Peter Collins Olivia-ra bízta a bőröndöket, majd a recepcióhoz sétált. A lobby-ban rajtuk és a pult mögött várakozó két recepcióson kívül nem tartózkodott senki. A korosabb férfi egy széken üldögélve újságot olvasott, Miss Evelyn Rosemary a vendégkönyvet böngészte.

   Peter megköszörülte a torkát.

   – Üdvözlöm! Peter Collins névre foglaltunk szobát.

  – Mr. Collins, örömmel látjuk önöket szállodánkban! – mosolyodott el a nő. – Ha jól látom, négy éjszakára van foglalásuk.

  Mielőtt Miss Rosemary folytatta volna, alig észrevehetően a továbbra is az újságjába temetkező kollégája felé pillantott.

   – A tizenegyes szoba lesz az önöké, a magasföldszinten.

   A pultra rakta a kulcsot.

  – Ide kérnék egy aláírást Mr. Collins – mondta. – Ezúton szeretném tájékoztatni, hogy felújítás zajlik a második és a harmadik emeleten, így azokat a szinteket sajnálatos módon le kellett zárnunk. Alexander éttermünk és a bárunk a hallban természetesen zavartalanul üzemel. Utóbbit a hotel szívének nevezzük. Innen nyílik a szalon, a könyvtár és a már említett éttermünk bejárata, közrefogva az emeletre vezető lépcsőt.

  – Szép, igényes ez a hotel, akár csak a környék – jegyezte meg Olivia, miután elfoglalták a szobájukat. A négycsillagos szálló két völgy találkozásánál épült egy mesterségesen felduzzasztott tó partján. A környező dombokon pedig keresztül-kasul futottak a turistautak. – Azt hiszem tökéletesen illik rá a Királyi Palota Szálló név. Örülök, hogy eljöttünk ide, Peter.

  – El kell ismerni, tényleg szép. Bár – tette hozzá a férfi némi tétovázás után –, azt hiszem a kilencvenes évek elején vendégkönyv helyett a foglalásokat könnyebb lenne számítógépben vezetni.

   Olivia megcsóválta a fejét.

   – Azt hiszem ide ez illik.

   A bőröndöket kipakolták, Peter a karórájára pillantott.

   – Még csak négy óra múlt. Mit szólnál egy teához?

   Az egyetlen hely, ahol ebben az időpontban teát szolgáltak fel a Hall volt. A hotel szíve elhagyatottnak hatott, csupán egy idősebb pár teázgatott az üres kandalló előtt és egy középkorú házaspár telepedett le éppen tinédzser lányukkal két asztallal odébb.

   – Jó estét Mr. és Mrs. Woolridge!

   A férfi kivette a pipáját a szájából, s intett nekik.

   – Jó estét! Ha szabad érdeklődnöm, Mr. Mayer, hogy sikerült a sétájuk?

  – Remek. Őszintén mondhatom remek. Hamar elrepült az idő, csak a levegő csípett egy kicsit, de egy jó tea a helyi kávéházban hamar felmelegített minket.

   – Ha gondolják, jöjjenek a mi asztalunkhoz, ez közelebb van a kandallóhoz – ajánlotta Mr. Woolridge az üres tűztér fele bökve a pipájával.

   Mayer-ék udvariasan visszautasították az invitálást.

   Peter és Olivia félreeső helyet választott magának.

  – A szüleimet ismerve én is ilyen fázós leszek idős koromban – jegyezte meg halkan a nő. – Bár remélem így májusban már nem gyötör ez probléma.

   Elmerengett.

­   – Én is elfogadnék egy ilyet a téli hónapokra.

  – Olivia, tudod, hogy mi a véleményem – mondta Peter unottan. – A York-i tűzesetek feléért a felelőtlenül magára hagyott tűzterek a felelősek. Nem szeretném, ha a mi otthonunkban is vizsgálódnom kellene. Elég ilyet látok nap mint nap.

   Olivia csalódottan témát váltott. Mind Mayer-ékhez, mind pedig hozzájuk külön felszolgáló jött felvenni a rendelést.

   – A személyzetet tekintve nincs hiány ebben a hotelben.

   – El leszünk kényeztetve az már biztos – bólogatott a férfi.

