1988, New York, Manhattan, Madison Avenue Toronyház
Colin Saunders az utolsó pár méteren felgyorsította a lépteit, majd a lábával megakasztotta a liftajtót. Azt remélte, hogy a lift üres lesz, de pechjére négyen is tartózkodtak odabent: Mrs. Victoria Cantrell egy alacsony nyugdíjas hölgy az aprócska kutyájával a huszonnyolcadik emeletről, Mr. Lincoln Porter egy cingár középkorú lakó a tizenötödikről és Mr. Casey Hutchinson egy testes idősebb bajszos férfi a tagbaszakadt a testőrével, Mr. Ferdinand Rogerssel a negyvenötödikről.
De mielőtt az ajtó ismét bezáródhatott volna, egy magas színesbőrű fiatalember surrant be a résen.
– Tizenkét lift van ebben az épületben. Miért akar mindenki ezzel az eggyel felmenni? – tette fel ingerülten a kérdést Mr. Hutchinson, szivarfüst szagával telítve be a helyiséget.
– Kézenfekvőnek tűnt – mondta bocsánatkérés helyett a szemüveges fiatalember, majd megnyomta a negyvenegyes gombot. Mögötte Mr. Hutchinson elfintorodott. Ezt egyedül Mrs. Cantrell vette észre, de őt jobban érdekelte a fiatalember kezében lévő fehérrózsa.
– Mr. Hutchinson, biztos vagyok benne, hogy negyven éve ön is vágyakozva rohant a barátnőjéhez. Bár magánál valószínű rég feledésbe merültek ezek az érzések, már ha léteztek egyáltalán.
A férfi alig észrevehetően elhúzta a szája szélét a bajusza alatt.
A lift elindult, a számok a kijelzőn gyorsan váltották egymást. A tizenötödik emelethez közeledve a felvonó lelassult, majd megállt. Az ajtó azonban mozdulatlan maradt. Mr. Porter a nyitó gombhoz nyúlt és gyors egymásután többször megnyomta.
– A múlthéten is elromlott az egyik lift – kotyogta Mrs. Cantrell –, de szerintem addig nem hajandóak megjavítani, míg le nem szakad valamelyik.
Mr. Porter még utoljára megnyomta a gombot, majd tehetetlenségében épp megvonta a vállát, amikor a lift váratlanul sötétségbe borult.
Manhattan, 109-es rendőrőrs
Mrs. Cantrell egy szürkére festett kihallgatószobában üldögélt már tíz perce. Szerény társasága mindössze egy asztalból és két üres székből állt. Az idős nő minden egyes perccel ingerültebb lett, ugyanis minél tovább várakoztatták, annál nagyobb eséllyel marad le a kedvenc esti sorozatáról.
Nagy megkönnyebbülésére kinyílt az ajtó és két öltönyös nyomozó lépett be rajta. Egy magas fiatal rövid göndör hajjal és egy középkorú deréktájban testesebb. Miután helyet foglaltak, utóbbi egy mappából akkurátusan egy vastag dossziét és egy diktafont pakolt ki maga elé.
– Mrs. Cantrell elnézést, hogy megvárakoztattuk, de az áldozat lakásán több időt töltöttünk, mint szerettünk volna. – A férfi a húszas évei végén járó fiatalemberre mutatott. – Robert Hartley a kollegám, engem pedig Elliot Grovernek hívnak, de mi már találkoztunk a tetthelyen.
A nő szigorú tekintettét Grover nyomozóéba fúrta:
– Bella merre van?
– A legjobb kezekben Mrs. Cantrell – válaszolta higgadtan a nyomozó. – Egy kutyaimádó kolleganőnk vigyáz rá.
Mrs. Cantrell szemmel láthatóan megnyugodott. A nyomozó kivárt még egy kicsit, majd diktafonra mondta a jelenlévők neveit, a helyszínt és a dátumot.
– Úgy látom nem érintette meg túlságosan a gyilkosság, Mrs. Cantrell.
– Nemigazán. Mr. Hutchinson nem örvendett nagy népszerűségnek a házban. Pökhendi, nagyszájú, zsíros piti gengszternek ismerte mindenki. Azt, hogy még nem ölték meg korábban, csakis a testőrének, annak a Mr. Rogersnek köszönhette.
– Nálunk annál azért vastagabb dosszié van Mr. Hutchinsonról, mint amit egy átlagos piti rosszfiú összeszed a pályafutása során – kommentálta Hartley nyomozó.
Mrs. Cantrell válasz gyanánt mindössze egy szigorú pillantásra méltatta a fiatal férfit.
– Elmondaná nekünk, hogy milyen viszonyban állt az áldozattal? – folytatta Grover. – Úgy tudjuk, hogy mindketten évtizedek óta ugyanabban a toronyházban laktak.
– Egy hónap különbséggel vásároltuk a lakásainkat vagy negyven ével ezelőtt. Az első pár évben alkalomadtán használta, de utána üresen állt hosszú évtizedekig. Öt éve költözött be valójában.
– Értem. Még nem válaszolt az előző kérdésemre. Milyen viszonyban állt az áldozattal?
– Nem szívleltük egymást.
Grover egy lélegzetvételnyi szünetet tartott, majd témát váltott.
– Mrs. Cantrell, elmesélné nekünk, hogy mi történt ma este? Onnan kezdje legyen szíves, hogy belépett az épületbe.
– A ház teljesen be van kamerázva, még a liftben is van egy, nézzék meg a felvételeket – közölte határozottan a nő, majd mint aki jólvégezte dolgát hátradőlt a székén.
– Már megnéztük őket, de azok nem rögzítenek hangokat és nem adhatják vissza az érzéseket.
Mrs. Cantrell komótosan megtörölte a szemüvegét mielőtt megszólalt volna.
– Én a kutyasétáltatásból jöttem hazafele, amikor a forgóajtóban összefutottam Mr. Hutchinsonnal és a testőrével. Előre engedtek, legalább ennyi jómodor szorult beléjük. Wilson, a portás átadta a leveleimet, majd a lifthez sétáltunk.
– Az idősebb szemüveges színesbőrű férfi?
– Igen.
– Mr. Hutchinson is beszélt vele?
– Nem, de ha jól láttam ő is kapott pár levelet. A liftre várakoztunk, amikor utolért bennünket az a középkorú cingár férfi. A nevét mindig elfelejtem.
– Mr. Lincoln Porter – segítette ki Grover nyomozó.
– Az – helyeselt Mrs. Cantrell –, de ne kotyogjon közbe, mert itthagyom magukat és hazamegyek.
Grover bólintott, majd alig észrevehetően elmosolyodott.
– Ott tartottam, – folytatta a nő, – hogy az a Mr. Porter utolért bennünket. Szerencsére a liftek kellemesen nagyok abban a házban. Szóval én mentem be először.
– Kérem térjen ki arra is, hogy hova álltak, ugyanis a kamera nem látja be az egészet – kérte Hartley nyomozó.
– Én a bal hátsó sarokba. Mire a kutyát a lában mellé ültettem, már a többiek is beszálltak. Ez a Mr. Porter velem átellenben az ajtó melletti jobb sarokba lépett, szembe vele Mr. Rogers, közöttünk, az ajtóval szemközt pedig Mr. Hutchinson állt meg. Ha jól meggondolom, már ekkor voltak jelei a lift problémáinak, mert alig akart megmozdulni az ajtó. De mielőtt nagynehezen becsukódott volna, az a barna kabátos kövérkés férfi megakasztotta. Az pedig megint kinyílt, de mielőtt ismét bezáródott volna, az a fekete férfi is besurrant a nyíláson. Meg is jegyzete Mr. Hutchinson, hogy igazán megvárhatta volna a másik liftet.
– Mr. Colin Saundersnek hívját az első férfit, azt pedig, aki legutoljára szállt be Mr. LeBron Bowman-nak.
– Ha ön mondja – válaszolta a nő.
– Ismerte őket?
– A középkorút láttam már többször is, párszor váltottunk is néhány szót, de a fiatal színesbőrűt még soha. Mielőtt megkérdezné, az a Mr. Saunders szemben velem az ajtó melletti sarokba állt be, a fiatalember pedig az ajtó elé. Úgy álltunk ott, mint a dobókocka hatos oldalán a pöttyök.
Mrs. Cantrell elhallgatott.
– Ott tartott, hogy mindannyian beszálltak – terelgette kicsit Hartley nyomozó.
– Ne sürgessen engem! – mordult rá a nő, majd hosszasan kivárt, mielőtt megszólalt volna. – Miután a fiatalember is benyomta az egyik emelet gombját a lift elindult. Mr. Porter javaslatára helyet cseréltek, ugyanis ő akart kiszállni elsőnek. A lift megállt, de az ajtó beragadt. Pár másodperc telhetett csak el, amikor hirtelen minden sötét lett.
– Ön szerint ez mennyi ideig tartott?
A nő elgondolkozott, majd rávágta:
– Huszonöt másodpercig. Eltaláltam? – kérdezte kíváncsian.
Grover a társára pillanatot.
– Majdnem, a kamera szerint pontosan harminc másodperc telt el ezalatt.
– Ha ilyen jól tudták miért kérdezték?
– Az időérzéke érdekelt minket. Képben kell lennünk azzal, hogy amikor majd a sötétben történtekről beszélünk, mennyire képes pontosan meghatározni az időpontokat.
