1982., augusztus, Bilbao
Valentia egy pohár bort nyújtott át Alfredónak.
– Már két hete itt lakunk és azt se tudjuk, hogy hívják a szomszédokat. Mit szólnál, ha meghívnánk őket egy barbecue-partira valamelyik hétvégén?
– Beszélni még tényleg nem beszéltünk velük, de hallani azért már hallottuk őket – jegyzete meg Alfredo, arra az esetre utalva, amikor lefekvés közben kiabálásra és ajtócsapkodásra kapták fel a fejüket. Mégis reménykedve aludtak el, mert az anya nem tűnt kitartónak. A vita okát nem értették, de a „szarom le” szavakat legalább érthetően és elég hangosan ejtette ki a fiatalember.
Alfredo másnap az új munkahelyén kezdett, Valentia pedig elindult a gyerekekkel, Sophie-val és a tizenötéves Daniellel az új iskoláikba.
Abban, hogy Sophie lányuk a bilbaoi Deusto egyetemre jelentkezett, Alfredo keze is benne volt. A férfi már régóta kinézte magának új cégét. Egy film sugallatára ötlötte ki, hogy prospektusokkal és dicsérő újságcikkekkel az bilbaoi egyetemek egyikére terelgeti Sophie-t. Úgy okoskodott, ha már ketten ide kötődnek, meggyőzheti a családot a költözésről.
Valentiának erről nem szólt, hisz orvosi állást bárhol talál magának. Az pedig, hogy a nő szeretett volna költözni vagy sem, csak látszólag érdekelte. Valentia egy év türelmi időt kért, azzal az indokkal, hogy nem hagyhatja cserben a kollégákat, mivel így is két betöltetlen pozíció van a neurológiai osztályon. Valójában nem akart elszakadni fiatal kollégájától, Marcostól.
Valentiáék az iskolák után, a tengerpartra indultak ebédelni és sétálni. A falióra épp elütötte az ötöt, mikor hazaértek.
– Mi a fenének kellett ezt a kakukkos órát idehozniuk! Kezd idegesíteni ez a szar! – jegyezte meg Santiago Carreras a fal túloldalán.
– Hagyd már, Santi – kérlelte Blanca. – Így legalább mindig tudod, hány óra van. Amúgy meg ezek csak jobbak lehetnek, mint Simonék. Korunkbeliek, ráadásul két gyerekkel. – Blanca szünetet tartott. – És nincsenek úgy elhízva, mint te, Santiago.
– Ezzel mire célzol?
– Arra, hogy akár kívánhatják is egymás társaságát. De olyan zajt biztos nem csapnak, mint az a két végtelen étvágyú, perverz disznó.
– Kaptunk helyette egy óránként rikácsoló kakukkot. Simonék legalább naponta csak egy órán át zajongtak. Nem tudom, melyik a rosszabb.
Santiago valójában nem miattuk mérgelődött, hanem sokkal inkább azért, mert ha nagy ritkán közeledett a feleségéhez, akkor az asszony elzavarta azzal, hogy neki nem kell egy olyan pasi, akit az áthallatszó turbékolás hergelt fel.
Az évek során többször jelezték a szomszédnak, hogy vékonyak a falak, mire egyik délután a nyitott ablaknál folytatott együttlétük alatt, sűrű sikongatások közepette az ő nevüket kiabálták világgá.
Santiagónál akkor telt be a pohár. Előkapta a húsbárdot és elindult, hogy elégtételt vegyen.
Nem telt el öt perc és széles mosollyal tért vissza. Blanca megrémült. – Lehet meglátott valami ’olyat’ az ablakon át és azt akarja? – Röpke másodperccel később egy hasonlóan fájdalmas gondolat hasított belé.
– Ugye nem ölted meg őket? – kérdezte elsápadva.
– A fenét! Elköltöznek. Két hét múlva – jelentette az örömhírt a férfi. Kivett a hűtőből egy sört, s leült a konyhaasztalhoz. – Kinyitották az ajtót – mesélte –, de mielőtt megszólaltam volna közölték, ’nyugalom papi, két hét múlva költözünk’ és hozzátették, hogy addig még felvehetem magnószalagra, ha akarom. Máskor ezért nekik mentem volna.
