Derek

Derek a térdén dobolt az ujjaival. Az órájára pillantott, majd talpra ugrott. Helen egy alig hallható ’ne’ szócska kíséretében óvatosan megfogta a karját, de a férfi egy rántással lerázta a kezét és határozott léptekkel ismét a nővérpulthoz ment. Ott a megszeppent nőnek elmagyarázta, hogy már több mint egy órája várakoztatják őket és ha jót akarnak, azonnal hívják Schneider doktornőt.

   Derek nem Helen várható diagnózisa miatt dühöngött. Attól tartott, ha ez így folytatódik, felborul a napirendjük és Helen este nem tud friss főtt ételt tenni a családi asztalra.

   Az onkológus hamarosan megérkezett. A doktornő pár mondatos felvezetés után közölte, hogy sajnos nincsenek jó hírei.

   – A tüdőkarcinóma már áttéteket képezett és megtámadta Helen több belső szervét. Már csak a tüneteket enyhíthetjük, műtétnek vagy kemoterápiának nem látjuk értelmét. Maximum három hónap, ennyit lehet remélni – mondta ki végül, megelőzvén az ilyenkor felmerülő első és legfontosabb kérdést.

   A hír hallatán Derek a felesége kezét a sajátjába vette és talán húsz év után először, némi érzelmet mutatott a nő irányában.

   – Nem lesz semmi baj. Meglátod, meggyógyulsz – mondta neki olyan halkan, mintha attól tartana, hogy a jelenlévő orvos hazugságon kapja és megdorgálja.

   Gondolata azonban már a nejére megkötött életbiztosításon járt. Ötvenezer dollár. Ennyit kap, ha Helen meghal. Sóhajtott, mert már bánta, hogy nem kötötték meg nagyobb összegre, pedig a megbeszéléseken az ügynök erőszakosan terelgette őket abba az irányba.

   Néhány napig még szomorúságot színlelt, az idő előrehaladtával pedig szép lassan minden visszaállt a szokásos kerékvágásba.

   Úgy tervezte, hogy ha Helen eltávozik, megvalósítja nagy álmát és elmegy egy afrikai vadásztúrára, ahol meglövi az ő kafferbivalyát, a Fenevadat. Három éve, amikor megfogalmazódott benne ez a vágy, vásárolt egy nagy kaliberű Remington puskát. Felbuzdulásában bejelentkezett egy vadásztársághoz, hogy kipróbálja, milyen érzés élőlényt ölni. Mikor meglátták a fegyverét közölték vele, hogy ez a kaliber egyáltalán nem alkalmas muflon vagy szarvas elejtésére, mert a találat a felismerhetetlenségig szétroncsolná. Ezen Derek megsértődött, ezért inkább csak a közeli lőtéren gyakorolt, minden második héten.

   Mint minden útjukon, azon a hétfői délelőttön is Derek vezetett, kollégája, Neville pedig hallgatagon az autó mellett elsuhanó, leveleiktől már megszabadult fákat figyelte. Derek is némaságba süppedt. Azon töprengett, hogy vajon mennyi ideig küzd még Helen szervezete a kórral. Három hónap, ennyit mondtak, de mindez már vagy fél éve történt.

   Lassított, mert megérkeztek az első munkájuk helyszínére. A Circus Louisiana nevű vándorcirkusz minden évben bejárta az állam nagyobb városait és csak télvíz idején telepedett le Baton Rouge-ban egy három hónapos pihenőidőszakra. Ekkor végezték el a karbantartásokat és gyakorolták be az új számokat, de a hétvégi előadásokat még ilyenkor is megtartották, hogy ne maradjanak teljesen bevétel nélkül.