  Elrepült az idő, nemsokára azon kapták magukat, hogy már csak ketten üldögélnek a Hallban. A többiek időközben elmentek vacsorázni.

  Collins-ék az étterem ajtajában megtorpantak, de a pincér a segítségükre sietett. A szélső asztalok egyikéhez kísérte őket.

  Csak pár asztalt terítettek meg, de ha ez rontott is valamit a hangulaton, azt a zongorából felcsendülő zene bőven kompenzálta.

   Rendeltek két pohár bort, s az étlapot kezdték el tanulmányozni.

   – Kedves Molly, gratulálok a séfnek – hangzott fel pár asztallal odébb. – A tegnapi csirkét nehéz túlszárnyalni, de ez a Wellington bélszín maga a tökély.

   – Köszönjük, Mr. Woolridge! A dicséretét feltétlen tolmácsolom a séfünknek – válaszolta az őket kiszolgáló hölgy.

   Peter hamar döntésre jutott és ő is Wellington bélszint kért, akárcsak Olivia. Ám miután túlestek az első kóstoláson, kissé csalódottan pillantottak egymásra. A desszert sem váltotta be a hozzá fűzött reményeket, az újfent elhangzó dicsérő szavak ellenére erősen közepes minőséget képviselt.

   A felszolgálás azonban hűen tükrözte a hely színvonalát. A pincér, Mr. Jones, egy erősen kopaszodó férfi kizárólag velük foglalkozott, csak az ő kívánságaikat teljesítette.

   Túlsúlyos család rontott be az ajtón.

   – Hála istennek, hogy időben ideértünk! – közölte a nő, majd felszabadultan tovább locsogott. – Elromlott az autónk. Azt hittük, ma már nem tudunk elindulni.

   Collins-ék hallgatták egy darabig, majd miután az utolsó korty borukat is megitták, úgy döntöttek, ideje visszavonulniuk.

   Az ágyban feküdtek már, mikor Olivia észrevette, hogy a férjét aggasztja valami.

   – Bánt valami, Peter?

   – Érezted már azt, hogy valami ne stimmel azzal, amit látsz? – kérdezett vissza a férfi.

   – Mire gondolsz?

   – A délutáni tea közben az a képzet kerített hatalmába, hogy egy rossz filmet látok. Nem klappoltak a dolgok.

   Olivia eltűnődött.

   – A tűz valóban nem égett a kandallóban, amikor a pipás férfi, Mr. Woolridge meginvitálta a másik családot melegedni. Szerintem kissé szenilis már.

   Petert nem győzték meg Olivia szavai, de elfáradtan ráhagyta.

   – Igazad lehet.

   Másnap reggel későn keltek, s mire leértek az étterembe, a molett család kivételével már mindenki javában reggelizett. A társaság annyira belefeledkezett a beszélgetésbe, hogy észre sem vették őket. A pincérük, Mr. Jones az előző napi vacsoraasztalukhoz kísérte őket. Olivia, miként a nők általában, várakozás közben lopva a többiek viseletét figyelte. Mr. Mayer egy kissé ódivatú, de vadonatúj öltönyt hordott, a többiek is elegánsan öltöztek, bár nem a legutóbbi trendet követték.

  Reggeli után Peter-ék sportosabb ruhába bújtak. Azt tervezték, hogy elsétálnak a Mayer-ék által említett közeli kisvárosba.

    Indulás előtt kis vizet vettek magukhoz az étteremben, ahol már csak a felszolgálók takarítottak egykedvűen.

   Az út elején felkaptattak a domboldalon, majd egy könnyed, egyórás séta után meg érkeztek Grasedale-be. Collins-ék hamar megtalálták a kávézót.

  A régies épületbe lépve rögvest beszippantotta őket a századforduló hangulata. A korhű bútorok között édes süteményillat terjengett, a felszolgálók autentikus ruhákban fogadták a vendégeket. Az asztaloknál csak pár ember üldögélt. Beszédbe elegyedtek a tulajdonosnővel. Hamarosan a hotel is szóba került.

   A nő összeráncolta a homlokát.

  – Máris kinyitott? Hallottam, hogy hónapok óta dolgoznak rajta, de nem gondoltam, hogy közel harminc év után ilyen gyorsan megnyitják.

  – Hogy érti ezt?

   A nő a teájába kortyolt.