Ám a fal problémája nem oldódott meg a tulajdonosváltással, csak más lett a műsor.
– Hátha elromlik az a vacak – nyugtatgatta Blanca.
Egy nap a bejárati ajtón kopogtak. A fiuk, Lucas nyitott ajtót.
– Apa, anya! – szólt hátra a fiú.
– Mi van? – kérdezte Santiago, s sörrel kezében odaballagott. Valentiáék bemutatkoztak, majd néhány udvariaskodó mondat után a nő a tárgyra tért.
– Szeretnénk meghívni titeket a következő szombaton egy partira. Ne nagy bulira gondoljatok, csak sütünk valamit a grillen és borozunk egy kicsit.
Blankának felcsillant a szeme, de Santiago megelőzte.
– Nem jó a szombat, mert felkészülési mérkőzés lesz Sevillában.
Valentia nem értette ugyan a kifogást, de nem bocsátkozott kérdésekbe.
– Akkor a rákövetkező szombaton?
Minden szem Santiagóra meredt.
– Az jó lehet – nyögte ki.
Alfredóban csak ekkor tudatosult, hogy egy vérbeli drukker lakik a szomszédjukban. A folyosón a tükröt egy Athletico Bilbao sál díszítette, a fogason pedig egy piros-fehér sapka és mez függött.
Hazafelé menet Valentia azért hallkan megjegyezte:
– Én fordított esetben biztos behívtam volna őket a házunkba.
Szeptember eleje
Valentia csak késő péntek este ért vissza Bilbaóba. A másnap reggel a beváráslásról és az előkészületekről szólt. A húsokat bepácolták, az italokat bepakolták a hűtőbe. A hátsó kertben felállították az új asztalt és kerti székeket. A szintén új grillnek viszont már csak a közös kerítés mellett találtak helyet.
– Szerintem jó lesz ott – kiáltotta a nő a teraszról, amikor látta, hogy Alfredo hosszú másodpercek óta már csak az üstökét vakargatva a Sanitagóéktól áthajló eukaliptusz fa ágait vizslatja.
Dekorációként Sophie némi szerpentint aggatott a kerítésre. Az emeleti ablakokra emelte tekintetét. Még épp elkapta, amint a sarokszoba függönye visszahull a helyére. Lucas azonban nem a díszítést figyelte. Őt egészen más látvány fogta meg.
Carrerasék öt körül felkaptak egy üveg bort és egy tálca süteménnyel elindultak a szomszédba. Trianóék kocsijánál jártak már, amikor a férfi megtorpant.
– Most mi van? – kérdezte a nő.
– Ezekhez én nem megyek. Ezek Real Madrid szurkolók! Nézd! – vaskos ujjával a kocsi hátsó üvegére mutatott. – Kibaszott Madrid szurkolók!
Dühösen hol Trianóék bejáratát, hogy a matricát vizslatta.
– Le se lehet kaparni, mert belül van – tette még hozzá csalódottan.
– Csendesebben, az utcán vagyunk – kérte a nő.
– Én nem megyek be, az biztos – jelentette ki Santiago. – Három generációs Bilbao szurkolók vagyunk, mi nem barátkozunk ilyenekkel. – A három generáció alatt saját magát és a felmenőit értette, mert legnagyobb bánatára Lucast nem érdekelte a futball. Pedig Santiago mindent megtett, hogy megszerettesse vele. Amikor másfél év próbálkozás után feladta, a probléma gyökerét a felesége génjeiben azonosította. Meg is osztotta vele a gyanúját. A nő először értetlenül állt a levezetés előtt, majd annyit közölt a férfival, hogy ez agytalan baromság. Akárcsak a kitalálója.
Santiago makacsul állt egyhelyben.
– Ha nem jössz be és viselkedsz normális ember módjára, Santi, akkor lesheted, mikor kapsz meg legközelebb – suttogta Blanca. – Egy év múlva már csak Simonék örömeként fog élni az emlékeidben.
A férfi elbizonytalanodott, de azért még tett egy próbát.
– Emlékszel? Apámat is ezek verték meg vagy tíz éve. Azóta családilag gyűlöljük őket. Mi mindig összetartunk! – jelentette ki határozottan.