   A cirkuszi sátrat és a bejáratot poros földút kötötte össze, mellette kisebb pavilonok terelgették a közönséget a műsor helyszínére. Némelyikben édességet, játékot árultak, az egyikben pedig a gyerekek a fellépés előtt állatokat simogathattak. Egy pavilon színes tarkaságával tűnt ki a többi szürke sátor közül. A bejárata felett nagy, íves tábla tudatta a közönséggel, hogy a híres Ceija, a jövendőmondó potom öt dollárért tenyérből vagy tarot kártyából jósol.

   Derekék az igazgatót keresték. Ceija a sátra előtt ült, s egy szakadt kabátot javított éppen. A két férfi közeledésére abbahagyta a munkát és hosszasan figyelte amint elhaladnak előtte. Derek zavarba jött, nem értette, mi látnivaló lehet rajtuk. A nagysátorba érve épp a nemtetszését fejezte ki Neville-nek, ám váratlanul elcsendesült, mert a cirkuszigazgató lépett oda hozzájuk. A férfit, aki egyben a porondmester is volt, már régről ismerték. Kölcsönösen üdvözölték egymást, majd a férfi a tárgyra tért.

   – A tegnapi próba során a villamos szekrény mellett füstszagot érzett az egyik idomár.

   Két órával később, miután befejezték a munkát és elrendezték a számlát, kifele jövet Derek ismét megpillantotta Ceija-t. Megtorpant, mert korábban javasolni akarta, hogy másik úton menjenek az autóhoz, de ez időközben kiment a fejéből. Mindegy – gondolta végül, már kínos lett volna visszafordulniuk.

   Fejét lehajtva bandukolt Neville mellett, de a szeme sarkából látta, hogy a jósnő megint őt ámulja.

   – Mister! – szólt utána a nő.

   Derek nem nagyon akarta meghallani, de Neville megtorpant.

   – Nem maga, hanem a másik – mutatott az idősebb férfira.

   – Mit akar tőlem? – szólt oda Derek nyersen.

   – Jöjjön, megmondom a jövőjét.

   – Köszönöm, nincs szükségem rá – közölte a férfi.

   Ceija maga mellé tette a kabátot és a sátor bejáratára mutatott.

   – Nem kérek pénzt érte.

   Derek vissza akarta utasítani, de Neville megelőzte.

   – Ez jó! Menj, hátha megtudsz valami biztatót!

   Nevillet nem pusztán jóindulat vezérelte. Remélte, ezzel még hetekig ugrathatja a társát.

   Derek elbizonytalanodott, de végül Neville bátorító pillantásától kísérve elindult a nő után.

   Meglepődött a szegényes berendezésén: a sátorban mindössze egy abrosszal letakart kis asztal állt, két székkel az oldalán.

   Ceija hellyel kínálta Dereket, majd leült vele szemben. Nem szólt semmit, csak csendben kirakott egy pakli tarot kártyát az asztal szélére, két kezét azonban az asztalon hagyta.

   – Először a tenyerét nézem meg, majd kártyát vetek – tudatta halvány mosollyal, ám a férfit nem sikerült meggyőznie arról, hogy egy pillanatig is érdemes a bizalmát a jóslásba fektetnie. – A bal kezét nyújtsa ide kérem és árulja el a nevét.

   A férfi teljesítette a nő kérését.

   – Derek Wilson – mutatkozott be.

   Ceija hosszan tanulmányozta az elé nyújtott tenyeret, többször végighúzta göcsörtös ujját a főbb vonalakon, majd elengedte és elkezdte kipakolni a kártyákat.

   Derek csalódottan sóhajtott. Azt hitte, hogy már a tenyeréből kap valami jövőképet.

   Ceija öt kártyát rakott ki maga elé kereszt alakban, négyet színével felfele, az ötödiket, a középsőt pedig lefele.  Egyesével megszemlélte a lapokat, majd érintetlenül hagyva őket a férfira emelte tekintetét.

   – Látok egyértelmű jeleket és homályosakat is. Ami biztos, hogy napokon belül hatalmas összeghez jut és attól a pillanattól kezdve soha többet nem fog dolgozni. Azt nem látom, hogy honnan érkezik a pénz, de a kártyák tisztán mutatják, hogy gyermek nélkül és betegségmentesen éli le az életének hátralevő részét.