  – A környéken még élénken él az emberekben az a szörnyűség, ami a hatvanas évek végén a szállóban történt. – Elhallgatott. – Az egyik téli reggelen a személyzetet és a vendégeket holtan találták. Ha az emlékem nem csal, valami mérgezés történt éjjel.

   – A főiskolán említették ezt az esetet, de azt nem tudtam, hogy ebben a szállodában történt – közölte Peter.

   – Én erről még nem hallottam – hitetlenkedett Olivia.

  – Kíváncsi leszek, meddig fog üzemelni – folytatta a nő –, mert az eset után senki sem akart ott megszállni. Attól tartottak, hogy megismétlődik a tragédia. Végül be kellett zárni az egészet.

   – Talán már elfelejtették az emberek. Mi tegnap ott aludtunk és amint látja még élünk – vigyorodott el a férfi, de témát váltott, mert érezte, hogy nem illő ezen viccelődnie. – A hotel szerintünk nagyon szép és igényes, az árai pedig elfogadhatók. A környéknek is hasznára válik, ha ismét megtelik. Ahogy hallottuk tegnap is meglátogatta önöket onnan egy család.

   – Meglehet. Sajnos nem volt alkalmam a vendégeinkkel beszélgetni. Ha hétvége van és jó az idő, akkor szinte egész nap teltházzal futunk.

   Collins-ék hamarosan visszaindultak a szállodába, ezúttal azonban az út menti könnyebb ösvényt választották.

   Felvették a kulcsukat a recepcióról, s a vacsorához készülődtek. Peter zuhanyozni indult, de az ajtóban megállt.

   – Én a tulajdonos helyében jobban rajta tartanám a szemem a személyzeten.

   – Hogy érted, Peter?

   – Az az idősebb férfi a recepción. Megint szolgálatban van, de ismételten nem csinál semmit, csak újságot olvas. Ilyen állás nekem is jól jönne a nyugdíj előtt.

  – Mehetünk teázni? – kérdezte a feleségét, mikor már úgy látta, Olivia már csak azon tűnődik, hogy vajon mit felejthetett el indulás előtt. – Kereken négy óra van.

  Előző napnál pár perccel korábban érkeztek. Miért válnak az emberek a szokásaik rabjává? – tette fel a kérdést magában Olivia, megpillantva Mr. és Mrs. Woolridge-t a tegnapi asztaluknál. Peter igazolva a nő kérdésének jogosságát, a megszokott asztalukhoz lépett. Fáradtan a felesége alá segítette a székét. A folyosó irányából megjelent a Mayer család is. Ők is egyenesen a tegnapi asztalukhoz mentek.

   Miközben a felszolgáló felvette Collins-éktól a rendelést, a két család megint beszédbe elegyedett.

  – Jó estét Mr. és Mrs. Woolridge!

  A férfi kivette a pipáját a szájából, s intett nekik.

   – Jó estét! Ha szabad érdeklődnöm, Mr. Mayer, hogy sikerült a sétájuk?

  – Remek. Őszintén mondhatom remek. Hamar elrepült az idő, csak a levegő csípett egy kicsit, de egy jó tea a helyi kávéházban hamar felmelegített minket.

   – Ha gondolják, jöjjenek a mi asztalunkhoz, ez közelebb van a kandallóhoz – ajánlotta Mr. Woolridge az üres tűztér fele bökve a pipájával.

   Mayer-ék udvariasan visszautasították az invitálást.

  Peter egyre nagyobb érdeklődéssel követte a beszélgetést. Olivia mindebből nem vett észre semmit, továbbra is az itallapba feledkezett. A felszolgálónő figyelmét azonban nem kerülte el a férfi növekvő zavara. Peter megérintette a felesége kezét.

  – Ha nem bánod, egy percre magadra hagylak.

   Kiment a lobby-ba. Miss Rosemary-t nem látta sehol. Peter egy darabig a számlakönyvbe feledkező idős recepcióst figyelte, majd határozottan benyúlt a pult mögé és maga felé fordította a vendégkönyvet. Kétségektől gyötörve lapozott bele. Az utolsó oldalon a sajátjuk előtt három ismeretlen nevet talált, alattuk viszont csak üres rublikákat látott. A tegnapi túlsúlyos családnak nyoma sem volt.