– Na persze! Apádat ezért verték meg, mert nem bírt elfutni a súlya miatt. Az összetartásról meg annyit, hogy a bátyja és a barátai minden szívfájdalom nélkül hátra hagyták a másik ősember-csoport kényére-kedvére. És te sem lennél már képes elfutni! Csak nehogy neked is legyen hamarosan egy hasonló sztorid… Mosolyogj! – szólt rá a nő az ajtóban, majd megnyomta a csengőt.
Valentia a kertbe vezette őket, ahol Alfredo a grillel küzdött.
– A fene egye meg ezt a vackot! – tört ki.
Santiago köszönés gyanánt odaintett neki, majd önelégült képpel leült Blanca mellé. Fővárosi pöcs, gondolta, még egy grillt sem képes begyújtani. Pénzük persze van új grillre, asztalra és székekre, de egy erdőben két nap alatt éhen halnának.
– Lucas nem jön? – kérdezte Valentia.
– Kicsit késik, mert gitárórán van – válaszolta Blanca.
Az asztal körül beszélgettek, egyedül Alfredo állt fel néha-néha a grillt leellenőrizni. Az óra elütötte a hatot.
– Hat óra van, ha jól hallom! – jegyezte meg Santiago fancsali képpel.
– A nagypapámtól örököltem – szólt az ajtóból Alfredo.
– Még jó, hogy nem árulnak olyat – folytatta Santiago –, ami a Madrid indulóját kakukkolja el. Titeket nem zavar, hogy óránként rikácsol?
Alfredo szeme elkerekedett. Nem értette, hogy jön ez ide. Már majdnem rákérdezett, de Santiago eltorzult arckifejezése és elfojtott nyögése megakasztotta. Blanca elégedetten húzta maga alá a lábát.
Valentia kihasználta a csendet.
– Mondjunk egy rövid asztali áldást. Édes Jézus, légy vendégünk, áldd meg, amit adtál nekünk. Ámen. – Elégedetten nézett körbe. – Bátran szedjetek!
Falatozás közben Santiago törte meg a csendet.
– Megkérdezhetem, hogy miért költöztetek Bilbaóba?
– Persze, nem titok. Többször kirándultunk már itt és a szívünkbe zártuk ezt a várost – válaszolta Alfredo, majd mesélt a gyerekekről és a foglalkozásukról.
Santiagóban a gyűlölet újabb csúcspontot ért el. Ők az értelmiségi Triano családdal szemben egyedül a műszaki egyetemre járó Lucas-t állíthatták csatasorba.
– És ti mivel foglalkoztok? – kíváncsiskodott Valentia.
– Santi a helyi tömegközlekedési vállalat egyik telephelyének biztonságára ügyel – válaszolta Blanca –, én pedig a Mercadona egyik üzletében vagyok kasszás.
– Mindkettő izgalmas és felelősségteljes munka – jegyezte meg bólogatva a másik nő.
– Nagyon is az – válaszolta Santiago, bár a gondolatai ennek épp ellenkezőjén jártak: A faszt! Ennél unalmasabb munka nincs is a világon.
A beszélgetés egyre kínosabb irányba haladt. Alfredo próbált jó házigazda lenni, de Santiago ellenszenve egy idő után annyira nyilvánvalóvá vált, hogy nem tűrtőztette tovább magát és odaszúrt egyet.
– Azt hallottuk, hogy az ABAO operaház nagyon magas színvonalú itt Bilbao-ban. Nektek mi a véleményetek róla? Biztos megnéztetek már ott valamit. Ha jól tudom a Don Giovanni és a Rigoletto van a repertoáron.
Valentiát is meglepte Alfredo kérdése.
– Mi még nem… – kezdett magyarázkodni Blanca.
– Nem is vágyunk oda – vágott közbe Santiago. – Tele van pökhendi sznobokkal és tolvaj vállalkozókkal.
Időközben befutott Lucas is. A három gyerek az asztal végén foglalt helyet, de a szülőkben növekő alkohol és a csökkenő intelligencia-szint miatt úgy döntöttek inkább felvonulnak az emeletre beszélgetni.
Carreráék kilenc után értek haza.
– Ugye megmondtam, hogy ne menjünk be! Ezek sznob seggfejek – közölte Santiago mérgesen.