– Én táncosnőként is dolgoztam. Tisztában vagyok azzal, hogy mennyi a fél vagy az egy perc. Nekünk ugyanis maximum ennyi idő jutott a mosdóra.
– Értjük és nagyon örülünk, hogy ebben is a segítségünkre lehet – kedveskedett kicsit Grover nyomozó meglepve a nőt. – Elmondaná mit hallott vagy érzékelt?
– Először ledöbbentünk, de utána többen is megmozdultak. Valaki a gombokat nyomkodta, gondolom Mr. Porter lehetett, más pedig párszor megütötte az ajtót. Ebben biztos vagyok, hogy a szembenálló középkorú férfi, az a Mr. Saunders tette, mert hallottam, hogy előtte beverte valamelyik testrészét a lift oldalába. Közben Mr. Hutchinson mondott egy cifrát, ja és Mr. Porter is az ajtóban.
– Megtudhatnánk, hogy mit mondtak?
– Persze, ha kicsit türelemmel lesznek. Mr. Porter azt mondta, hogy ’már csak ez hiányzott!’, Mr. Hutchinson pedig, hogy ’a fene egye meg ezt a szart, nem volt elég sötétség így is ebben a liftben!’.
– Ezt, hogy értette Mr. Hutchinson? – tette fel a költői kérdést Grover.
– Találják ki! – jelentette ki Mrs. Cantrell – Most már önök is csinálhatnának valamit!
– Az igazat megvallva nem vártam konkrét választ a kérdésemre Mrs. Cantrell – közölte vele Gorver, majd elgondolkodva így folytatta –, magunk között szólva valószínűleg Mr. Bowman bőre színére utalt ezzel a megjegyzésével. Mr. Hutchinsonnak gyakran voltak rasszista megnyilvánulásai?
– Én nem tapasztaltam. Még soha nem hallottam, hogy Wilsonnal a portással kekeckedett volna, pedig neki még a kiejtése is erőteljesen bronxi.
Mrs. Cantrell egy pillanatnyi szünetet tartott, majd újabb kérdés híján így folytatta.
– Kis idő múlva Mr. Hutchinson ismét megszólalt, azon bosszankodott, hogy nem találja az öngyújtóját. Ez ötletet adhatott a többieknek is, mert nekifogtak kutakodni. Közben többen is megjegyzést tettek a liftek állapotára.
– Kiket ért ezalatt? – kérdezte kíváncsian Grover.
– Elsősorban magamat – közölte Mrs. Cantrel, de a nyomozó ezen valamiért egyáltalán nem csodálkozott – és Mr. Hutchinson testőrét.
Mrs. Cantrell elgondolkozott.
– Ez az egész rettenetesen megijesztette Bella-t, mert vadul ugatott. Ekkor ismét megszólalt mellettem Mr. Hutchinson, de nem értettem, mert úgy beszélt mintha befogták volna a száját.
– Befogták a száját? – kérdezett vissza Grover.
– Így, mia aszt inal – mutatta be Mrs. Cantrell. – Utána pedig összeesett mellettem. Vagyis nem mellettem, mert nekem dőlt és majdnem Bella-mra esett a dagadt testével. Ha rázuhan biztos agyonnyomja szegénykémet. A következő pillanatban Mr. Saunders meggyújtotta az öngyújtóját.
– Mennyi idő telhetett el a sötétség kezdete és Mr. Hutchinson motyogása között?
– Húsz másodperc, maximum huszonegy.
– Mi az mit elsőnek megpillantott az öngyújtó fényénél? – kérdezett közbe Hartley.
– Azzal folytattam volna – háborodott fel már sokadjára Mrs. Cantrell. – A lámpák is kigyúltak. Akkor láttuk meg, hogy Mr. Hutchinsont valaki leszúrta. Még rángatózott a két lába, levegőt már nem nagyon kapott. Vér bugyogott elő a szájából.
– Mondott valamit?
– Nem, csak folyamatosan hörgött. Egészen addig míg ki nem lehelte azt a gonosz lelkét. Mr. Rogers azonnal lehajolt hozzá, de már nem tudott segíteni rajta. Azt mondta tüdőn szúrta valaki. Ha engem kérdeznek, teljesen megérdemelte a sorsát az a disznó.
– Nagyon jó megfigyelő Mrs. Cantrell.
– Esténként krimisorozatokon szunnyadok el.
Mrs. Cantrell elhallgatott, majd lelkesen így folytatta.
– Ezután Mr. Rogers fenyegetően kijelentette, hogy ezért valaki felelni fog. De amint ezt kimondta kinyílt a liftajtó, mi pedig mindannyian kimenekültünk a folyosóra. Azt hiszem Mr. Porter a lakásából kihívta a rendőrséget, de ebben nem vagyok biztos.
– Mindenki más a folyosón maradt? – kérdezte Grover nyomozó.
– Igen, Mr. Rogers eléggé határozott volt abban a kérdésben, hogy együtt várjuk meg a rendőröket.
Mrs. Cantrell feszengve az órájára pillantott.
Grover nyomozó vette a lapot.
– Mrs. Cantrell, köszönjük a segítséget. Természetesen, ha szeretné, egy rendőr hazaszállítja.
– Csak akkor fogadom el, ha nem olyan tapló lesz, mint maguk ketten.
Mrs. Cantrellt Ferdinand Rogers váltotta a kihallgatószobában. A negyvenes évei végét taposó férfin látszott, hogy aktívan sportolt, mielőtt a testőri hivatásra adta volna a fejét.
– Mr. Rogers, ön mióta állt Mr. Hutchinson szolgálatában? – tette fel a kérdést Grover nyomozó.
– Harmincnyolc éve dolgoztunk már együtt.
– Az jó hosszú idő – bólogatott Grover. – Mindvégig a testőreként tevékenykedett?
– Nem a testőreként, hanem a titkáraként! Mr. Hutchinson nem tartott igényt testőrre, mert neki csak barátai voltak, ellensége egy se.
– Persze, – mosolygott Ferdinándra Hartley nyomozó – mert az ellenségei már rég valamilyen épület alapjában pihennek, vagy korallok lepték el a csontjaikat a tengerben.
Grover nyomozó egy dossziét vett a kezébe.
– Önbíráskodás, erőszakos testi sértés stb. stb. Nos Mr. Rogers, ez a bűnlajstrom nem egy szokványos titkárra utal.
– Erre csak annyit mondhatok, hogy nehéz a titkárok élete.
– Térjünk rá a ma estére.
– Mi lenne, – vágott közbe a férfi – ha önök összevetnék a késen lévővel ujjlenyomatokat a többiekével és rövidre zárnánk ezt a beszélgetést. – A kezén lévő órájára pillantott. – Úgyis már vagy két órája dekkolok itt.
– Remek gondolat Mr. Rogers, de sajnos a késről letörölték az ujjlenyomatokat – magyarázta Gorver. – Úgy hallottuk közelebbről is megvizsgálta. Látta már korábban valahol?
– Nem. A mi üzleti köreinkben nem így intézzük el a félreértéseket.
– Ön szerint félreértés történt?
– Mi más lehetett volna?
– Elmondaná nekünk mi történt ma este? – kérdezte Grover nyomozó.
Rogers hátradőlt a székén.
– Sokat nem mondhatok, velünk jött Mrs. Cantrellt a kutyájával, akár csak Mr. Porter. A később érkező férfit csak látásból ismerem, az ajtórésen beugró színesbőrű fiatalembert pedig soha nem láttam. Hogy melyikőjük követte el a gyilkosságot nem tudom.
– Elegánsan kihagyta magát a gyanúsítotti körből.
– Én miért öltem volna meg a munkadómat vagy úgyis mondhatnám, hogy a barátomat?
– Számtalan oka lehetett. Pénz, vagy szeretők, esetleg hatalom?
– Hatalom, pénz? Mr. Hutchinson üzleti érdekeltségét nem én öröklöm, most pedig, hogy meghalt, munkanélkülivé váltam.
– Azért ne várjon sajnálatot, bár ez a gyilkosság valószínű némi csorbát hagy a megítélésén.
– Majd meglátjuk. De visszakanyarodva az ön által felvázolt lehetséges indítékokhoz, hogy úgy mondjam, nem ugyanazt a típusú nőket szerettük, ráadásul Mr. Hutchinson ahhoz képest, hogy milyen tárasági életet élt fiatalabb korában, ma már inkább a golfnak és a művészeteknek hódolt. Az utóbbi időben ritkán vette igénybe a nők szeretetét, ha érti mire gondolok.
– Én a pénzt, mint indítékot nem vetném el – közölte Grover. – Sikkaszthatott is.
– Az én kezem egy cent nem sok annyi sem ment át. Meg amúgy sem vagyok nagyigényű ember, nem vonzanak a nagy házak, jachtok.
Grover témát váltott.
– Mrs. Cantrell említette, hogy Mr. Hutchinsonnak is érkezett pár levele.
– Így igaz.
– Viszont Mr. Hutchinsonnál egyet sem találtunk.
– Wilson mindig nekem adta át, én pedig miután felértünk, leraktam a bejárat melletti komódra.
– A maiak most is magánál vannak?