   Gyorsan megnézte a dátumokat. Három-négy naponta érkeztek vendégek. Visszalapozott egyet a könyvben. Itt meg is találta Mr. és Mrs. Woolridge és Mayer-ék nevét, sőt, az utolsó bejegyzés egy Smith vezetéknevű családról szólt. A következő pillanatban megállt a keze a levegőben. Woolridge-éknél és a Mayer családnál a 1968. február 24-ei, Smith-éknél a február 26-ai dátumot jegyzetek be. Peter oda-vissza lapozgatott a könyvben.

   – Bizonyára fölvetődött önben néhány kérdés, Mr. Collins – szólalt meg mögötte Miss Rosemary. Collins összerezzent, majd bizonytalanul megszólalt.

   – Önök ezek szerint nem…

  – Nem – vágott a szavába Rosemary. – Mi ketten Eva-val, Jones-szal, az étteremi felszolgálóval és Steve-vel a szakáccsal, aki persze valójában nem is szakács, nem vagyunk azok.

   Collins jól megnézte a recepciós férfit.

   – Ő, Jones édesapja. Az én nagyapám, Thomas Rosemary a zongorista.

   – Én pedig az édesanyámmal szolgálok fel a hallban – szólalt meg elcsukló hangon az éppen felbukkanó Eva.

   – Nekem ehhez még szükségem lenne egy kis időre – mondta Péter.

   – Megértem, Mr. Collins.

   Olivia toppant be sebtében.

   – Peter, szeretnék veled váltani pár szót – hadarta.

   – Milyen furcsaságot láttál? – Olivia bizalmatlanul nézett a két nőre. – Nyugodtan mondhatod – bátorította a férfi.

   – A kandallóban egyszer csak felcsaptak a lángok, pedig…

   – előtte üresen állt – fejezte be a mondatát Rosemary. – Én is láttam.

 – Miss Rosemary, beszélnünk kellene – javasolta Peter.

   – A számból vette ki a szót Mr. Collins. Menjünk a könyvtárba!

   Miss Rosemary egy paksamétát vett magához a pultból. Olivia értetlenkedve lépdelt Peter mellett, a férfi gondolatai azonban máshol jártak. Az egyik asztal köré telepedtek.

   – Szóval, mi is történik itt? – szólalt meg Peter.

   – Mindjárt megjönnek a többiek, utána megpróbálunk mindenre válaszolni – intette türelemre Rosemary.

   Hamarosan Jones és Steve is megérkezett.

   – Jones-t már ismerik az étteremből, egyedül Steve-et kell bemutatnunk, aki az igazi szakács, az idősebb Stan Buresc fia. – Rosemary nagy levegőt vett, majd így folytatta. – Nem tudom, mennyit tudnak a huszonnyolc évvel ezelőtt történtekről, de azt hiszem, nem árt, ha felelevenítem. Nos, 1968. február 26-án egész nap minden tökéletes rendben zajlott. Mr. és Mrs. Woolridge, Mr., Mrs. Mayer és lányuk Fiona, két napja élvezték a hotel vendégszeretetét, a Smith család pedig szerencsétlenségükre aznap érkeztek.

   – Nem értem! Miről beszélnek? – értetlenkedett Olivia. Rosemary a nőre mosolygott.

  – Nem kell félni tőlük, nem látnak minket. Olyan, mintha egy filmet néznénk. Egy filmet, tizennégy ember életének utolsó napjáról.

   Olivia elképedt.

   – Nem lehet – csóválta meg a fejét.

  – Én is hitetlenkedtem az első napokban, de mára már megszoktam. Vagyis, azt hiszem nyugodtan mondhatom a többiek nevében is, hogy megszoktuk. – Kis szünetet tartott. – Aznap este hóvihar érte el a térséget, ami tíz felé már olyan erősen tombolt, hogy a személyzet nem tudott hazamenni. Ilyen esetekben értesítették a másnapi váltást és a magasföldszinti folyosó végén található közösségi szobában szállásolták el magukat. Azt, hogy azon az éjszakán mi okozta a tragédiát, pontosan nem tudni. Reggel, amikor mintegy kétórás késéssel megérkezett a váltás, már nem talált élő embert a szállodában. Nem mondok neveket, de nyolc vendég, a recepciós, a felszolgáló, a pincér, nagyapám a zongorista és a szakács mind meghaltak. Mindenki álmában távozott.