Blanca nem vitatkozott, egyszerűen kiparancsolta a férfit a hálószobából. De nem csak neki jutott ki a büntetésből, a fal túloldalán Alfredo is a nappaliban aludt a kakukkosóra társaságában. Ez ideig-óráig megoldotta Santiago legfőbb problémáját, utóbbi ugyanis az első megszólalása után le lett állítva.
Legközelebb vasárnap délelőtt a helyi templomban futottak össze. Minkét család látványosan kerülte a másikat.
Hétfő reggel Alfredo egy adag kutyaürüléket talált az ablakuk alatt a fűben. A kertkaput este kulcsra zárta, így Santiagónak tulajdonította a küldeményt. Lapátra tette és azzal a lendülettel átdobta a kerítésen. Másnap reggel egy dupla adag frissített csomagot kapott. S így növekedett és vándorolt kertről kertre, nap nap után. Pénteken Alfredo megunta és kidobta az egészet a szemétbe.
Csütörtök délután Sophia és Lucas ugyanazzal a busszal jöttek haza. A fiú bekísérte a lányt a házuk ajtajáig. Leültek a küszöbre, s hosszasan beszélgettek. Alfredo is hazaért.
– Alfredo úr! – szólította meg a fiú. – Szeretnék bocsánatot kérni apám miatt. Ő egy büszke, makacs ember. Neki több időbe telik, hogy felfogja mit tesz és még többe, hogy bocsánatot kérjen érte. Sok türelem kell hozzá.
– Köszönöm, Lucas. Mi igyekszünk jó szomszédok lenni, de van az a pont, amikor egy férfinak fel kell vennie a kesztyűt. Hiszen mégiscsak ő a család feje, szégyenben nem maradhat. De majd ezt később te is megtapasztalod.
– Biztos igaza van, uram. Viszont akkor nagy baj lesz, mivel, mint mondtam, apám makacs és ha ön sem hátrál meg, akkor, ahogy lenni szokott, a legvégén a nőknek kell majd rendet tenni.
– Nálunk én hordom idehaza a nadrágot! – válaszolta önelégülten Alfredo, egészen megfeledkezve a nappaliban töltött éjszakájáról.
Másnap reggel ismét egy adag kutyagumi várta. A férfi úgy döntött, kifárasztja Santiagót, ezért ezt is kidobta a kukába.
Szeptember vége
Alfredo úgy gondolta, ideje visszavágnia Santiagónak. Vasárnap délután ötkor vattát tömött a fülébe, s turbó üzembe helyezte a kakukkos órát: amint befejezte az órás kakukkolást, áttekerte a következőre. Időnként az ablakhoz ment, a menekülő Santiagót keresve. Egy egész órán keresztül játszotta ezt, végül megunta és beállította a pontos időt.
A következő hétvége viszonylagos nyugalomban telt, mert Blanca és Valentia is otthon tartózkodott.
Mindez egészen vasárnap kettőig tartott. Beköszöntött az indiánnyár, a hőmérséklet elérte a harmincöt fokot. A tűző nap elől Sophie és Valentia a közös kerítés melletti fa árnyékába húzódott. Ezt szúrta ki Santiago az emeletről.
– Santi, mi történt? – kiabált Blanca a mellette elsuhanó férfi után.
Santiago azonban nem válaszolt, egyenesen a fához ment.
– Hallotok odaát? Ez a fa a miénk! – közölte a két nővel. – Ezért az árnyéka is a miénk!
Valentia megdöbbent. Vacillált, vajon a férfi most viccel vele, vagy tényleg komolyan gondolja ezt az ostobaságot.
– Santiago, nem teljesen értettem, megismételnéd?
A férfi felemelte a hangját.
– Azt mondtam, hogy az árnyék a fámhoz tartozik, ezért az engedélyemet kell érni, ha használni akarjátok.
A nő még mindig azt várta, hogy a másik nevetve elismerje, csak egy tréfáról van szó, de a néma csend rádöbbentette, hogy Santiago komolyan gondolja.
– Nem gondolnám, hogy engedélyt kell kérnem, ha leülök valahova a kertemben – válaszolta végül.
– Nem a leüléshez – válaszolta tagoltan a férfi. – Én csak azt mondtam, hogy a hozzájárulásom nélkül nem használhatjátok az árnyékát.