– Természetesen! – válaszolta a férfi és benyúlt a belső zsebébe. – Egy levele jött a befektetési alapkezelőjétől, egy pedig a Szent Erzsébet Magánklinikától.
Mr. Rogers átadta őket a nyomozóknak.
– Betegség gyötörte?
– Egészségügyi dolgokról soha nem beszéltünk – mondta őszintén. – Vizsgálatokra viszont sűrűn eljárt az utolsó hónapokban.
– Ott tartottunk, hogy beszálltak a liftbe. Miért hagyta, hogy Mr. Hutchinson középre álljon?
Ferdinand elmosolyodott.
– Mr. Hutchinsonnak nem lehetett megmondani mit csináljon. Ráadásul ő mindig szeretett a középpontban lenni.
– Mi történt azután, hogy elment az áram? – kérdezte Grover.
– Az elején egy kis ajtópüföléstől eltekintve mindenki nyugodtan viselkedett, majd kis idő múlva Mr. Hutchinson az öngyújtója után kutakodott, aminek hangot is adott. Követve a példáját és is a zsebemben kotorásztam, amikor Mr. Hutchinson félbeszakított. Azt viszont nem értettem mit mond. Sajnos abban a pillanatban eszembe sem jutott, hogy valaki ártani akar neki.
– Ebből arra következtetek, hogy elképzelése sincs ki és miért ölte meg Mr. Hutchinsont?
– Nincs, valójában ezekkel az emberekkel nem tartottuk a kapcsolatot.
– Ön együtt élt Mr. Hutchinsonnal?
– Hova gondol! Esténként hazakisértem és miután átnéztem az összes helyiséget, magára hagytam. Pár éjszakai kiruccanástól eltekintve többnyire csak reggel jöttem érte.
– Köszönjük Mr. Rogers. Ha a későbbiekben még felmerülne valamilyen kérdés felkeressük.
Miután Rogers elhagyta a helyiséget, Gorver a társához fordult.
– Két nehéz eseten vagyunk túl. Mit gondolsz?
– Kezd te – javasolta Hartley.
Grover a kihallgató helyiség közepébe állt, s mintha a liftben lenne, elmutogatta ki hol helyezkedett el, majd így folytatta.
– Mr. Saunders és Mr. Bowaman nem láthatta, hogy ki van a liftben, hiszen a belsejére nincs rálátás a folyosóról. Ez azért fontos, mert ezzel bizonyítottnak vehetjük, hogy spontán találkoztak a liftben lévőkkel.
Miután Grover nyomozó felsorolta az eddigi vallomások alapján tudomásukra jutott történéseket, így folytatta:
– Mivel ez első húsz másodperc a bűncselekmény szempontjából tétlenül telt, azt gondolom, hogy a gyilkosságot nem tervezték meg előre, hanem csak éltek a lehetőséggel.
– Mrs. Cantrell pedig örömmel nézte végig az áldozat haláltusáját. Logikus amit mond – válaszolta Hartley, majd levonta az ésszerű következtetést. – De valakinek azért éreznie kellett, hogy a gyilkos az áldozat elé lép, vagy nem?
– Ne felejtsd, hogy húsz személyes az a lift. Ráadásul Mrs. Cantrell és Mr. Rogers a gyilkosság előtt beszéltek, többen az öngyújtójukat keresték, vagy a gombokat nyomkodták. Nem figyelt senki a másikra – magyarázta Grover.
– Tehát olyan valakit keresünk, akinek van indítéka és napi szinten magánál hord egy kést.
– Igen. Ki legyen a következő a gyanúsítottak közül?
– Mr. Bowman, ha szabad választani.
A fiatalember széles mosollyal az arcán lépett a helységbe.
– Fáj a lába Mr. Bowman? – kérdezte Gover, látván, hogy enyhén biceg a bal lábára.
– Pár napja kosárlabdázás közben meghúzódott a bokám – válaszolta vidáman a férfi miközben helyet foglalt.
– Elmondaná nekünk, hogy mi célból tartózkodott a Madison Avenue Toronyházban?
– Itt lakik a barátnőm a negyvenegyedik emeleten.
Mr. Bowman tekintete az egyik nyomozóról a másikra ugrott.
– Mióta vannak együtt? – folytatta Grover.
– Ez most miért érdekli? – kérdezett vissza Bowman.
– Egy fehér rózsát hozott magával, ráadásul a liftben lévő személyek egyike sem ismerte korábban. Nekem nagyon frissnek tűnik a kapcsolatuk.
– Ha tudni akarja négy hete és két napja ismerkedtünk meg Miriammal és ez a… negyedik alkalom, hogy abba az épültbe betettem a lábam. De gondolom én vagyok az elsőszámú gyanúsított, hiszen én vagyok az egyetlen fekete, igaz csak félig.
– Nincs még gyanúsítottunk – közölte vele nyugodtan hangon Grover. – A hölgy nevét és ajtószámát adja meg legyen szíves.
Bowman, akinek ekkora már elszállt a jókedve, lediktálta Hartley nyomozónak a kért adatokat. A nyomozó a cetlivel a kezében elhagyta a szobát.
– Mesélje el nekem merre lakik és hol dolgozik? – folytatta a kihallgatást Grover nyomozó.
– New Jersey-ben lakok és a Hilton Hotelláncnál vagyok értékesítő. Látja tisztességes munkám van. Biztos a fehér részem miatt.
Grover elengedte a füle mellett a megjegyzést.
– Mindig hord magánál kést?
– Ha arra céloz, hogy az az én késem, ami kiállt a fehér fickó mellkasából, akkor rossz helyen kopogtat, tudniillik én nem hordok magamnál kést. Engem a lábaim szoktak kimenteni a bajból.
– Gyakran kerül bajba Mr. Bowman?
– Gondoltam, hogy ezt lecsapja. Nem szoktam, de aki késő este ér haza a munkából, annak felkészültnek kell lennie.
– Ön ismert valakit a liftben tartózkodók közül?
Bowman megrázta a fejét.
– Nem.
– Mesélje el mi történt azután, hogy belépett az épület ajtaján.
A fiatal férfi elgondolkozott.
– A portással már találkoztam korábban, ezért csak intett, hogy menjek. Pár lépés után észrevettem, hogy a barna kabátos fickó megállítja a liftet, így nekiiramodtam. De amint beléptem meg is bántam, mert tömve volt. Az a fazon, akit megöltek, be is szólt nekem.
– Ön válaszolt erre valamit?
– Valami olyasmit, hogy ez tűnt kézenfekvőnek. Durván nem akartam visszaszólni, mert örültem, hogy újra láthatom Miriam-ot. Meg nem is akartam balhét, mivel ott állt mellette az a gorilla. – Bowman elhallgatott – Amúgy ki volt az a fickó, akit kinyírtak?
– Egy üzletember – válaszolta az időközben visszatérő Hartley nyomozó.
– Durvább fazonnak tűnt. Bár, ha úgy érti, hogy illegális üzletekkel kereste a kenyerét, akkor azt elhiszem magának.
Úgy tűnt a fiatalember elvesztette a fonalat, ezért Grover nyomozó a segítségére sietett:
– Ott tartott, hogy Mr. Hutchinson beszólt önnek.
– Ja igen. Az ajtóban álltam meg, majd az egyik fazon szólt, hogy cseréljünk helyet. Szóval helyet cseréltünk. Az ajtó azonban nem akart kinyílni, majd váratlanul sötét lett. Amikor ismét kigyulladtak a lámpák, a fehér ’üzletember’ a földön hevert mellében egy késsel.
Grover nyomozó várta, hogy a férfi még mondjon valamit, de az csak kérdően meredt rá.
– Úgy érzem Mr. Bowman, hogy elnagyolta a történetet. Menjünk vissza oda, hogy kialudt a lámpa. Maga szerint mennyi ideig tartott a sötétség?
– Egy-két perc maximum.
– Mi történt azután, hogy sötét lett. Magához ért valaki? Mondott valaki valamit?
– Hozzám nem ért senki. Csak a gombok kattogását lehetett hallani. Nemsokkal ezután valaki bemondta, hogy az öngyújtóját keresi, de mire előszedhette volna visszajött az áram és világos lett. A dagadt fazon pedig a földön feküdt késsel a mellében.
– Ez már majdnem jó, de ennél részletesebben kellene. Mit hallott és melyik irányból?
Bowman sóhajtott.
– Okés – mondta végül beletörődve. – Arra emlékszek, hogy a gombokat nyomkodták, valaki pedig rávert az ajtóra párat. Hogy ugyanaz a személy volt-e nem tudom. Az öngyújtós mondat után szemből számomra érthetetlenül artikulálva motyogott valaki, majd olyan hang jött balról, mintha a földre esett volna valami. Az öreglány meg is jegyezte, hogy menjen arrébb. Gondolom a meggyilkolt fazon esett neki.
– Milyen mondatok hangoztak el közben?
– Hát őszintén megmondom nem figyeltem, de abban biztos vagyok, hogy az idős nő talán kicsit korábban szapulta a liftet.
– Ez már összességében majdnem jó. Miért nem tudta ezt az elején így elmondani?
Bowman megvonta a vállát.
– Ön a sötétben mindvégig egyhelyben állt?
– Persze, hova mentem volna! – válaszolta meghökkenve a fiatalember.
