita beszél. Azért hívtam, mert szeretném, ha segítene megszabadulni ettől az egésztől.

   – Nagyon örülök Rosita. Úgy gondolom, egy sokkal nagyobb bajt előzünk így meg.

   A férfi tartott egy pillanatnyi szünetet.

  – Megkezdem az előkészületeket és felkérem a spirituális kollegákat, hogy teljes erejükkel és tudásukkal segítsenek nekünk. Talán mindennel elkészülünk a szeánszig.

   – Köszönöm. Nem is tudja mennyire hálás vagyok. Még egyszer, köszönöm.

  Ezután Rosita Gilbertát hívta. Amint meghallotta a nő hangját, elöntötte a megkönnyebbülés. Boldogan elhadarta neki, hogy megtalálta Falvio-t, s azt, hogy miben állapodtak meg.

   Volt még egy gondja. A közös számlán, ahol a megtakarított pénzüket tartották, Pascual beleegyezése is kellett a száz dollár feletti összegek felvételéhez.

   A munkahelyén kinyomtatta a meghatalmazást, ráhamisította a férje aláírását, majd két munkatársat megkért, hogy tanúként írják alá neki.

   – Pascual csak este ért rá – magyarázkodott –, nem zavarhattuk a szomszédokat.

   Azzal mentegette magát, ha végleg megszabadul az ártó energiáktól, majd mindent elmond a férjének.

   Délután bement a bankba és felvett négyezer dollárt készpénzben, melyet otthon gondosan elrejtett.

   Úgy számolta, hogy ha este Pascual fél hétkor kilép az ajtón és ő gyorsan elkészül, akkor talán időben a megadott címre érhet. Ám férfi ezen az estén lassan készülődött, félkor még nem volt teljesen felöltözve. Rosita a segítségére sietett, feladta rá az ingjét, majd pedig a kabátját, de így is háromnegyed hét elmúlt már, mire elhagyta a lakást.

    A nő kapkodva öltözött, s a pénzt a rejtekhelyén felejtette, úgy szaladt érte vissza a lépcsőházból.

   A narancsszínű metró lejárójához rohant, majd átszállt a kék vonalra. Szerencsére a megadott cím az egyik megállótól csupán két saroknyira volt. Sietett, ahogy tudott, de így is öt percet késett.

  Egy négyemeletes ház földszinti lakásának kapucsengőjére egy bizonyos Smith Greenwood nevét írták. Rosita megtorpant, de késésben volt, hát erőt vett magán és becsengetett.

   Flavio hangját hallva megkönnyebbülten sóhajtott fel.

  Odabent nem égtek a lámpák, a szükséges fényt több tucatnyi gyertya szolgáltatta. Maga a lakás elsőre nem tűnt nagynak, de a nappali belső oldalán egy lépcső jelezte, hogy a felettük lévő szint is oda tartozik.

   – Fent a hálószobák vannak – közölte vele a férfi, látva a nő kíváncsiságát.

   – Bocsánat a késésért – mondta megkésve Rosita.

  – Nem probléma. A honoráriumot, legyen szíves, tegye arra a komódra – mondta Flavio. A férfi egy hosszú fekete palástot viselt, nyakában vastag láncon nagy borostyán medált lógott.

    A szőnyegen tizenkét méretes gyertya alkotott egy nagy kört, a közepére egy hímzett bársonnyal borított, szélesebb, ódon, háttámla nélküli padot állítottak oltár gyanánt. Az ablakokon a sötétítő függönyök nagy részét behúzták.

   Rosita-t megnyugtatta ez a szemlátomást alapos előkészület. A komódhoz lépett, hogy a borítékot lerakja, amikor egy csuklyát és palástot viselő alakot vett észre az egyik sarokban.

   – Ő Miss. Estrella – közölte Flavio. – A médium, aki ma este a segítségünkre lesz az ártó szellem elűzésében. Rajta kívül még tizenkét kollegám támogat bennünket az otthonából.

   Az alak Rosita-hoz sétált. Megállt előtte, két kezével végigkövette a nő felsőtestének körvonalát a levegőben. A csuklya alatt a gyertyák fényében egy harmincas női arc derengett. Rosita-t olyan érzés töltötte el, mintha már találkozott volna vele korábban. A nő Flaviohoz fordult.

  – Azázél – jelentette ki, majd érthetetlen szavakat mormolva visszament a sarokba. Rosita-t a pusztai démon nevének hallatán kiverte a víz.

   Flavio bólintott.

  – Ahogy gondoltuk – mondta. – A hét legártóbb démon egyikét küldték önre, Mrs. Peredia. Ma este csak erre koncentrálunk. A segítők kilencig küldenek energiákat, ha addig nem sikerül elűznünk, akkor sajnos fel kell adnunk.

   – Ne! – jajdult fel Rosita.

   – Most pedig elkezdjük a szeánszot – jelentette ki a férfi. – Mrs. Peredia, kérem, a pulóverét vegye le, a nyakláncot tegye ki a ruháján kívülre és feküdjön fel a tisztító oltárra.

   Rosita engedelmesen követte a férfi utasításait.