Valentia összenézett Sophie-val.
– Ha a te gondolatmentedet követjük Santiago, akkor mi kérhetnénk számon azt, hogy beárnyékolja a kertünket.
– Rendben – mondta kisvártatva a férfi, majd faképnél hagyta őket. Pár perccel később egy létrával meg egy fűrésszel tért vissza.
A létraállítás zaja talpra ugrasztotta a két nőt. Nemsokára egy kopasz kövér kobak jelent meg a kerítés felett, majd a férfi fapofával elkezdte lenyesni azokat a gallyakat, amik az árnyékot szolgáltatták.
Blanca is kijött a kertbe.
– Eszednél vagy? Mi a fenét csinálsz?
– Ne szólj bele! – fröcsögte a férfi. – Megleckéztetem a sznob seggfejeket.
– Ez megőrült – motyogta maga elé kétségbeesetten a nő.
Megint gyorsan feladta – gondolta Valentia. Sophie-val otthagyták a szorgoskodó férfit, s leültek a teraszra.
– Remélem leesik a létráról – morogta Valentia.
Alfredo egy üveg borral csatlakozott hozzájuk.
Mire Santiago végzett, a fa harmada eltűnt, mintha egy villámcsapás levitte volna az egyik oldalát.
– Nem rossz – jegyezte meg Alfredo gúnyosan. Miután Santiago diadalittasan távozott, odaballagott és a kertjükbe hullott darabokat átdobálta a kerítésen.
Másnap reggel Sophie-t Lucas várta a kertkapuban. A fiú pár mondat erejéig szabadkozott, majd a szégyen keserű ízével otthagyta a lányt. Pár lépés után Sophie utánaszaladt.
Október közepe
Valentia minden hétvégi ügyeletet elvállalt, amire csak alkalma adódott. Otthon persze úgy tálalta, mintha nem lett volna más választása. A ritka alkalmak egyikén, amikor a hétvégét a családjával töltötte, meghívták magukhoz Alfredo szüleit. Épp csak elkezdték élvezni az összejövetelt, amikor Santiago úgy döntött, hogy ez a legalkalmasabb idő arra, hogy a kertjükben a német népzene újhullámával ismerkedjen. Berakott egy füldugót és feltekerte a hangerőt.
Valentia másnap reggel átment hozzájuk. Visszaérte után, csak annyit közölt Alfredóval:
– Blancával beszéltem. Eddig azt gondoltam, hogy egy csökönyös tuskó alak vagy Alfredo, de rá kellett jönnöm, hogy van még lejjebb. Sokkal lejjebb!
A következő hétvégén játszotta az Atletico Bilbao az egyik legkönnyebbnek tűnő meccsét a szezonban, de szégyenszemre csúfos vereséget szenvedett az utolsó helyezettől.
Alfredo a tévében követte a meccset, este pedig addig turkált a fürdőszobában, amíg talált egy vörös rúzst. Sophie érdeklődve állt meg a vigyorgó apja mellett.
– Mire kell neked az a rúzs, apa?
– Santiago eszébe vésem, hogy velünk nem érdemes packázni.
Reggel Santiago búskoran baktatott a kocsijához. Kilépett a kertkapun, majd sűrű káromkodások közepette megszaporázta lépteit. A kocsija szélvédőjén óriási betűkkel ott virított: Bilbao – Espanol 0:3.
Ez bizony megérte a korán kelést – gondolta Alfredo. Ellépett az ablaktól és letörölhetetlen mosollyal a képén indult el kávét főzni, így elszalasztotta a látványt, ahogy Santiago sokkos állapotában a járdaszegélynél félrelépett, s részleges bokaszalagszakadást szenvedett.
– Hat hét gipsz – közölte vele az orvos.
A következő hetekben Alfredo kihasználta ellenfele kiszolgáltatottságát. Úgy gondolta, hogy bár Santiagóék kukájára a tetőt alig lehetett rázárni, az még sincs teljesen tele, ezért pedig felesleges a szemétszállítókat fárasztani. Így visszatolta az utcáról a kerítésükön belülre. Amikor pedig a kukásautó túlhaladt rajtuk, ismét kitolta az utcára.