– Mi történt ezután? – kérdezte szemrebbenés nélkül Grover nyomozó.
– Kinyílt az ajtó és gyorsan magára hagytuk az utolsókat rúgó fehér „üzletember”-t. Én elakartam menni egy másik lifttel Miriamhoz, de a gorilla nem hagyta. Próbáltam meggyőzni, de hajthatatlan maradt.
Ekkor kinyílt az ajtó és a többiek érdeklődése közepette egy egyenruhás rendőr egyenest Hartley nyomozóhoz ment és a fülébe súgott valamit.
– A barátnője igazolta, hogy randevúra várta önt Mr. Bowman – közölte a nyomozó.
– Ez gyorsan ment – jegyezte meg a férfi.
– Pár emberünk még a helyszínen tartózkodik – magyarázta Hartley.
– Csodálatos, akkor mehetek is? Hallották, még várnak rám.
– Menjen, de ne tűnjön el, mert lehet, hogy még a napokban feltennénk pár kérdést.
Colin Saundersel gyorsan túlestek a formalitáson. Grover ragadta magához a szót.
– A többiek azt állították, hogy csak látásból ismerik önt.
– Ne csodálkozzon. Hetven emeletes a ház és még csak fél éve költöztünk ide.
– A családjával?
– A feleségemmel és két gyerekünkkel.
– Elmondaná nekünk, hogy mi a foglalkozása?
– Matematikát tanítok a közeli Szent Katalin Középiskolában.
– Mennyire ismerte az áldozatott? – folytatta Grover a kérdezést.
– Semennyire.
– Azt tudta, hogy ön felett lakott?
– Igen. Wilson mesélte, hogy az egész negyvenötödik emeletet megvette.
– Biztos vagyok benne, hogy alkalomadtán leszűrődött valamilyen zaj.
A férfi idegességében a lábát rázta az asztal alatt.
– Néha, egy kis jazz vagy komolyzene – válaszolta, miközben a két nyomozó között váltogatta a tekintetét. – De az is csak nyáron, nyitott ablaknál.
– Soha egy parti, egy veszekedés?
– Csendesen élte az életét – csóválta meg a fejét a férfi. – Ami pedig a veszekedést illeti, úgy hallottam magányosan élt.
– Hol hallotta? – kérdezte Gorver.
– Itt a rendőrőrsön mondták, mialatt mi kint várakoztunk – válaszolta Saunders.
– Térjünk a liftben történtekre – javasolta a nyomozó.
Úgy tűnt Mr. Saunder mindenre emlékszik, de sok újdonsággal nem szolgálhatott. Még az áramkimaradás idejét is majdnem eltalálta a harmincöt másodperces tippjével. A férfinak megköszönték a segítséget.
Miután elhagyta a szobát, Grover a társához fordult.
– Észrevetted, hogy milyen ideges lett, amikor a kapcsolatukról kérdeztük?
– Persze. Valamit elhallgat előlünk.
A legutolsó gyanúsítottat, Lincoln Portert szólították.
– Elmondaná mivel foglalkozik, Mr. Porter?
– Inspektor vagyok az adóhatóságnál.
– Mennyire ismerte az áldozatot?
– Többnyire csak köszöntünk egymásnak. – Grover kérdésre nyitotta a száját, de Porter tovább folytatta. – Viszont a munkásságáról elég sokat tudok.
A nyomozó kíváncsian az asztalhoz hajolt.
– Mr. Hutchinson több éjszakai bárban rendelkezett érdekeltséggel. Úgy húsz évvel ezelőtt az én vezetésemmel vizsgálat indult ellenük. Mint kiderült ezek a szórakozóhelyek tipikus iskolapéldái voltak a „hogyan csaljunk adót mesterkurzus”-nak. Már ha létezett volna ilyen.
– Sikerült megbüntetni Mr. Hutchinsonékat?
A férfi megrázta a fejét.
– Csak mi ütöttük meg a bokánkat. Eljárási hiba miatt többünk bónuszát megvonták, ráadásul engem át is helyeztek. Persze az egész szemen szedett hazugság volt.
– Meg is fenyegették magukat?
Mr. Porter nem válaszolt. Grover nem firtatta tovább.
– Húsz éve még nem lakott itt, ha jól tudom.
– Tíz évre rá költöztem ide. Gondolhatja mit éreztem, mikor megpillantottam azt az embert az épületünkben.
A férfi hangja meg-meg remegett.
– Mr. Hutchinson tudta, hogy ön vizsgálta anno?
– Maximum a nevemmel találkozhatott, de nem hinném, hogy emlékezett rá.
– A halála elégedettséggel töltötte el?
– Hát, nem siettem, hogy megmentsem az már biztos.
Ezután a liftben történteket beszélték át. Az állítása szerint a sötétben végig a többieknek háttal állva a gombokat nyomogatta és az ajtót feszegette.
Mindketten, Saunders és Porter is tagadták, hogy a gyilkos eszköz az övék lett volna.
A nyomozók magukra maradtak, Grover pedig elővette Mr. Hutchinson leveleit. A befektetési alappal kezdte.
– Az éves közgyűlésre küldtek neki egy meghívót.
A másikat azonban hosszú másodpercekig tanulmányozta.
– Nem kapott túl jó híreket – közölte, s Hartley kezébe nyomta a papírt. Az órájára pillantott. – Kilenc óra múlt. Holnap kezdjünk a tetthelyen. Mondjuk nyolckor.
Reggel Hartley a Madison Avenue Toronyház előtt eltaposta a cigarettáját, majd sietősen követte társát az épületbe.
Grover megkönnyebbülve konstatálta, hogy Wilsont látja a portaszolgálat pultja mögött.
– A partnerem Hartley nyomozó.
– Hívjon csak Wilsonnak – közölte a férfi Hartley-val.
Grover semleges témával kezdte a beszélgetést.
– Nyugdíjkiegészítés?
– Eltalálta, ha valaki a fodrász szakmát választja hivatásának, annak élete végéig dolgoznia kell.
Grover átérezte a férfi helyzetét.
– A rendőrök se a Carnegie Hill-en szürcsölik a koktélt nyugdíjas korukban. De nem is azért jöttünk, hogy ezt megvitassuk. Feltennénk pár kérdést.
– Kérdezzenek csak.
– Mióta dolgozik itt?
– Majdnem tíz éve már.
– Ismeri azokat, akik a liftben tartózkodtak a gyilkosság idején?
– A fiatal színesbőrű kivételével mindenki itt lakik – válaszolta a férfi.
– Ő milyen gyakran jött?
– Kétszer vagy háromszor. Mindig hozott ajándékot Miss. Miriamnak. Egy szál virágot, egy bonbont – mondta mosolyogva a férfi. – Én is szívesen vinnék virágot, csak már nincs kinek.
Gorver nyomozó elgondolkozott, de Hartley nyomozó gyorsan kisegítette.
– Meséljen az itt lakókról. Mr. Lincoln Porterről például.
– Róla sokat nem tudok, reggel elmegy és este hazajön. Levelet se sokat kap. Ő egy tökéletes orosz kém lehetne.
– Miért pont kém? – kérdezte összeráncolt szemöldökkel Grover.
– Ez jutott eszembe, – vonta meg a vállát a férfi. – Beleszürkült a környezetébe. Nem tudnám elképzelni róla, hogy gyilkos lenne.
– Köszönjük Wilson. Legyen szíves a Mr. Hutchinsonnal való kapcsolatukról is beszéljen – kérte Grover.
– Nem hallottam arról, hogy lett volna kapcsolt közöttük. Ellenben Mr. Saunders-el, aki nem szívlelte.
– Ezt ő mondta magának?
– Nem, a váltótársam Steve. Szemtanúja volt, amikor a bejárati ajtóban Mr. Hutchinson egyszer számonkérte Mr. Saunderst, amiért az bepanaszolta a ház gondnokánál.
– Tudja miért tette? – vágott közbe türelmetlenül Hartley.
– Állítása szerint Mr. Hutchinson késő este hangosan hallgatja a jazzt. Vagyis csak hallgatta. Az eset után Mr. Saunders igen zaklatottan távozott, mondhatni rendesen betojt.
A nyomozók kivártak, azonban úgy tűnt Wilson befejezte.
– Mrs. Victoria Cantrellről mondana valamit?
– Nyugdíjas hölgy a huszonnyolcadikról. Már több évtizede itt lakik, van egy kedves kutyája. Mikor idekerültem azt mondták, hogy réges-régen a szeretője volt Mr. Hutchinsonnak.
Grover arcára őszinte csodálkozás ült ki.
– Ezt ki mondta magának? – kérdezte.
– Egy bizonyos Shirley Morton, de ő már vagy öt éve átköltözött a mennyországba. Azt mondta, hogy miután Mr. Hutchinson ideköltözött összeismerkedett Mrs. Cantrellel és pár évig egy párt alkottak, de Mr. Hutchinson talált egy fiatalabb nőt és kidobta Mrs. Cantrellt.
– Mrs. Cantrell ezt elfelejtette megemlíteni nekünk. De ez megmagyarázza, hogy miért szidalmazta folyamatosan a férfit – morfondírozott Grover. – Látta kettejüket beszélgetni mostanság?
– Soha. Mrs. Cantrell szemlátomást utálta a férfit, de Mr. Hutchinson csak nevetett ezen.