   A nő felfordította az ötödik kártyát. Az asztal közepén a halál szimbóluma díszelgett. Ceilja kivárt, majd sejtelmes hangon közölte a férfival a jelentését: – Ez megerősíti, hogy nagy változás következik be az életében.

   Dereknek felhorkantott. Tipikus cigány jövendőmondás, gazdagságról és egészségről regélnek, hogy az ügyfél ne érezze úgy, hogy azt az öt dollárt feleslegesen dobja ki az ablakon, viszont ami rontaná az üzletet, az elmúlásról, a végzetről mélyen hallgatnak.

   Önelégülten lépett ki a sátorból.

Neville amint meglátta, egy lépést tett Ceija felé.

   – Az én jövőmről is mondana valamit?

   – Öt dollár lesz – jelentette ki a nő közönyösen.

   Öt dollár az egy karton sör a szupermarketben, biztosabb üzlet, mint a hókuszpókusz  – gondolta Neville.

   – Köszönöm, de akkor inkább lemondok róla.

   A nő biccentett. Visszaült a helyére és újra a kezébe vette a javítandó kabátot.

   – Na, mit mondott a banya? – kérdezte Neville, miután beszálltak az autóba.

   – Temérdek pénzem lesz pár napon belül, nem dolgozom többé és soha nem gyötör majd betegség.

   – Akkor te nagyon szerencsés leszel – nevetett fel Neville. – És miből lesz az a temérdek pénzed?

   – Azt nem látta, de napokon belül megérkezik.

   Halk zenét hallgatva autóztak tovább. Gondolataik a jövendőmondás körül forogtak.

   – El kellene menned Las Vegasba és be kell dobálnod pár dollárt a félkarú rablóba – szólalt meg Neville. – Ott állítólag milliókat lehet nyerni.

   – Ezt szeretem benned! Felmerül egy kérdés és egyből elkezded a megoldáson törni a fejed. De nem tervezem, hogy Vegasba menjek – közölte Derek szárazon, majd cinikusan folytatta. – Fortuna asszony biztos tudja, hogy nem megyünk oda. Kénytelen lesz másik módot kitalálni, hogy ideadja a pénzt.

   – Haldokló gazdag rokon? – de Neville-nek bevillant, hogy Derek feleségének sincs sok ideje hátra, ezért magyarázkodva hozzátette. – Úgy értem, hogy nagybácsi, vagy nagynéni, akinek nincs örököse.

   Derek megrázta a fejét.

   – Én munkáscsaládból származom, Helen meg egy farmer lánya. Nincsenek gazdag rokonaink.

   – Akkor vegyél lottót! Tegnap reklámozták, hogy kétszázmillió felett van a főnyeremény a Powerball-on.

   Derek megvetően fintorgott.

   – Az a hülyék játéka! Nincs esély a főnyereményre.

   – Lehet. Azért évente páran mégis megkönnyezik a sorsolást.

Helen

   Míg Derek dolgozott, Helen a háztartást vezette. Lassan. A betegsége minden maradék erejét felemésztette, a légszomj miatt naponta több órára lepihent. Ha főzött vagy takarított, többször leült az asztalhoz egy csésze alibi kávé vagy tea mellé. Tudta, hogy nem sok ideje van már hátra, de még most is maradéktalanul meg akart felelni Derek elvárásainak. Utóbbiban pedig nem volt hiány.

   Derek sosem tartotta egyenrangúnak, már az udvarlás során ő irányított. Ez megfelelt Helennek. Nem kellett döntéseket hoznia, sem felelősséget vállalnia. Egész életében csak a háztartást vezette, igaz, pár évvel az esküvőjük után egy este férje fotele mellé térdepelt:

   – Derek, ha nem bánod, keresnék munkát magamnak. Valami egyszerűt. Lehetnék eladó, vagy pénztáros – a férfi nem reagál semmit a felvetésére. A nő megpróbálta másik oldalról is megvilágítani az ötletét. – Így picit több bevételhez is jutnánk.