Carraráék értetlenül álltak az eset előtt. Reklamálásukra a szemétszállító vállalat kerek perec kijelentette, hogy soha egyetlen kukát sem hagynak ki. Nekik ez presztízskérdés.
Pár hétre rá ismét különös eset történt. Alfredo legnagyobb sajnálatára Santiagóék kutyája, Diez szökött el. A férfinak tíz percébe tellett, mire kirimánkodta az állatot az utcára. Hazaérve értesítette a síntért. Egy ilyen veszedelmes eb nem kóborolhat csak úgy egyedül az emberek között, mondta aggódva a telefonba. Santiagóék szerencséjére a fickó, aki az ebet jött befogni ismerte őket, ráadásul a kutya a kertkapuban ülve várta a bebocsátást.
Másnap Alfredo hazafelé menet a kertajtóban futott össze Lucassal és Sophie-val.
– Épp Sophie-nek mesélem, hogy tegnap Diez elszökött – magyarázta a fiú.
– Elszökött? – kérdezte ártatlanul Alfredo.
– Igen. Ilyet még sose csinált. Apám ki nem állhatja, most meg elkezdett cseszegetni, hogy ő megmondta, csak a baj lesz ezzel a döggel. Így hívja Diezt.
Lucast láthatóan nagyon bántotta az eset.
November közepe
Egy szerda délután, mikor Blanca hazaérkezett a munkából, Santiagót felzaklatott idegállapotban találta, de mielőtt rákérdezhetett volna az okára, a férfi letámadta:
– Te mondtad el nekik, hogy Simonék miatt mit kellett kiállnunk nap, mint nap?
Blanca összeráncolta a homlokát.
– Mióta itthon vagyok, már harmadszor élvezik egymás társaságát. A fene se gondolta volna róluk – panaszolta.
– Gondolom, nem a mi bosszantásunkra csinálják – válaszolta Blanca, s végigmérte a láthatóan meggyötört férfit.
– Sajnálom, hogy egyedül kell töltened ezeket a heteket, Santi!
A férfit összezavarta felesége váratlan kedvessége.
– Öööö, köszönöm. Igaz unatkozom, de ma például sétáltam néhány kört a kertben. S már csak tíz nap van hátra a gipsz levételéig, ha jól számolom – közölte boldogan.
– Biztos vagy benne, hogy mozoghatsz, Santi? Nehogy visszaess nekem! – aggodalmaskodott Blanca. Úgy érezte, eljött az alkalom, amikor megoszthatja a férfivel azokat a gondolatokat, amik már régóta foglalkoztatják. – Mi lenne, ha kibékülnénk Valentiáékkal? Lehet, hogy igazad van, és kissé fenn hordják az orrukat, de te is tettél eleget azért, hogy megutáljanak minket.
Santiago elvörösödött.
– Ne mondj most semmit kérlek, csak gondold át! – toldotta meg gyorsan a nő.
A férfi azonban nem hagyta szó nélkül.
– Szerinted a kukásokat ki kérte meg, hogy ne vigyék el a szemetet? Szerintem még fizetett is érte! Vagy mit gondolsz, ki engedte ki Diezt? Csakis Alfredo lehetett.
– Diez akár ki is szökhetett.
– Diez? Persze. És bezárta a kertkaput maga után – közölte szarkasztikusan a férfi. – Nem bocsájthatok csak úgy meg! Ráadásul ne feledd, hogy Real Madridosok.
Hét nap volt már csak hátra a gipsz levételéig, mikor Santiago hajnali kettőkor kibicegett az utcára és félig leeresztette Alfredo autójának egyik kerekét.
Reggel Alfredo mérgesen felpumpálta, s elhajtott a legközelebbi gumiszerelőhöz. A férfi átvizsgálta az abroncsot, de semmilyen problémát nem talált, ami nem akadályozta meg abban, hogy háromszáz pesetát kérjen munkadíj gyanánt.
Aznap Alfredo kicsit tovább maradt bent. Már majdnem elérte a bejárati ajtót, amikor észrevette Santiagót. A férfi két bottal a kezében, fájdalmasan eltorzult arccal rótta a köröket a házuk előtt, demonstrálva, hogy hosszú még az út a teljes gyógyulásig. Őszintén szenvedett. Alfredót várva hosszú órákig szobrozott a házuk előtt, ez idő alatt pedig bedagadt és megfájdult a sérült bokája.