– Ez bosszantotta Mrs. Cantrellt?
– Egészen biztos – közölte a portás.
– Ferdinand Rogers? Róla mit tud?
– Maximum annyit, hogy Mr. Hutchinson sehova nem ment nélküle. Tisztelettel viseltettek egymás iránt, ők amolyan régimódi úriembernek számítottak ebben a házban.
– Ők azok bizony… – jegyzete meg szarkasztikusan Grover nyomozó.
– Mr. Hutchinson maradt utoljára.
– Úgy öt hat éve költözhetett vissza a lakásába. Naponta kétszer találkoztunk. Először, amikor reggel Mr. Rogers érte jött, másodjára pedig amikor este hazahozta.
– Előfordult, hogy beszélgettek?
– Annak nem hívnám. Pár szót váltottunk az időjárásról, munkáról. Talán egyszer sikerült hosszabban diskurálnunk, de csak azért, mert aznap Mr. Rogers késett. – Wilson elgondolkodott. – Akkor jó hangulatában lehetett, mert elárulta, hogy szeretett volna családot, de nem jött össze neki. Valahogy úgy mondta, hogy a számtalan szeretőjének egyetlen gyereket sem sikerült szülnie neki. Feleségre nemigen vágyott. – A férfi elhallgatott pár másodpercre. – Ennyit tudok.
– Köszönjük. Azt hallottuk, hogy gyakran akadt gond a liftekkel.
– Felújításra szorul pár dolog az biztos. A liftek különösen.
– Az is előfordult, hogy teljesen megállt, sötétségbe borult?
Wilson megvakarta az üstökét.
– Egyszer, talán.
– Tegnap az őrsön kielemeztük az összes videofelvételt. Az láttuk, hogy miután becsukódott a liftajtó, ön a folyosó végén található vészkijárathoz sietett.
– Azért, mert ott található a személyzeti mosdó. Az utóbbi években sűrűbben látogatom.
– Megértem – bólogatott Grover. – Mikor értesült a liftben történtekről?
– A kiérkező járőr említette. Utána hívtam le a liftet.
Grover elcsodálkozott.
– Innen lehet vezérelni?
– Csak alapdolgokat – mondta Wilson, s egy a pultba süllyesztett kapcsolótáblára mutatott.
– Mit mást lehet még innen csinálni?
– Kikapcsolhatom, ha épp lent van és az ajtókat lehet fixálni. Utóbbi költözésnél jön jól. – Wilson megvonta a vállát. – És kb. ennyi. Az többi vezérlő funkciót a gépházban lehet elérni a konzolon.
– Kinek van kulcsa gépházhoz? – kérdezte Hartley nyomozó.
– A gondnoknál és itt a portán van belőle egy-egy – közölte a portás, majd benyúlt a kulcsosdobozba és felmutatott azt kulcsot, aminek a címkéjén az állt, hogy „liftgépház”.
– Ezt a kulcsot elkérte valaki az elmúlt hetekben?
– Szerintem egész hónapban itt állt a portán – állította határozottan a férfi, majd még hozzátette. – A váltótársam Steve sem említette, hogy ő odaadta volna valakinek.
– Köszönjük. Nem tartjuk fel tovább, megyünk megnézzük a tetthelyet, majd felmegyünk és beszélünk Mrs. Cantrellrel, ha itthon van – közölte Grover.
– Kinyitom a liftajtót – közölte Wilson, majd miután megnyomott egy gombot a vezérlőn. A porta falán lévő órára pillantott. – Mrs. Cantrell kilenckor viszi Bella-t sétálni. Még van negyven percük.
Groverék megköszönték. Már félúton jártak, mikor Wilson utánuk kiáltott.
– Mrs. Cantrellt a huszonnyolcadik emelten, a kétszáznyolcvanhármas apartmanban találják.
Hartley köszönésképpen intett neki.
Grover odébb rakta a „Nem működik” táblát a liftajtó elől, majd az ajtóra ragasztott töménytelen mennyiségű rendőrségi helyszínelő szalagra meredt.
– Valaki vicces kedvében lehetett – morogta.
Bent a vérfoltot már feltakarították, pár elmosódott krétacsík jelezte az áldozat helyét. Grover beállt középre, majd ismét elhelyezte a gyanúsítottakat a liftben. Hartley unalmas képpel hallgatta.
– Robert, álljon Mr. Hutchinson helyére legyen szíves – szólította meg Grover.
Miután Hartley megtette, Grover Rogers helyére állt.
– Ferdinand Rogers-et kizárhatjuk. Ő a bal kezén hordja az óráját, ezért valószínű jobbkezes, a tőle jobbra álló áldozatot csak akkor ölhette meg, ha középre lép és szembefordul vele. Mivel ő egy tagbaszakadt ember, nem valószínű, hogy ezt észrevétlenül megtehette.
– Ráadásul, ha meg akarta ölni Mr. Hutchinson-t, akkor nem itt és nem így tette volna – toldotta meg a gondolatot a felvillanyozódott Hartley.
– Az is igaz – bólogatott Grover, majd átment Mrs. Cantrell helyére. – Mrs. Cantrell jobb kezében tartotta a pórázt. Ha pedig jobbkezes, akkor egyszerűen megölhette a férfit, de nem hiszem, hogy Mr. Hutchinson ne tudta volna a nő kezét lefejteni a szájáról. Lehet, hogy Mrs. Cantrell mindenkinél jobban gyűlölte az áldozatot, de ily módon nem követhette el a gyilkosságot. Ráadásul őnála is felmerül a kérdés, hogy miért pont itt ölte volna meg?
– Egyszerűbb, ha becsenget és mikor ajtót nyit egyszerűen lelövi.
– Nem biztos, hogy kinyitja.
– Ismerte és nem tartott tőle. Hallottuk, hogy kinevette a piszkálódásait.
– Marad három ember, Mr. Porter, Mr. Saunders és Mr. Bowman. Közülük bárki könnyedén megtehette, hiszen szemben álltak. Vegyük végig az indítékaikat.
– Mr. Bowmannek beszólt Mr. Hutchinson miután beszállt a liftbe – kezdte Hartley.
– De Mr. Bowman nyugodt maradt az atrocitás után, ráadásul szerelmes – közölte Grover.
– Mr. Saunders a hangos zene miatt neheztelt az áldozatra és ne felejtsük, meg is félemlítette Mr. Hutchinson. Lehet, hogy egyszerűen bosszút állt.
– Mr. Saunders tanár, ráadásul panaszkodni is a gondnokságra ment ahelyett, hogy felkereste volna Mr. Hutchinsont. Neki nem lett volna mersze egy ilyen tettet elkövetni.
– Akkor marad Mr. Porter. Rendelkezett indítékkal és lehetőséggel. Bár ez Mr. Bowman kivételével mindenkiről elmondható.
– Vele ugyanaz a probléma, mint Mrs. Cantrellel, Mr. Rogersel – mondta Grover. – Könnyen találhatott volna olyan alkalmat a gyilkolásra, amikor nem kerül a gyanúsítottak közé.
– Akkor viszont kizártunk mindenkit.
– Valamit nem vettünk észre.
Grover az órájára pillantott.
– Van még tizenöt percünk. Látogassuk meg Mrs. Cantrellt és szembesítsük a múltjával, talán kibök valamit.
Mialatt Hartley elballagott a portára, hogy bezárassa a tetthely ajtaját, mozgolódás támadt a liftek körül. Két lakó lejött az egyikkel, három pedig felment egy másikkal. Grover az egyik üres lift ajtajába tette a lábát.
A huszonnyolcadikon mindössze négy ajtó közül kellett kiválasztaniuk Mrs. Cantrell lakását. Grover bekopogott.
A nő elhúzta a száját a két nyomozó láttán. Gorver nem kertelt, üdvözlés után rákérdezett Mr. Hutchinsonnal való kapcsolatára.
– Két évig tartott – válaszolta a nő. – A szakítást soha nem bocsátottam meg neki. Az előző este még arról beszélt nekem, hogy családot akar, másnap reggel pedig egy tizenhétéves pincérnő miatt repültem. – Mrs. Cantrell elhallgatott, miközben ajkát összeszorította. – Az évek során egyre fiatalabbakat kívánt meg és egyáltalán nem érdekelte, hogy a nők akarják-e vagy sem.
– Erőszakoskodott velük?
– Sok pletyka keringett akkoriban, de én csak annyit tudok, hogy munkát adott nekik a klubjaiban, majd pár hétre rá eltűntek.
– Úgy érti meghaltak? – kérdezte Hartley.
– Dehogy, elmenekültek. – Mrs. Cantrell Gorverről Hartleyre emelte a tekintetét. – Most már értik, hogy miért néztem örömmel végig a halálát. De nem én öltem meg.
– Nem gyanúsítjuk Mrs. Cantrell.
Megköszönték a segítségét, majd a lifthez mentek.
– Hogyan tovább? – tette fel a kérdést Hartley.
Grover kivette a zsebéből az áldozat kulcscsomóját.
– Nézzünk szét mégegyszer.
A negyven ötödik emeletre érve Grover elbíbelődött a masszív ajtó előtt.
– Tegnap már mondani akartam, hogy nem bízta a véletlenre a biztonságát Mr. Hutchinson.