   – Ez csak tizenhárom ember. Az előbb tizennégyet említett – szólt közbe Péter.

  – Igaza van, Mr. Collins. A tizennegyedik áldozatot, a karbantartót Neil Dixon-nak hívták, aki a kazánházban aludt el örökre. – A nő Peter fele nyújtotta a paksamétát. – Ez itt a nyomozati anyag, de kérem, ne kérdezzék, hogyan szereztük meg.

   A férfi belelapozott.

  – Reggel kilenc óra hat perckor érkezett meg személyzet a hotelhez. Itt felsorolják négy ember nevét és titulusát. Beléptek az ajtón. Néhány lépés után rosszul lettek, ezért pánikszerűen a kijárat felé menekültek. A recepciós elájult, őt a kezénél fogva húzták ki a friss levegőre. A rendőrség és a tűzoltóság tíz óra harmincnégykor érkezett meg. Kiszellőztették a helyiségeket, majd átkutatták a szállodát. Egy holttestet találtak a recepción, tizenkettőt a földszinti szobákban és egyet a kazánházban. A látvány okozta sokk következtében több rendőr is ápolásra szorult. A halottkém jelentése szerint különböző időpontokban érte őket a halál, aminek eredményeképp nagyjából rekonstruálni tudták a történeteket. Aznap éjszaka hóvihar tombolt, egész éjjel az ablakokat zörgette, recsegett a tető. Utóbbiról a tinédzser Fiona naplójából szereztek tudomást. Olyan erős szél fújt, hogy a szélkakast egyszerűen letörte, azt másnap a kertben találták meg. A karbantartó szokása szerint tízórakor rakhatta meg szénnel a kazánt, majd beállította az óráját háromra, hogy az éjszaka még egyszer megtáplálja. De az óra csörgésére már nem ébredt fel, ugyanis elsőként ő halt meg, valamikor tizenegy és fél tizenkettő között. A kazán vagy a kémény ebben az időben hibásodhatott meg. A kiáramló szénmonoxid megtöltötte a konyha mögött található kazánházat, majd keresztüláramlott a konyha padlóján, az éttermen és a hallon, s kezdett összegyűlni a legmélyebb ponton, a recepciónál. Az ott szundikáló férfi hamarosan örökre elaludt. Ez éjfél körül történhetett. A mérgező gáz hamarosan feltöltötte az alsóbb helyiségeket. A szénmonoxid szintje óráról órára növekedett és kettő körül elérte a magasföldszintet. Az ajtók alatt beáramlott a szobákba, és amikor elérte az ágyak magaságát, megfojtotta az ott alvókat. Három órára, mire a kazán kialudt, mindenki életét vesztette.

   Olivia elborzadt.

  – Ó istenem, ez szörnyű!

  – Soha nem derült fény arra, mi történt aznap éjszaka a kazánházban – szólalt meg Rosemary. – A kazánt, a kéményt és a levegőt szállító csövet üresen találták. A tragédia évfordulója előtt keresett meg Steve azzal az ötlettel, hogy jöjjünk el és rójuk le tiszteletünket.

   – Nem is tudom, hogy jutott ez eszembe – vonta meg a vállát Steve.

  – Mikor megérkeztünk – folytatta Rosemary –, meglepett minket, hogy a szálloda milyen jó állapotban van. Kiderült, hogy az eredeti tulajdonos az eset után tönkrement és az adótartozás fejében a hotel az államé lett. A gondnok engedett be minket, de mivel nem ért rá, egész napra magunkra hagyott. Már több órája a folyosókon bolyongtunk, amikor zajt hallottunk a konyhából. Ekkor láttuk meg Steve édesapjának szellemét. Mondanom se kell, halálra rémültünk. Olyan áttetsző volt, de óráról órára erősödött. Estére már teljesen valóságosnak hatott.

  – Nem látott és nem érzékelt minket, egyszerűen csak a dolgát végezte – vette át a szót Steve. – Amikor a gondnok visszajött, köddé vált. – A férfi a kézfejével megtörölte a szemét.

    A könyvtár elcsendesedett.