Másnap reggel megismétlődött a ’defekt’. Harmadnap hajnali öt órakor felébredt, s kiment a kocsihoz. Legnagyobb bánatára már elkésett.
– A fene essen beléd, Santiago! – kiabálta, s puffogva meglengette az öklét. Felfújni nem akarta a gumit, nehogy reggelig még egyszer leeresszék.
Pénteken Santiago Blancával az oldalán meglátogatta az orvosát. Azt remélte, hogy már most leveszi a gipszet és elmehet a Barcelona elleni meccsre. De az orvos egy mondattal szétzúzta az álmát.
– Santiago úr! Még egy extra hétig fent kell hagyni a gipszet, mert lassabban gyógyul, mint ahogy azt vártuk.
– Oh, ne! – nyögött fel Santiago.
– Ugye nem erőltette meg a bokáját és csak pihent az ágyában?
– Persze, doktor úr – hazudta a férfi mérgesen, majd elővette a legkedvesebb modorát. – Doktor úr, nem lehetne valami járógipszet feltenni? Hallottam, hogy létezik olyan, ami könnyebb és lehet vele hosszabban sétálni.
– Lehetne, de már nem érdemes lecserélni.
Santiago közelebb lépett a doktorhoz, s lehalkította a hangját, mintha egy nagy titkot készülne megosztani vele.
– Az az igazság doktor úr, hogy régen jártam már idegenbeli meccsen és a holnapi Barcelona ellenire elmennék. Tudja, én vagyok a szurkolói klub elnökhelyettese és a fiúk nagyon számítanak már rám.
A doktor megértően bólogatott.
– Értem, de én már nem nyúlok hozzá. Nézze meg a tévében a meccset. Ott úgyis könnyebben követheti és még a gólokat is megismétlik.
Santiago a kórház ajtajában megtorpant.
– A fene egye meg az egészet! Ez is annak az Alfredónak a hibája! Ha nem rúzsozza össze a szélvédőm, akkor nem történik meg ez a baleset. – Mérgesen a levegőbe bokszolt. – Ez már a negyedik meccs lesz, amiről lemaradok.
– Dehát az összes itthoni meccsre elmentél – vigasztalta Blanca.
– Te ezt nem értheted! Tudod mit? Leszarom és elmegyek ebben a gipszben.
– Megtiltom! – állt elé határozottan a Blanca. – Ha történik valami a lábaddal, akkor még az itthoni meccseket is ki kell hagynod, hónapokig. Gondolkozz már!
Santiago látványosan szenvedett. Lehorgasztotta a fejét, s elfogadta a felesége javaslatát.
Szombat este felvette az Atletico Bilbao mezét. Elővett egy hideg sört a hűtőből és némi napraforgót öntött egy tálkába. Beült a legkényelmesebb fotelébe, a gipszes lábát pedig feltette egy kisszékre.
A szomszédban Alfredo is készült a meccsre. A kábeltévés ügyintézőtől tudta, hogy az ikerházakhoz egy kábelt húznak be és házon belül osztják el a jelet.
– Hála az égnek – motyogta, amikor a TV mögött megtalálta a dobozt.
Santiago a szájába dobott egy napraforgó magot. A bíró a szájához emelte a sípot, ám a készüléken a Barcelona Bilbao meccset hangyafoci váltotta fel.
– Alfredo! – üvöltötte elvörösödött fejjel, s felugrott a fotelből. – Most megöllek!
Bicegve elindult a szomszédba. Odaát Alfredo bizonytalanul bámulta a kihúzott kábelt. Az utcáról beszűrődő káromkodás megnyugtatta. Önelégülten felsóhajtott.
– Mi a fenét csináltál már megint, Alfredo? – kérdezte Valentia.
– Semmit, csak tanítgatom a hülye szomszédunkat.
– Az a szomorú hírem van, hogy te is ugyanolyan hülye vagy, mint ő. Az egytelen különbség, hogy neked még diplomád is van hozzá.
A férfit kétségek gyötörték, hogy ezt bóknak vegye vagy sem, de átgondolni már nem jutott ideje, mert dörömbölni kezdtek az ajtón.