   A férfi arca rezzenéstelen maradt, szeme azonban szikrákat hányt.

   – Természetesen nem! Ezt a butaságot meg honnan szedted? A Jótékonysági Egyletben okoskodtátok ki?

  – Dehogy, a tévében láttam! – ellenkezett Helen. Megrémült, hogy a végén még egyetlen szórakozási lehetőségétől, az egylettől is eltiltja a férje.

   Derek visszafordult a tévéhez, a hangerőt pedig feljebb tekerte. Az ügyet lezártnak tekintette. Attól tartott, ha Helen kilép a nagyvilágba, elveszítheti felette a kontrolt és a vágyai szárnyra kapnak, ráadásul a megszokott kiszolgálást sem kapná meg maradéktalanul. Elvárta, hogy makulátlan tisztaság legyen otthon, frissen vasalt ruha várja reggelente, esténként pedig a friss étel mellett, egy doboz sör is legyen ott az asztalán, majd a tévé előtt egy pohár whisky-t szolgáljanak fel neki.

   Ha Derek nem a tévé elé heveredett le vacsora után, akkor afrikai vadászatokról szóló újságokat lapozgatott és a fegyverét tisztogatta.

   Az egyik ilyen este Helen kapott az alkalmon és elmesélte neki, hogy mi lenne az ő álma:

   – Derek, ha lenne hozzá kedved – kezdett bele félénken a mondandójába –, elmehetnénk Párizsba. Megnéznénk az Eiffel-tornyot és a Mona Lisat. Biztos csodálatos lenne. Persze csak azután – tette hozzá gyorsan –, hogy te meglőtted a Fenevadad.

   Dereket felbosszantotta, hogy kizökkentették az álmodozásából, de erőt vett magán és kényszeredetten elmosolyodott.

   – Légy türelmes – válaszolta végül –, eljön majd annak is az ideje.

   Helen pedig türelemmel várt.

   A kettejük kapcsolatának egyensúlya akkor borult fel, amikor Derek úgy döntött, Helennek gyereket kellene szülnie.

   Négy évig próbálkoztak. Mindhiába. A nőt három nőgyógyász is megvizsgálta, de akadályát nem látták a terhességnek. Egyik este Derek kicsit több whisky-t fogyasztott, mint szokott és jókedvében kedveskedni próbált a feleségének. A szokatlan légkörben Helen előtt felderengett a család képe. Egy családé, amiben két-három gyerek a boldogság motorja. Óvatlanul kimondta, amit gondol:

   – Derek, ha lesz egy kis időd, te is megnézethetnéd magad egy orvossal.

   A férfi elvörösödött, felpattant a székéből és magából kikelve üvöltözött:

   – A mi családunkban mindig bő gyermekáldás volt, nekem nincs semmi bajom!

   Helen két napig szabadkozott, hogy nem úgy értette és talán csak vitaminokra vagy pihenésre lenne szüksége.

   A viszonyuk gyökeres fordulatot vett, amikor, úgy egy évre rá Helen végre teherbe esett. A vágyott gyermek azonban nem született meg. A nő tizennégy hetesen elvetélt. Fél évre rá ismét teherbe esett, de a kicsi halva született.

   Derek minden haragját Helenre zúdította. Nem telt el hét, hogy az orra alá ne dörgölte volna a gyerekek elvesztését, s Helen idővel elfogadta, hogy mindenről ő tehet. Ez még mélyebbre helyezte őt a függőségi viszonyukban. Még magának sem vallotta volna be, mennyire boldogtalan, de mindennap feszültséggel telve várta a férje hazatértét.