  – Másnap visszajöttünk – folytatta elcsukló hangon Rosemary. – Steve édesapja újfent megjelent, majd délután a recepciós Pete is láthatóvá vált. Nap nap után egyre több áldozat alakja bukkant fel. Egyedül a karbantartót, Neil Dixon-t nem láttuk soha. A lelkek, mert kimondhatjuk, hogy amiket látunk az az áldozatok lelke, minden nap percre pontosan ugyanazt csinálják. Mi nem létezünk számukra. Nem látnak és nem hallanak minket. Az utolsó napjukat élik meg, újra és újra. Valamiért nem nyugszanak, talán nem tudnak a túlvilágra jutni.

   Rosemary elhallgatott.

   – Ezért küldtünk önnek egy visszautasíthatatlan ajánlatot.

   – Akárcsak az előttünk itt járt másik három embernek is, ha jól gondolom. A vendégkönyvben láttam a neveket.

   – Ah, igen. Úgy gondoltuk, hogy ha egy szakember megfejti, hogy mi okozta a mérgezést, talán megszabadulnak. De mikor ők hárman megérkeztek, mindenki eltűnt. El tudja képzelni, hogy megörültünk, amikor tegnap minden a maga ritmusában zajlott tovább? – A nő elmosolyodott. – Pár hónapja felkerestünk még néhány rokont, de közülük néggyel ugyanúgy jártunk, mint a gondnokkal. Csak két embert engedtek közel magukhoz. Eva-t és Jones-t. Mindent betanultunk – folytatta. – Steve például napokig figyelte, hogyan főz az édesapja. Úgy gondolom, ezt a pár fogást sikerült is valamennyire elsajátítania. Úgy tereltük és ültettük önöket, hogy elhiggyék, tényleg eleven emberekkel laknak együtt. Attól tartottunk, másként maguk is hanyatt homlok elmenekülnek.

   – Ez még most is megtörténhet – suttogta Olivia.

   – Megértem a félelmét.

   Rövid csönd következett.

   – Majdnem minden nap történik valami új. Előjön vagy erősödik egy-egy részlet.

   – A kandallóban eddig nem is égett a tűz? – kérdezte Olivia.

   – Nem – válaszolta kurtán Steve.

   Peter ragadta magához a szót.

  – Ha megengedik, feltennék pár kérdést – mondta, majd így folytatta. – Azt állítják, a karbantartót még nem látták soha.

   – Így igaz. Ő még nem jelent meg, pedig számtalan éjszakát átvirrasztottunk már.

   – A filmeken úgy ábrázolják ezeket a kóbor lelkeket, ha hívhatom így őket, hogy át lehet nyúlni rajtuk és átmehetnek a falakon.

   Steve és Miss Rosemary összenézet.

   – Átnyúlni tényleg át lehet rajtuk, de azt a falon átkelés dolgot nem tudjuk, mivel ilyet nem csináltak az utolsó napjukon. De a fotókon nem látszanak, az biztos. Kipróbáltuk.

   – Értem. Én azt gondolom, hogy mivel a kazán okozta a tragédiát, talán a legjobb lesz, ha a kazánházban várjuk meg a tizenegy órát.

  – Én három napot töltöttem ott – szólalt meg Jones –, de az égegyadta világon nem történt semmi. Habár, mint mondtuk, bármi bármikor előjöhet.

   – Nézzünk szét alaposan mindenhol, talán meglátunk valami újat – javasolta Peter.

  Mindenki egyetértett. Hamarosan visszatértek a helyükre. Egyedül Jones választott másik megfigyelő posztot, egyenest a kazánházba ment.

   Collins-ék a hall és a lobby között ingáztak.

   – Emlékszel Olivia, amikor azt mondtam, hogy valami nem hagyott nyugodni teázás közben?

   – Igen.

   – Rájöttem. A pipafüst volt az. Nem éreztem a szagát.

   Hat óra után végignézték, ahogy Smith-ék bejelentkeznek, majd tovasietnek vacsorázni.

   – Ezért nem láttuk őket ma reggel a reggelinél – szólalt meg Peter –, hiszen csak este érkeztek meg.