   – A kezét tegye keresztbe a mellkasán.

   A férfi letérdelt a nő mellé és a két kezével lassan oda vissza ő is lekövette a nő körvonalait.

   – Érzem, hogy a többiek már küldik a tisztító energiát.

   Az emeleten kattogni kezdett valami, majd hangos dübbenéssel becsapódott egy ajtó.

   – Feldühítettük Azázél-t! – jelentette ki Flavio. – Ez azt jelenti, hogy hatással vagyunk rá.

  Ezután megismételte a mozdulatait, végül a két tenyerét lefele fordítva a nő szíve fölé helyezte, majd fennhangon egy szelleműző mágikus szöveget kántált. A sarokban a fiatal nő csatlakozott hozzá.

   „Sunt luminaria Litt

   Comoedia Adeptus

   Parata ad aurora fata

   Comoedia Adeptus

   In auditorium ire silvestre”

   Az emeltről most mély morajlás hallatszott, amit egy felboruló bútor zaja követett. Rosita, aki eddig teljes biztonságban érezte magát, megrémült és a lépcső fele kapta a fejét. Flavio egy kézmozdulattal visszafordította.

   Ekkor a csuklyás fiatal nő felállt és hozott egy vastag gyertyát, amit teátrálisan meggyújtott. Egy fekete plüss párnát nyújtott át Flavio-nak, rajta egy fekete selyemszállal. A férfi hármat körözött vele Rosita szíve fölött, végül a gyertyába tartotta és elégette. Az emeleten megszűnt a tombolás, síri csend telepedett a szobára. Flavio győzelemittasan felemelte a kezét, amikor megszólalt az ajtócsengő.

   – Visszajött! – kiáltott fel Rosita, de Flavio gyorsan letorkolta.

   – A fenét!

   A férfi a csuklyás nőre pillantott, aki elindult a bejárati ajtóhoz. Hallatszott, ahogy kinyílt az ajtó, a fiatal nő kérdezett valamit, amit egy kisebb robaj követett.

   Rosita rémülten a szoba ajtajára szegezte a tekintetét. Nyomasztóan hosszú időnek hatott az a pár másodperc, mire Pascual alakja berobbant a szobába. Kezében egy baseballütővel egyenes Flavio-hoz ugrott, s tiszta erejéből ütlegelni kezdte. Az felüvöltött fájdalmában. A következő pillanatban a fejére kapott egyet, amitől eszméletét vesztve oldalra dőlt.

   Rosita megkövülve figyelte a történteket. Nem úgy Gilberta, aki a tőle telhető legnagyobb sebességgel sikítozva robogott le a lépcsőn.

   Amint leért, Falvio-ra borult, hogy megvédje a következő ütéstől. A megveszett Pascual azonban túl későn vette észre, így az ütő a nő fején csattant, letaglózva őt is.

   Pascual a két testre meredt.

   – Mit tettél? – hebegte Rosita.

   – Azt hittem… kintről úgy látszott, hogy a szeretőd – motyogta a férfi.

   – Nem – csóválta meg lassan a fejét Rosita –, ő csak segít, hogy…!

   Gilberta-t megpillantva torkán akadt a szó.

   Az ajtóban ekkor a fiatal nő jelent meg, vérző ajkára zsebkendőt szorított. A két egymáson fekvő testhez rohant.

   – Anya, apa! Mit művelt velük, maga állat?! – üvöltötte a még mindig értetlenül álldogáló Pascualnak.

   Rosita-t mély szégyen öntötte el. Lepergett előtte, ahogy éjszaka a telefonja fényénél Gilberta becsenget hozzá, ahogy a felettük lévő lakásban éjszakánként a bútorokat tologatják. A nő arca, ahogy eljátssza, hogy nem ismeri a saját férjét és Flavio, aki kéreti magát, hogy kétségbeesésbe taszítsa.

   Ó, én ostoba hiszékeny liba – gondolta. – Képes voltam meglopni Pascualt ezek miatt a csalók miatt!

  A zavarodottan egyhelyben tébláboló férfira pillantott, aki még most se fogta fel mi történik körülötte. Rosita csak most ébredt rá, hogy még ennyi év után is mennyire szereti a férje.

   Fél évvel később:

   Az ügyészség Pascual Pereida-ra három év letöltendő börtönbüntetést kért, maradandó egyészségügyi károsodás okozásáért.

   Falvio Peres-t nem tudták bíróság elé állítani, mert három hónap kóma után egy kétéves gyerek szellemi szintjén ébredt.

   Gilberta Camargo attól eltekintve, hogy az egyik fülére részlegesen megsüketült, teljesen felépült a súlyos koponyasérüléséből. Rá az ügyészség hat év börtönbüntetést kért, többszörösen és csoportosan elkövetett nagyértékű csalás bűntettéért. Az ügyüket ugyanis felkapta a média, ami után sorban jelentkeztek a család korábbi károsultjai.

   A lányuk, Marcela Peres megegyezett az ügyészséggel és bűnösnek vallotta magát, ezért neki csak két évre kellett börtönbe vonulnia.