Végül kinyílt az ajtó. Bent szivarfüst enyhe illata fogata őket.
Maga a lakást visszafogott eleganciával rendezték be. A nehéz bőrgarnitúrát, szekrényeket világosabb tapéta és függöny egyensúlyozta ki. A fürdőt carrarai márvány borította, a vörösréz kádat egyszerre több ember is használhatta.
– Mr. Hutchinson szép rendet tartott – jegyezte meg Gorver. – A portán kérjük el a házvezetője számát. Biztos vagyok benne, hogy nála jobban nem ismerte senki a férfit.
Az előzőnapi felületes kutatás után Grover és Hartley most alaposan átnézett mindent.
Az íróasztal egyik fiókjának aljáról Grover egy bőrmappát bányászott ki. Kinyitotta.
– Hartley! – kiáltotta a hálószoba fele. – Ez érdekes lehet.
Gorver leült az íróasztalhoz, s több tucatnyi fényképet rakott ki az asztalra egymás mellé.
Mindegyiken az áldozat szerepelt a bárjaiban dolgozó lányok társaságában. A képek hátuljára a dátum mellett kacskaringós betűkkel női neveket írtak. Ahogy az időben haladtak előre, a lányok életkora szemlátomást csökkent és a fehér bőrűeket ázsiai és afroamerikai lányok váltották.
– Ezek alapján nem mondanám, hogy rasszista lett volna. Az utolsó tíz képen már nem látni egytelen egy fehér lányt sem.
– 1962, Grace Kent, Angel Buscet – olvasta hangosan Hartley. – Trófea gyűjtemény?
– Ha én bártulajdonos lennék és ilyen forgás lenne az alkalmazottaim körében, biztos nem tartanék róluk fényképeket az íróasztalom fiókjának mélyén, hacsak… – Grover nem fejezte be a mondatát.
Groverék tessék-lássék befejezték a kutatást, majd hóna alá csapva a mappát lementek a földszintre, ahol Wilsontól elkérték a bejárónő nevét és számát.
Az irodába érve egy testes rendőrnő állította meg őket és két paksamétát nyomot a kezükbe.
– Az FBI-tól átküldték Mr. Hutchinson üzleti érdekeltségeinek adatait. A másik pedig az irodai telefonjának múlt havi forgalmát tartalmazza. Telefonszámok és a hozzájuk tartozó tulajdonosok nevei. Majd száz hívás.
– Melyiket szeretnéd? – tette fel a kérdést Grover.
Hartley nyomozó elgondolkodott.
– Az üzleti ügyek érdekesebbnek tűnnek.
– Jó, akkor itt vannak a telefonszámok – közölte vele Grover, s a társa kezébe nyomta a dossziét.
Félóra múlva Hartley kopogás nélkül besétált Grover nyomozó irodájába és se szó se beszéd belekezdett a mondandójába.
– A telefonhívások listája tele van cégvezetők, jogászok és orvosok számaival. Egy neves onkológussal ötször is beszélt. Továbbá nagyon sokszor hívták nyilvános telefonfülkéből – folytatta Hartley. – Gondolom így intézte a kényesebb ügyeket. Nade a lényeg, három hete kétszer hívták a Hilton Booking-tól.
– Nocsak! – Grover csodálkozva leeresztette a kezében lévő papírt. – Ha jól emlékszek Mr. Bowman is ott dolgozik. Lehet, hogy Mr. Hutchinson utazni készült és pont a Hilton láncnál foglalt szobát.
– Kérdezzük meg Mr. Rogerst – javasolta Hartley.
– Rendben. Éjszaka nem hagyott nyugodni az a gondolat, hogy valami felett elsiklottunk. Mielőtt kimegyünk pörgessük át mégegyszer a videofelvételeket. – A vetítőszobában többször is lejátszották mind a folyosó, mind pedig a lift felvételeit. Grover nyomozó egyszer csak megszólalt. – Megvagy! – majd figyelmen kívül hagyva Hartley kérdő tekintetét elővette Mr. Hutchinson mappáját és a fényképek hátulját olvasva gyorsan átpörgette a csomagot. Csalódottan rakta vissza az egészet a helyére.
– Elárulnád mi folyik itt?
– Kerestem egy nevet – mondta, majd így folytatta. – Menjünk el Mr. Bowmanhez. Derítse ki a Hilton Booking címet Hartley, én addig iszok egy kávét. Kell még egy extra koffeinbomba.
Tíz perc múlva már autóban ültek.
– Mennyi ideig tartottak azok a hiltonos hívások? Nem figyeltem – kérdezte Grover.
– Nem is említettem. Két percig az első és egy napra rá öt másodpercig a második.
– Mr. Hutchinson is hívta őket?
– Nem láttam a kimenő hívásai között.
– Ha szobát szeretnék foglalni, akkor nekem kellene hívnom őket először, nem? – kérdezte Gorver.
– Esetleg egy speciális ajánlattal felhívhatták a Hilton-tól.
– Lehet. És a második rövid hívás?
– Azzal kapcsoltban nincs ötletem. De kérdezzük meg Mr. Bowmant – javasolta Hartley.
Gorverék az egyik külvárosi irodaház előtt parkolták le az autójukat. Kényelmesen a recepcióhoz sétáltak, majd felmutatták az igazolványaikat.
– Egy Mr. LeBron Bowman nevű fiatalember keresünk.
– Új vagyok még itt. Elárulnák melyik cégnél dolgozik? – kérdezte a recepciós nő. – Itt három Hilton cég is működik.
– Hilton Booking-nál.
– Nézzük csak, – mondta a portás hölgy, s a pult alól elővett egy füzetet. Lapozott párat, majd hangosan sorolni kezdte a neveket. – Thomas Bowington, Eva Bowman, LeBron Bowman.
– Eva Bowman? – kérdezett vissza Grover.
A nő helyett a pult melletti széken üldögélő biztonsági őr válaszolt.
– Eva Bowman LeBorn édesanyja.
– Hol találjuk őket? – kérdezte Hartley.
– A harmadikon.
Míg a liftre vártak Grover az ajtón dobolt az ujjaival.
– Először a nőt hallgassuk ki, után hívjuk a fiút – javasolta.
Fent a lifttel szemben egy nagy felirat hirdette, hogy jó helyen járnak. A műszakvezetőt is hamar megtalálták.
– Eva Bowmant keressük – közölte vele Grover hűvösen, – és szeretnénk egy tárgyalót is kérni öntől, olyat, ahol senki nem zavar minket.
Egy munkaállomások tucatjaival telezsúfolt terembe kísérték a férfit. A folyamatos monoton beszéd furcsa alapzajt teremtett. Gorver nem is értette, hogy lehet így dolgozni.
A férfi megállt egy vékony testalkatú színesbőrű nő mellett. Megvárta míg befejezi a hívást, majd a fülébe súgott valamit és a fal mellet várakozó nyomozók fele mutatott. A nő arcára értetlenség ült ki. Lassan letette a fejhallgatóját és a férfi után indult. A nyomozók bemutatkoztak és közrefogva a nőt a tárgyalóba kísérték.
– Mrs. Bowman – kezdett a mondandójába Grover –, ne haragudjon, hogy elrángattuk, de fel kell tennünk önnek pár kérdést egy gyilkosság üggyel kapcsoltban.
– Gyilkossággal? – a nő hangja aggodalommal telt.
– Annak a toronyháznak a liftjében, melyben a fia barátnője lakik meggyilkoltak egy férfit. Találkozott ön a fiával tegnap este óta?
– Persze, a reggelinél. Közös albérletben lakunk.
– LeBron is a liftben tartózkodott a tett elkövetésének idején. Nem említette, hogy tegnap este őt is kihallgattuk?
– Egy szóval sem.
– Érdekes – közölte némi szarkazmussal a hangjában Grover.
– Ezzel mire céloz?
Grover ignorálta a kérdését.
– Az áldozatot Mr. Casey Hutchinsonnak hívtak – közölte vele fürkésző tekintettel.
Mrs. Bowman szeme elkerekedett, a keze alig észrevehetően megremegett.
– Mrs. Bowman, a fiának fehér férfi az édesapja. Megtudhatnánk ki ő?
A nőn látszott, hogy erősen töri a fejét.
– Egy egyéjszakás kalandban fogant. Az apja abban a klubban zenélt, ahol én dolgoztam – mondta remegő hangon.
– Mennyi idősen esett meg ez a ’kaland’ önnel? – kérdezte Grover.
– Tizenhat múltam akkor. Apánk lelépett mikor tizenöt lettem, anyám pedig nem jött ki az ápolónői fizetéséből, így én nekem is be kellett állnom a kenyérkeresők közé.
– Hogy hívták azt a helyet ahol munkát kapott? – kérdezte a nyomozó.
– Éjszakai vízió néven futott, de már régen bezárt.
– A férfi tudott arról, hogy ön állapotos lett?
A nőnek lassan megnyugodott, eltűnt a remegés a hangjából.
– Nem, amint megtudtam, hogy terhes vagyok nem mentem soha többet oda.
– Tehát egy zenész elcsábította, majd miután teherbe ejtette, ön felmondott és soha nem beszélt a gyerekről az apjának.
– Igen, azóta nem találkoztunk – bólogatott a nő.