   Az idő előrehaladtával a vendégek a szobáikba vonultak. A személyzet tíz óra körül elpakolt, majd rövid tanácskozást tartottak. Eldöntötték, hogy a kinti hóviharra tekintettel az éjszakát a szállodában töltik. Nemsokára minden elcsendesedett, egyedül Pete, a recepciós maradt fent. Rosemary és Eva a Hallban üldögéltek, Steve és Jones pedig a bárpultnál beszélgettek.

   – Sssshh – intette csendre őket Peter. – Hallják?

   Mindenki elhallgatott.

   – Az ablakok zörögnek.

   Az egyik sarokban az ablak váratlanul kivágódott és eszeveszett szélsüvítés töltötte be a termet. A kint tomboló hóvihar hamarosan az egész házban hallhatóvá és érezhetővé vált.

   – Ez nem igazi, ugye? – kérdezte aggódva Olivia.

   – Nem, persze hogy nem – válaszolta a férfi, majd átölelte a nőt. Egy erős férfikéz Rosemary-nek és Eva-nak is jólesett volna.

   Egy végtelennek tűnő órán át hallgatták a dühöngő vihart. Tízharmincötkor Stan Buresc, Steve édesapja jött vissza a hallba. Egyenesen a bárpulthoz ment, töltött magának egy nagy pohár whisky-t.

   – A fene egye meg ezt a nagy vihart. Töltsek neked is valamit, Niel?

   A soha nem látott karbantartó lépett a terembe.

  – Igen, kérek én is – mondta tagoltan, miközben a bárpulthoz sétált. A járásán látszott, hogy már megivott pár pohárkával. – Utálom a szelet. Egész éjszaka figyelnem kell a tüzet, mert ha nagyon nyitva hagyom a levegő szelepét, akkor hamar leég a szén, ha meg túlságosan lezárom, akkor egyszerűen kialszik.

   Stan egyetértően bólogatott.

  – Egyikőnknek sem hiányzott ez. Nekem személy szerint nincs bajom vele, de Mariann ilyenkor utál egyedül lenni. Steve is biztos átkéredzkedett a nagy ágyra.

   – A nők mindig túlaggódják. Mi történhetne ilyenkor? Fúj kicsit a szél, majd eláll.

   – Nincs otthon velük senki.

   Steve szemébe könny szökött.

   – Bárcsak szólhatnék neki, hogy keltse fel a többieket és meneküljenek – tört ki belőle.

   A két szellemalak váltott még pár szót, majd ki-ki elindult a maga szobájába.

   Collins-ék is szedelőzködtek, Neil-t követve átmentek a kazánházba, a konyha mögé. A kicsi helyiségben az emberek csak úgy fértek el, hogy beleálltak a nemlétező szénkupacba.

   Olivia hosszú másodpercekig a szénbe burkolózó lábait nézegette.

   A szél hangja itt még ijesztőbben süvített, tisztán hallották, ahogy a vihar időnként becsap valahol egy nyitva hagyott ablakot.

   Olivia erősen belekarolt Peterbe. Félt, de a lelke mélyén tudta, most olyan dolgot élnek át, ami a világon csak nagyon keveseknek adatik meg.

   – Tizenegy lesz tíz perc múlva – jegyezte meg Rosemary.

   Dühöngött a szél, a kémény füstcsövén keresztül hallatszott, ahogy a tető recseg, ropog.

   Niel folyóiratot lapozgatott. Mellette a földön üres whisky-s üveg és egy pohár hevert.

   – Teljesen részeg lenne, ha aznap itta volna meg – gondolkodott hangosan Peter, majd odalépett a kazánhoz és az üvegablakon keresztül benézett a tűztérbe. – Így első ránézésre a kazán is rendesen működik.

   Niel, mintha meghallotta volna a szavait, letette az újságot és a kazánhoz lépett. Ő is benézett az ablakon, majd kicsit lejjebb húzta a levegőszabályozót és tett még rá pár lapáttal. Fáradtan törölgette a szemét. Ledobta a cipőjét és eldőlt az ágyon. Nem telt bele pár perc és már az igazak álmát aludta.

  – Negyed tizenkettő. Eddig minden rendben – szólalt meg Peter, de abban a pillanatban hatalmas széllökés és reccsenés hallatszott kintről.

   Az emberek rémülten néztek egymásra.