   Az évek során néha felsejlett benne a gondolat, hogy valahogyan véget kellene vetnie ennek. Egyszer a fészerben meg is kereste a rágcsálóírtót. Bevitte a konyhába, de megrettenve a gyilkosság gondolatától, bűntudattal telve a mosogató alá dugta.

Az esély

   Derek egész héten Neville-lel járta a vidéket. A munkára koncentrált, de Ceija szavai azért ott motoszkáltak a fejében.

   ’Mi van, ha most tényleg rámmosolyog a szerencse? Mi van, ha esélyt sem adok rá, hogy megnyerhessem a lottó főnyereményt?’

   Hétfő és kedd este a feleségét leste, rosszabbodott-e az állapota. Eddig arra várt, hogy legyen már vége és eltemethesse a nőt, hétfő óta azonban annak drukkolt, hogy Helen bírja még ki pár hétig. Ha a jóslat beteljesül, az nehogy már a kisösszegű biztosítási pénzre vonatkozzon.

  Szerdán elhatározásra jutott. Amikor a közeli bevásárlóközpontban dolgoztak, bement az egyik trafikba és vásárolt egy szelvényt. A kocsiba visszaülve elővette, alaposabban megnézte, mert a boltban csak egyszerűen zsebre vágta.

   – Egy, öt, harmincnégy, harminchét, ötvenöt és a pótszám huszonhat – mondta Neville-nek. – Ha tényleg megnyerem, akkor előveszem a harminc éves Johnnie Walker-emet, amit a nyugdíjba menetelre tartogattam. Ha jobban belegondolok, lehet, hogy hétfőtől, ha nem is hivatalosan, de nyugdíjba vonulok. – Elmosolyodott. – Mivel te vagy a legjobb kollegám, megígérem, hogy elviszlek magammal az afrikai vadászatra, ahol meglövöm a Fenevadat. Viszünk majd egy jó fényképezőgépet is és mindent megörökítünk.

   – Egyik unokatestvérem a Sun-Travel-nél dolgozik. Ha úgy gondolod, szólok majd neki, hogy szervezze meg nekünk az utat – ajánlotta kéretlenül Neville.

  Derek a húzásig hátralévő napjai nagy részét maszek munkával töltötte, majd elment a lövészklubba. Úgy számolta, még lesz ideje megvacsorázni az esti lottóhúzás előtt. Minden a tervei szerint alakult. Fél hatra hazaért, visszatette a puskáját az előszobai vitrinbe, majd bement a konyhába. Helen az asztalnál ült, remegő kézzel épp vacsorához terített.

   A férfi leült a helyére és szótlanul várta, hogy az asszony elé rakja az ételt és kitöltse a sörét. Ránézett a tányérjára. Olyan hevesen tolta el maga elől, hogy az étel az asztalra ömlött.

   – Ez a tegnapi maradék! – fröcsögte. – Egész nap itthon lebzseltél és nem voltál képes egy egyszerű vacsorát főzni nekem? Mi a fene történt itthon egész nap?

   – Rosszul éreztem magam és nem bírtam mozogni. Derek ne haragudj, kérlek.

   – Egész héten robotolok, hogy mindenünk meglegyen és te még egy nyamvadt tál friss ételt sem vagy képes lerakni az asztalra? Miért is csodálkozok ezen? Te még egy élő gyereket sem tudtál kihordani. Jól megvert engem az Isten veled!

   Helen lesütötte a szemét, s Derek szemrehányó tekintetétől követve lerogyott a székére. Légszomj gyötörte. A férfi tudomást sem véve róla közölte vele, hogy ha összekapta magát hozza be az esti whisky-jét, s nagyokat fújtatva bevonult a nappaliba.

   A csatornák között kapcsolgatott, majd a lottószelvényét a kezébe véve megállt ott, ahol a húzást közvetítették.

