2024., Debrecen

Mama évente többször megy kirándulni. Van olyan társaság, akikkel az országot járja, s van olyan – egy helyi nyugdíjasklub – akikkel a Debrecen környéki erdőket rója gyalogosan.

  Az ominózus napon utóbbiak terveztek pár órás könnyed sétát.

  A kora nyári napsütésben mintegy harmincan gyülekeztek az Egyetem előtti téren. A csapat tagjai bőven betöltötték a hetvenötöt, van, aki a kilencvenen is túl volt már.

  A megadott időben a Nagyerdő felé vették az irányt. Útjuk a Békás-tavon keresztül vezetett, melynek hídját keresztbe fektetett padlódeszkával fedték.

  A híd közepén jártak, mikor a hátsó sorokban bandukoló Pirike néni megbotlott az egyik eldeformálódott deszkában és reflex-szerűen megkapaszkodott a mellette bandukoló, egy fokkal rozzantabb állapotban lévő Erzsikébe.

  A katonák bevetésen öt méter távolságot tartanak, hogy bármilyen baj esetén minimalizálják a veszteséget, de a nyugdíjasklub tagjainak erről nem volt tudomása, nem mellesleg nem is bevetésre készültek. Egymás nyakán lépkedtek, hiszen így lehetett a legjobban hallani a legfrissebb híreket, pletykákat. 

  Ennek következtében az embertömeg „ah”, „jaj” szavakat a világba kiáltva dominóként borulni kezdett. Néhány pillanattal később mind a kétezernégyszáz év tapasztalata egymás hegyén-hátán feküdt a hídon.

  A sétálók megdöbbenve nézték a „flasht”, majd hívták a mentőket.

  Három rohamkocsi érkezett. A mentősök először jót derültek a sebeiket nyalogató hányattatott sorsú nyugdíjas csapaton, de amint kiderült, hogy többen is megsérültek, elkezdték ellátni az embereket.

  Béla bá’ járt a legrosszabbul. De csak azért, mert neki még működött a reflexe és a hallása is rendben volt. Ő az első óbégatásra megfordult, a felé száguldó embercunami pedig hanyatt lökte. A mentősök rajta kívül még két kisnyugdíjast vittek be kórházi megfigyelésre, de szerencsére pár óra múltán elengedtek mindenkit.

  Közben a többiek élményekkel telve és sajgó tagokkal elindultak haza.