  – Adja ide, kérem, a rendőrségi aktát – utasította Rosemary-t. Miközben lapozgatta, csattanás hangja töltötte be a szobát. Úgy tűnt, közvetlen a kazánt ütötte meg valamit. Niel továbbra is békésen hortyogott.

   Peter bekukucskálta a tűztérbe.

   – Kisebb a láng, valami elfojtotta az égést.

   – Most mit csináljunk? – kérdezte kétségbeesetten Rosemary.

   – Nem tehetünk semmit, ez nem a valóság – emlékeztette suttogva Steve.

   – Tudja valaki, melyik toronyról szakadt le az a szélkakas? – kérdezte izgatottan Peter.

  – A keleti szárnyról! – Rosemary elgondolkozott. Úgy nézte a mennyezetet, mintha azon keresztül kiláthatott volna a tetőre. – Erről a toronyról.

   – A szél eldöntötte a szélkakast – közölte határozottan Peter –, ami rádőlt a kéményre és elfojtotta a tüzet. Még itt a földszinten is hallatszik, ahogy a vas a vason csikorog.

   – Ez a részeg pedig itt szundikál – kiabálta indulatosan Eva. – Megmenthette volna őket, ha nem iszik.

   – Nem akarom védeni, de ha felébredt volna is, csak annyit láthatott, hogy a kazánban ég a tűz.

   Mindannyian Neil-t figyelték.

   – Még mindig itt van – suttogta Steve. – Lehet, hogy igaza van a szélkassal kapcsoltban Mr. Collins, de ez akkor sem segítette őket át.

   – Próbáljuk megszűntetni a veszélyt – javasolta Peter.

   – Valakinek fel kell mennie és ki kell másznia a tetőre? – kérdezte kétségbeesetten Olivia.

  – Nem – válaszolta Peter. – Hiszen nincs is ott semmi. Elzárjuk a levegőt és akkor talán a tűz kialszik. – A kazán feliratait nézegette. – Ez lesz az – mondta, majd meghúzott egy kart. Az azonban félállásban megszorult. – Beragadt ez az öreg vacak. – A szerszámoshoz lépett, hogy felkapjon egy kalapácsot, de csak az üres levegőbe markolt. – A fenébe! – Steve-vel karöltve belecsimpaszkodtak a karba, s együttes erővel nullás állásba húzták. – Remélem, működik.

   Mindenki a tüzet figyelte. Egy darabig nem történt semmi, aztán a lángok szép lassan egyre kisebbek lettek.

   – Nézzétek – mutatott Niel-re Olivia.

   A férfi még mindig békésen hortyogott, de a teste minden másodperccel átlátszóbb lett, s ahogy a tűz lassan kialudt, ő is eltűnt.

   – A whisky-s üveg és a pohár is vele ment.

   – Ez azt jelenti, hogy sikerült? – kérdezte bizakodón Eva.

   – A vihar sem tombol már kint. Nézzük meg a többieket is – javasolta Peter.

   Végigjárták a szállodát, de minden és mindenki eltűnt, még a kandalló is kialudt. Leültek a hallban.

   Az embereknek felszabadultnak és a boldognak kellene lenniük – gondolta Peter –, ezzel szemben szomorúnak és fáradtnak tűnnek. Steve és Eva pedig ráadásul dühös is.

   – Ennyi? Ennyit kellett volna csak csinálni és mindenki élhetne? Egy kar? Ezen múlott?

  – Én még mindig azt mondom, ha nem iszik Neil, akkor most mindenki élhetne. Ez így nagyon nincs jól!

   Peter úgy érezte, valamit mondania kell, hisz olyan emberre haragudtak, aki maga is életét vesztette.

   – Ő nem tudhatta, mi fog történni. Ha felébred és benéz a tűztérbe, talán a levegő kart feljebb tolta volna és lehet dobott volna rá még pár lapáttal, mielőtt visszafekszik aludni. Fogadják el egy nyomozó szavait, kérem: szerencsétlen baleset történt.

   A társaság némaságba burkolózott. A könnyes szemű Eva törte meg a csendet.

   – Talán hiba volt megoldanunk az ügyet. Nekem nagyon fog hiányozni, hogy az édesanyámmal legyek nap, mint nap. De azt gondolom, mégiscsak nagyon szerencsések vagyunk, hogy pár hónapot velük tölthettünk.