– Nem próbált meg soha pénzt kérni a gyerek nevelésére? Lehet, hogy a férfi hajlandó lett volna a nevére venni.
– Ő??? Biztos, hogy nem – tiltakozott a nő.
– Hogy hívták ezt a férfit?
Mrs. Bowman elbizonytalanodott.
– Leslie Taylor.
Gorver felállt a székből és Mrs. Bowman tekintetétől követve az asztal mellett fel s alá járkált. Hosszú másodpercekig csend honolt a szobában. Az egyre növekvő feszültség már szinte fizikailag érezhetővé vált. A nyomozó megállt a nő mellett, majd olyan közel lehajolt hozzá, hogy alig arasznyi választotta el az arcukat.
– Tudja mit gondolok a történetéről Mrs. Bowman? Azt, hogy nem teljesen az és úgy történt, ahogy az előbb elmondta nekünk.
– Honnan veszi ezt?
Gorver visszaült a helyére.
– Mrs. Bowman! Említette, hogy tizenöt éves korában az édesapja elhagyta önöket. – A nő alig észrevehetően bólintott. – Ilyenkor előfordul, hogy a gyerekek vezetéknevét az édesanyjáéra cserélik. Az édesapját Bowmannek hívták?
Eva nem értette mire akar a nyomozó kilyukadni.
– Nem. John Moore-nak hívták.
Gorver Mr. Hutchinson paksamétájából kivette a fotókat, s gyorsan képpel lefele átpörgette. Az egyiknél, melynek a hátulján az állt, hogy „1968, Eva Moore” megállt.
A nyomozó megfordította a képet és jól megnézte magának. Egy pillanatra Hartleynek is megmutatta, majd lerakta a nő elé.
Mrs. Bowman hátrahőkölt.
– Mrs. Bowman, a képen ön látható?
A nő mereven maga elé bámult.
– Elárulná melyik évben született a fia?
– Ezerkilencszázhatvankilencben – suttogta, miközben legördült egy könnycsepp az arcán.
– A fiának az apját nem Leslie Taylornak hívták, már ha létezik egyáltalán azaz ember, hanem Mr. Casey Hutchinsonnak, aki történetesen az alvilág egyik legnagyobb gengszterének számított akkoriban.
A nő szólásra nyitotta a száját, de Grover a mutatóujjával csöndre intette.
– Azért menekült el onnan, mert félt, hogy megölik. Tudta, hogy a Mr. Hutchinson félék nem engedhetik meg, hogy sebezhetővé váljanak egy gyerek által. De azt, hogy tényleg Mr. Hutchinson-e a gyermek apja nagyon könnyen kideríthetjük, ugyanis két éve új vizsgálatot vezettek be pont az ilyen kérdések megválaszolására. Csak egy kis vérre lesz szükségünk a fiától és az elhunyt Mr. Hutchinsontól.
Grover nyomozó hagyott egy kis időt a nőnek, hogy mindezt felfoghassa, majd hangsúlyt váltott.
– Nem szoktam elmondani a személyes véleményem, de Mr. Hutchinson megérdemelte a halált. Egy aljas, lelkiismeret nélküli állat volt. De ez nem menti fel a gyilkosát.
– LeBron nem lenne képes ölni – mondta szinte könyörögve a nő.
– Három hete innen a Hilton Bookingtól kétszer is felhívták Mr. Hutchinson irodáját.
Mrs. Bowman szeme először kikerekedett, majd a kétségbeesés jelent meg a tekintetében.
– Észrevett valami változást a fia viselkedésében? Esetleg ingerülten, dühösen viselkedett?
– Nem, ő egy boldog szerelmes férfi.
– Ön mondta el neki, hogy ki az apja?
– Dehogy soha nem tennék ilyet! – kiáltotta a nő. – Húsz évig titkoltam, miért tettem volna?
– Akkor ön szerint ki tehette? Ki tudott a titkáról?
– Az édesanyámon kívül senki.
Grover megvakarta az üstökét.
– Beszélünk a fiával.
Grover megkérte a műszakvezetőt, hogy kísérje a helyére Mrs. Bowmant, majd a fiúért mentek.
– Mr. Bowman, foglaljon helyet – mutatott Grover az egyik üres belső székre.
– Kollegák mondták, hogy kihallgatták az édesanyámat. Megmagyaráznák?
– Nem tartozunk magyarázattal, – közölte vele Grover, de meggondolta magát. – De ha tudni akarja hallottuk, hogy itt dolgozik és jobbnak láttunk vele tisztázni pár felmerülő kérdést.
– Milyen kérdéseket?
Gorver a kezébe vette Mr. Hutchinson mappáját és azon morfondírozott, hogy hogyan vezesse a beszélgetést, mikor Hartley megszólalt.
– Miért hívta fel Mr. Hutchinsont?
Mr. Bowman felkapta a fejét.
– Én nem hívtam fel.
Grover ragadta magához a szót mérgesen.
– Ez így nem lesz jó. Elmondom mik a tények, majd soroljuk a kérdéseinket. Így kihagyhatunk pár felesleges kört.
Szemebsítették az édesanyja fényképével és azzal, hogy tudják Mr. Hutchinson a biológiai apja.
– Ön kétszer is felhívta, de lerázta magát.
Bowman magabiztossága megingott. Összegörnyedt, s az ujjaival alig észrevehetően a nadrágját babrálta a térdénél.
– Ezt honnan tudják?
– A második beszélgetés elég rövidre sikerült.
– Hát igen. Nem nagyon örült nekem, de ez nem azt jelenti, hogy megöltem! Azért, mert fekete vagyok nem vagyok automatikusan bűnös.
Grover felcsattant.
– Mr. Bowman, hagyja abba ezt a rasszista fehér rendőr dumát. Maga nem azért került a vizsgálatok középpontjába mert fekete, hanem azért, mert szerintünk maga ölte meg Mr. Hutchinsont.
Úgy tűnt LeBront nem lepte meg túlságosan a vád.
– És ezt arra a két hívásra alapozza? Három hete történt és láthatja, hogy utána nem érdekelt az a …
– Az a ki? Az a szemét, vagy állat? Ne gondolja, hogy nincs bizonyítékunk maga ellen. Ki mondta el magának, hogy ki az igazi apja?
– Gyerekkoromban hallottam erről beszélni az édesanyámat és a nagymamámat.
– Nem, ez nem stimmel – hitetlenkedett Grover. – Mostanában kellett történnie.
Mr. Bowman keresztbe fonta a karját a mellkasán.
– Pár részlet még tisztázásra vár – folytatta Grover –, de elmesélem szerintem mi történt a liftben.
– Kíváncsivá tett Mr. Gorver nyomozó – mondta szarkasztikusan a férfi.
– Ahogy mondta a barátnőjéhez ment aznap munka után. A véletlen folytán egy liftbe került az áldozattal. Mr. Hutchinson hozta a formáját és megjegyzéseket tett önre és a bőrszínére, még ha ennek nem is mindig a hallható módját választotta. Ön viszont nemsokára meghallotta, hogy ezt a kellemetlen férfit Mr. Casey Hutchinsonnak hívják, pont úgy ahogy az apját.
– Nem az apám!
Grover tudta, most rátapintott a gyenge pontjára.
– Hagy folytassam Mr. Bowman! Ahogy ott a liftben álltak egymással szemben, egyre jobban forrt önben a düh. Tudta, hogy mit tett az édesanyjával Mr. Hutchinson. És akkor a liftajtó elromlott, ráadásul a villany is elment egészen harminc másodpercre. De Mr. Hutchinson még rátett egy lapáttal a következő megjegyzésével: ’A fene egye meg ezt a szart, nem volt elég sötétség így is ebben a liftben!’
Azt mondta, hogy ön nem hord kést magánál, mert egyszerűen elfut a veszély elől, de ha barátnőjével sétál haza késő este, akkor ön nem szaladhat el, ezért vásárolt egyet magának.
Ezt könnyen leellenőrizhetjük, mert kollegák úton vannak, hogy bevigyék kihallgatásra Mirriam-ot – füllentette Grover.
– Őt hagyják ki ebből! Amúgy is, ez csak feltételezés nyomozó, nincs semmilyen bizonyítéka.
– Ha megengedi Mr. Bowman. Tíz másodperce állhattak már a sötétben, amikor Mr. Hutchinson jelezte, hogy az öngyújtóját keresi. Döntenie kellett, hogy behúzza fülét-farkát, vagy cselekszik és bosszút áll az édesanyjáért. – Grover készakarva használta az ’édesapa’ szót.
– Nem az édesapám! Már egyszer mondtam magának! – üvöltötte LeBron. – Az a szardarab megerőszakolta anyámat, egy tizenhatéves kislányt és megfenyegette, hogy ha nem veteti el a gyereket, akkor leszúrja, mint egy disznót!
Néma csend honolt a szobában.
– Ön azt vallotta, hogy mindvégig a sarokban állt. Fenntartja még ezt az állítását?
LeBron határozottan bólintott. Grover férfi elé állt.
– Most pedig megkérem, hogy húzza fel a nadrágszárát a bal lábán!
LeBron nem mozdult, csak meredten a felügyelőt bámulta.