– Alfredo! Gyere ki, ha mersz, te szánalmas, fővárosi majom!
A háttérből Blanca hangja is felsejlett.
Valentia felhúzta a szemöldökét.
– Gyerünk! Mutasd meg ki a férfi a házban.
Alfredónak már nem tetszett annyira a családfői szerep, de érezte, hogy nincs más választása, ha nem akarja az élete végéig hallgatni, hogy egy beszari alak.
Amilyen lassan csak tudott, az ajtóhoz ment. Kinyitotta, de a torkán akadt a szó. Két kéz megragadta és kirántotta az előkertbe. Térdre esett. Megpróbált felállni, de Santiago a gipszes lábával mellkason rúgta.
Alfredo alig kapott levegőt. Santiago fájdalmas arccal sántikált körülötte.
– Kelj fel, te patkány!
– Te állat! Ezt meg miért csináltad?
– Tudod te nagyon jól!
Alfredo komótosan feltápászkodott. Santiago elengedett egy lassú jobbegyenest. Alfredo ellépett, s oldalról meglökte. Santiago egy lábon ugrált, hogy visszanyerje az egyensúlyát. Alfredo gyorsan kapcsolt, s útjára indított egy parasztlengőt.
Blanca közéjük lépett, így majdnem ő kapta a pofont. Kiugrott közülük és immár tisztes távolságból üvöltözött a férjével.
Alfredo megkapta a gyomrosát, de hogy ne maradjon adósa Santiagónak, annak fájós bokájába rúgott, amekkorát csak tudott. A férfi felüvöltött fájdalmában. Sikerült megragadnia Alfredo karját és egy mozdulattal lerántotta a földre.
Elkezdődött a földharc. Blanca közelebb lépett, de Valentia megragadta és visszahúzta.
– Hagyd! Majd kimegy belőlük a tesztoszteron és lehiggadnak. Addig meg hadd üssék egymást, úgyis megérdemli mindkettő.
Ekkor Lucas és Sophie jelent meg az ajtóban.
– Apa, azonnal hagyjátok abba! – kiáltotta a lány, s odafutott a két férfihoz. Santiago épp egy fojtó fogást alkalmazott Alfredón, aki viszont az ő alkarjából próbált meg egy nagyobb darabot kiharapni.
– Apa, Santiago, hagyjátok abba – ismételte meg a lány –, állapotos vagyok! Halljátok!? Gyerekem lesz!
Lucas eközben átölelte a lány vállát, s a két férfire ripakodott.
– Unokátok születik, nem értitek?
Két órával később
Santiago a kórház folyosóján várakozott. A régi repedt gipszét kicserélték egy újra, kezét pedig ott, ahol Alfredo megharapta, lefertőtlenítették és beragasztották.
Hamarosan kinyílt egy ajtó és Alfredo sántikált ki rajta könyékig gipszelt jobb karral. Amikor Santiago lerántotta a földre elrepedt az orsócsontja. A két férfi némán ült egymás mellett. Próbálták feldolgozni, hogy nemsokára rokonok lesznek és minden ünnepet együtt kell majd végig ülniük. Egy idő múltán Santiago megköszörülte a torkát.
– A feleséged azt mondta, hogy nem is vagy Real Madrid szurkoló. Igaz ez?
– Persze hogy nem – válaszolta csodálkozva Alfredo. – Engem nem érdekel a foci.
– De a kocsid hátsó ablakában van egy Madrid matrica.
– Így vettem – mondta berzenkedve, majd kisvártatva hozzátette. – Csak hogy tudd, még sose jártunk operában.
Santiago a kezével végigsimította a homlokát.
– Most bocsánatot kellene kérnem, de be kell vallanom, túlságosan élveztem, hogy szívathattalak.
Alfredo hümmögött egyet. Az érzés neki is ismerősnek tetszett.
– Egy dologra megkérhetlek? – kérdezte Santiago. Alfredo bólintott. – Elraknád azt a kakukkos órát egy olyan helyre, ahonnan nem hallatszik át?
– Persze. Az a rekedt hangja engem is a sírba kerget.
– Kidobom én, ha hagyod, hogy végre elvigyék a kukánkat.