   Helen a konyhában az asztalnál ült és a könnyeit törölgette. Most, élete utolsó napjaiban jött rá, hogy egészen eddig magányos rabszolgaként élt, azt a fizetséget pedig, amire vágyott, sohasem kapta meg. Nem kellett neki semmi más, csak kis figyelem és egy köszönöm a nap végén. Eltelt az élete, amit arra tett fel, hogy a szeretett férfit boldoggá tegye és csak most jött rá, hogy ezt a férfit nem lehet boldoggá tenni. Ráadásul Párizst sem láthatja soha.

   Tekintetét a mosogató alatti ajtóra szegezte, oda, ahova a rágcsálóírtót dugta. A bűnös gondolat, hogy a férje életét kioltsa, csatát vívott a lelkében az addigi életét meghatározó alárendeltséggel, alázattal. Arca megmerevedett, s imbolyogva feltápászkodott az asztaltól.

   Egy szám hangzott fel a nappaliból. Derek üvöltötte teli torokból:

   – Huszonhat. Gyerünk, legyen huszonhat. –  Kis csend következett, amit újabb ordítás követett – huszonhat!

   Helen betámolygott. Derek a lottószelvénnyel a kezében ugrált. Meglátta őt, széles mosollyal odafutott hozzá, majd megölelte.

   – Megnyertem! Helen, hallod? Megnyertem a kétszázmilliót! Hozd ide gyorsan a Johnnie Walkeremet és egy poharat.

   Helen nem értette mi történik vele, de a férfi ölelésének hatására haragja elszállt. Erőre kapott és kiment a Derek nyugdíjazására tartogatott whisky-ért.

   Mialatt kitöltötte az italt Derek a telefonnal bíbelődött.

   – Halló, Neville? – szólt a kagylóba végül. – Igaza lett a jósnőnek, kihúzták a számaimat! Érted? Megnyertem a kétszázmilliót! Igaza lett abban is, hogy már soha többet nem kell dolgoznom. Most azonnal hívd fel a rokonodat, hogy kezdje megszervezni a párizsi utat és az afrikai vadászatot. Megígértem, hogy elviszlek és meglőjük azt a fránya Fenevadat és én mindig tartom a szavam! Várj csak egy kicsit! – mondta, majd a felesége felé fordult, aki időközben elé állt.

   – Derek, hozok magamnak is egy poharat, ünnepeljünk együtt. Persze csak ha te is úgy gondolod.

   Derek egy kézlegyintéssel engedélyt adott, majd ismét a füléhez emelte a kagylót.

   – Két főre szervezze mindkettőt… Igen, úgy lenne a legjobb, ha Párizsból egyből Afrikába mennénk… Helen? Helen beteg, nem bírná ki az utat, majd fogadok mellé egy ápolót addig, amíg távol leszek.

   Elköszöntek egymástól. Derek megfordult és megtorpant. Egyenesen a Remingtonja csövébe nézett. A puska mögött Helen arca megfeszült, ahogy minden erejét összeszedve a fegyvert tartotta.

   – Egész életemben téged szolgáltalak! Még két idegennel is lefeküdtem, hogy gyereket szülhessek neked, te magtalan barom! Azóta undorodom magamtól!

   Dereket arcon csapta a felismerés, hogy a jósnő minden egyes szava valóra válik. Harag és kétségbeesés öntötte el, hisz a sorstól csak most kapta meg a nagy esélyt.

   Összeráncolta a szemöldökét és épp szólásra nyitotta a száját, mikor a fegyverből láng csapott ki. A bivalynak szánt golyó szétszórta a szobában a gondolatait. Az emberi torzó összecsuklott.

   Helen megsüketült a durranásban. Rémülten tekintett le férje összeroncsolt testére, de pár pillanattal később egy évtizedek óta nem tapasztalt érzés járta át a szívét. Boldog és felszabadult volt. Most már készen állt szembenézni a halállal.

   Leeresztette a földre a puskát és komótosan töltötte magának whisky-t. Leült a fotelba, mosolyogva belekortyolt az italba, s csak úgy maga elé motyogta:

   – A Fenevad elterült.