– A felvételek alapján önnek semmi baja nem volt mikor bement a liftbe, de kifele jövet már sántikált. Mrs. Cantrell rövidre fogta a pórázt, ezért Bella csak akkor haraphatta meg, amikor Mr. Hutchison elé, közvetlen a kutya mellé lépett. Orvosi szakvéleményt fogunk kérni a sérüléséről. Húzza fel a nadrágszárát, mégegyszer nem mondom!
LeBron hosszú másodpercekig némán bámult maga elé, majd lassan bólogatni kezdett.
– Azt mondta az a szemét a telefonba – suttogta –, hogy azt sem tudja ki az anyám, mert annyi fiatal „nigger” kislányt erőszakolt meg, de biztos szép lehetett, mert a rondákat meghagyta az embereinek. De ha gondolom küldjek egy fiatalkori fotót róla, hátha felismeri.
Grover átérezte a férfi fájdalmát.
– Mr. LeBron Bowman. Álljon fel, forduljon meg és tegye hátra a kezét. Letartóztatom Mr. Casey Hutchinson meggyilkolásáért. Minden, amit mond felhasználható maga ellen.
A férfi nem állt ellen, szemlátomást óriási tehertől szabadult meg.
A két nyomozó bevitte Mr. Bowmant a rendőrőrsre, majd hozzáláttak a papírmunkához. Kora este lett mire elkészültek mindennel.
– Szerinted, ha megtudta volna Mr. Bowman, hogy csak pár hónapja van hátra Mr. Hutchinsonnak, akkor is megöli?
– Igen. A bosszú egy nagyon erős indíték, ráadásul végignézhette, ahogy szenved, haldoklik.
– Nagy árat fizetett ezért.
Gorver némán bólogatott.
– Ha a lift nem döglik be, akkor szabad emberként élhetne még most is. Nehéz eldönteni, hogy szerencse vagy szerencsétlenség.
Grover elbizonytalanodott.
– Biztos, hogy a szerencse játszott a kezére?
– Hogy érted?
– Mi van akkor, hogy ha kapott segítséget?
– Wilson?
Grover megvonta a vállát.
– Menjünk nézzünk szét megint a toronyházban.
Félóra múltán megérkeztek. Wilson szabadnapos volt, a portán Steve Donald teljesítette a szolgálatot.
– Az egyik kollegájuk telefonált, hogy már használhatjuk a liftet – közölte kérdés nélkül Mr. Donald –, ezért elindítottuk.
– Nem ezért jöttünk. A lift mozgását szeretnénk megvizsgálni – közölte Grover. – Lehívná az egyiket Mr. Donald?
A férfi a vezérlőpultra meredt.
– Persze, a hármas lesz az.
– Köszönjük. Hartley kollegám felmegy vele a tizenötödik elemeletre.
Mikor a liftajtó becsukódott Grover Mr. Donald-hoz fordult.
– Megtenné, hogy a liftajtót csukott állapotban lefixálja. Mr. Wilson mondta, hogy innen megteheti.
A férfi benyomott egy gombot a panelen.
– Kész is? – kérdezte Gorver.
Mr. Donald bólintott.
– Nagyszerű, most pedig áramtalanítsuk a liftet.
Grover érdeklődve figyelte, hogy a férfi mihez kezd. Mr. Donald nem késlekedett, elindult a folyosón a vészkijárat fele. Grover az órájára pillantott.
– Erre van a mosdó is, ha jól tudom – közölt vele félúton Grover.
– Igen, a villamos főelosztó helyisége mellett.
Tizenöt másodperc múlva az elosztóhelyiséghez értek. Odabent Mr. Donald egyből a szekrényhez ment, kinyitotta az ajtaját és egy kismegszakító fele nyúlt.
– Ne! – kiáltotta Grover, majd egy tollat nyújtott át a férfinak. – Ezzel legyen szíves. Fontos újlenyomat lehet rajta.
A férfi lekapcsolta. A nyomozóra az óráját vizslatta.
– Huszonkilenc és harminc. Kapcsolja vissza.
A férfi megtette.
– Köszönöm visszamehetünk – közölte vele Grover.
Némán várakoztak a porta előtt, egyszer csak Hartley alakja tűnt fel a liftek irányából.
– Na? – kérdezte Grover.
– Mint a felvételen.
Groverék megvárták a nyomrögzítőket, majd Wilson címével a kezükben kocsiba szálltak.
Fél óra múlva New York-i Williamsburg negyed egyik sorháza előtt parkoltak le. Grover felsétált a lépcsőn és megnyomta a csengőt.
Egy darabig úgy tűnt, hogy nincs otthon senki, de többszöri csengetés után végül kinyitották az ajtót. Wilson egyik kezével a fürdőköpenyét fogta össze magán, láthatólag épp lefekvéshez készülődött. Arcán a csodálkozás és a félelem vegyes érzése ült ki.
– Mr. Wilson Moore. A múltkor elfelejtette megemlíteni a vezetéknevét nekünk.
– Nincs benne titok, de honnan tudták meg? – kérdezte a férfi.
Grover a csengőre mutatott. Wilson bólintott, majd utat engedett a két nyomozónak.
– Mit szeretnének tőlem? – kérdezte a férfi.
– Kije ön Mrs. Eva Bowmannek? – szegezte neki a kérdést kertelés nélkül Grover.
Wilsont láthatóan meglepődött, de nem válaszolt.
– Mindent tudunk Mr. Moore. Azt, hogy Mr. Hutchinson 1968-ban megerőszakolta az akkori tizenhat éves Eva Moore-t. Kilenc hónapra rá megszületett LeBron. Bizonyítékunk van arra, hogy LeBron Bowman gyilkolta meg Mr. Hutchinsont, ezért letartóztattuk. A nyombiztosítók pedig most veszik le az ujjlenyomatokat a lift kismegszakítójáról az elosztóhelyiségban.
Wilson a kanapéra roskadt.
– A nagybátyja vagyok Eva-nak – nyögte ki végül. – Teljesen véletlen kerültem annak az épületnek a recepciójára, amelybe Mr. Hutchinson időközben visszaköltözött. Tudtam ki ő, és azt is tudtam, hogy mit tett az unokahúgommal. Gyűlöltem, de nem gondoltam arra, hogy bosszútáljak rajta. Én istenfélő ember vagyok.
Elhallgatott.
– LeBron hat hete meglátogatott – folytatta. – Már menni készült, amikor Miriam Smith érkezett haza három nagy szatyorral a kezében. Így kezdődött a szerelem közöttük. LeBron már egy hét után családról és gyerekekről fantáziált. Az édesanyját kérdezgette, hogy ki is az ő apja. Eva mindig elterelte a beszélgetést, de én egyszer elszóltam magam. Ezután LeBron addig kutakodott, míg meg nem tudta a férfi telefonszámát és azt, hogy abban a házban lakik, ahol én dolgozok. Pár hete felhívta azt a disznót, de a férfi bunkó módon lerázta. LeBronnak elborult az agya, még aznap eset meg akarta ölni. Én megpróbáltam lebeszélni, de hajthatatlan maradt, pedig órákon át meséltem a közös jövőjükről Mirammal. Csak abba egyezett bele, hogy tervezzük meg a gyilkosságot.
– Mikor vetődött fel a liftes ötlet? – kérdezte Gorver nyomozó.
– A négyes lift ajtaja már napok óta vacakolt. A szerelő azt mondta, hogy két hét múlva tud csak kijönni. Ez juttatta eszembe, hogy a sötétben meg lehet ölni azt a mocskot, ha elég sok lehetséges elkövető tartózkodik bent velük.
– Miért nem próbálták lelőni a lakásában?
– Nem nyitja ki senkinek az ajtót, ráadásul az a lakás egy erőd. – Sóhajtott. – Úgy beszéltük meg, hogy akkor kell megtörténnie, amikor még legalább két másik személy is beszáll abba a liftbe. Az első három napon senki más nem jött, de a negyediken minden klappolt.
– Szóval figyelték az áldozat hazatérését. Hol várakozott ezalatt LeBron?
– Az út túloldalán a hotdogos mögött.
– Mr. Bowman épp aznap randevúra ment épp Miriamhoz. A többi napon mi lett volna az indok a látogatására? – kérdezte Grover.
– Az első nap is találkoztak, az utána levő kettőn pedig azt mondta volna LeBron, hogy meg akarta lepni Miriam-ot.
– Szóval mit történt aznap?
– Lehívtam azt a liftet és kikapcsoltam, hogy senki se vihesse el. Tudtam, hogy a liftajtó nehezen csukódik és így lesz ideje LeBronnak utolérni őket. A többit meg már tudják. Azt elmondanák, hogy mi siklott félre?
– A gyilkosság elkövetése során Mrs. Cantrell kutyája megharapta a fiút, miközben az állítása és a kamerafelvételek szerint a túlsó sarokban tartózkodott.
– Egy kutya, ennyin múlott – dünnyögte az orra alatt a férfi.
Wilsont megbilincselték és bevitték a rendőrőrsre.
A perük nyolc hónap múlva ért véget. Mindkettőjüket bűnösnek találták, LeBron-t életfogytiglan börtönbüntetésre ítélték, Wilson tizenöt évet kapott gyilkosságban való részvételért.
© Copyright 2024 Minden jog fenntartva.
Lorem ipsum dolor sit amet, consectetur adipiscing elit. Ut elit tellus, luctus nec ullamcorper mattis, pulvinar dapibus leo.