– Tamara, add ide a telefont! – üvöltött rám Tomi az addig csendes kocsiban.  A kezem után kapott, de én gyorsabb voltam és a mennyezetig emeltem, oda, ahol a biztonsági öv miatt már nem érhette el.

  Édesanyánk a vezetőülésben hirtelen hátrafordult, lófarokban hordott hosszú barna haja oldalra csapott. Utóbbi annyira megragadta a figyelmem, hogy észre sem vettem, hogy dühtől szikrázó szemét az enyémbe próbálta fúrni. A következő pillanatban tagoltan az arcomba vágta:

  – Tamara! Te vagy a hibás!

  Tiltakozásul megingattam, majd a lendülő keze elől elkaptam a fejem. Bár ne tettem volna, mert így szembesülnöm kellett azzal, hogy anyu által szem elől vesztett úton, nagy sebességgel felénk tart egy furgon.

  A vélt csattanásra riadtam fel.

  – Már megint ez a régi rossz álom! – sóhajtottam megkönnyebbülten, miközben magamhoz öleltem a kispárnám.

  De azért, hogy minden kétséget eloszlassak, a félhomályba fúrtam a tekintetem. Elsőként a fehér gardróbajtón lógó ruhám fekete árnyát pillantottam meg. – Igen, az emeleti szobámban vagyok, biztonságban!

  Ekkor a szemem sarkából mozgásra lettem figyelmes. Odakaptam a fejem, de csak a szél által hintáztatott diófa árnya járt táncot az ablakom sötételőjén.

  Éreztem, ahogy a szívem újra hevesen kalimpál. Ekkor tudatosult bennem, hogy teljesen átizzadt a pizsamám.

  Már majdnem visszafeküdtem, amikor halk lépések sejlettek át az ajtómon.

  Nem hallucinálok! Mégiscsak van odakint valaki! – nyilallott belém.

  – Tamara, nincs semmi baj! Szedd össze magad! – suttogtam, miközben a nyakamig húztam a takaróm.

  Az agyam szélsebesen járt. Hamarosan össze is állt a terv. Megvárom míg az illető a folyosóról betér valamelyik szobába, majd kirontok az ajtón. A lépcsőig futok, ahol hármasával szedve őket pillanatok alatt a földszinten leszek.

  Ismét neszezés hallatszott a folyosóról. Megráztam a fejem. Nem, még nem indulhatok!

  Ólomlábakon járt az idő.

  Egyszer csak kimondtam félhangosan:

  – Most!

  Gyorsan visszakoztam.

  – Nem-nem! Még nem lehet!

  Jól döntöttem, mert a mellettem lévő szoba ajtaja váratlanul megnyikordult.

  Most bement, vagy kijött?

  Csendben füleltem.

  – Bement – motyogtam az orrom elé. – Itt az idő!

  Félredobtam a takaróm, s halkan kiszálltam az ágyamból.

  Az ajtóhoz lopództam. A szőnyegen sikerült egy könyv sarkára rálépnem, de nem törődtem a fájdalommal, az életemért küzdöttem!

  Eső kezdte verni a tetőtéri ablakomat.

  – Már csak ez hiányzott! – sóhajtottam.

  Óvatosan kinyitottam az ajtóm és kikukucskáltam a félhomályba. Semmi mozgás.

  Nekiiramodtam.

  Épp elhaladtam a szomszédos szoba ajtaja mellett, mikor a szemem sarkából észrevettem, ahogy megmozdul a kilincs.

  Sikítva teljes sebességre kapcsoltam. Látni ugyan nem láttam, de hallottam, ahogy az illető kirobban a szobából és utánam iramodik.

  Két lépés előnyöm lehetett.

  Úgy gondoltam, ha elérem a lépcsőt, megmenekültem.

  Az árny utánam nyúlt, de nem volt esélye!

  A lépcsőfokokat hármasával szedtem, az utolsó négyet a biztonság kedvéért átugrottam. Terv csak eddig készült, nem számítottam ilyen szoros üldözésre.

  Mit tegyek? – nyilallott belém a kérdés. Kint esik az eső, elbújni pedig már nem tudok. Gyorsan új ötlet kellett, mert az illető már közvetlen mögöttem dübörgött lefelé a falépcsőn.

  Sikongva átvágtattam a nappalin, feltéptem az ajtót és lendületem nem vesztve bevágtam magam az ágyba, a felriasztott anya és apa közé. Pár pillanattal később érkezett meg mögöttem az öcsém.

  Eltelt pár másodperc, mire édesanyánk összeszedte magát.

  – Nincs semmi baj! – suttogta, miközben magához ölelt és betakart minket. – Csak a vihar csapdossa a diófa ágát az ereszhez. Apátoknak már egy hónapja mondom, hogy vágja le! – Ezután megsimogatott és megpuszilt bennünket.

  A világ legbiztonságosabb helyén pedig hamarosan mély álomba szenderültünk.