Október 26.

– …hét és nyolc – számolta a locsolókannákat Stewart Maxwell. Felvette az olvasószemüvegét és elégedetten bevéste a jelenléti ívbe a nevét és a pontos időt. A férfi nyugodt éjszakára számított. Öt év alatt, amióta a floridai Szent Michael temetőben dolgozott, az egyetlen említésre méltó esemény az volt, amikor az elmúlt nyáron az idős Mrs. Rose elaludt az egyik padon és a sötétben halára ijesztette az ott járőröző temetőőrt.

  Régebben senki nem őrizte éjszakánként a területet, nappal is csak a halottasház személyzete tartózkodott állandó jelleggel ott, de hat éve Mindenszentek éjszakáján néhány részeg suhanc átmászott a kerítésen, hogy a sírok tetején italozzon és táncoljon. A botrány hatására a város vezetése úgy döntött, hogy állandó őrszolgálatot alkalmaz.

  A helyi Vietnámi Veterán Klub nyugdíjas tagjai között hirdették meg az állásokat. Abban reménykedtek, hogy ha elterjed, hogy egykori katonák őrzik a temetőt, az riasztólag hat majd a huligánokra. Pár héten belül sikerült is hét veteránt felvenniük, köztük Stewart Maxwellt. A férfi a legtöbbjükkel ellentétben alig töltött pár hónapot a frontvonalon. Már a második bevetésén olyan súlyosan megsebesült, hogy az orvosok kisebb csodának tartották a felépülését. Stewart fél fejjel magasabbra nőtt az átlagnál, ezért a vietnámiak által a növényzetbe rejtett megfeszített karó nem a szívét döfte át, hanem a máját és a lépét roncsolta szét. Nem is tartotta magát igazi veteránnak, csupán túlélőnek.

  A Szent Michael temető réginek és terjedelmesnek számított Floridában. Egy északi és egy déli bejárattal rendelkezett, a közepén egy építészeti értékkel nem bíró ravatalozóval. Az északi részt foglalták el az ódon, nagy sírboltok. Ahogy a temető déli irányba terjeszkedett, úgy koptak ki ezek a kőből készült díszes emlékek és vették át a helyüket a fűben lehelyezett egyszerű sírkövek.

  Stewart az északi kapunál teljesített szolgálatot, állandó társa, John Pollack pedig a délinél. A szolgálata alatt többször végigsétált a temető rá eső részén, s más dolga nem lévén, a faragott köveket és feliratokat nézegette. A legtöbb nevet már kívülről fújta, s az éjszakai műszakban tucatnyinak előre köszönt, nem mintha választ várt volna bármelyiktől is.

  – Jó estét Mr. Johnson, Mr. Walters – mormolta félhangosan. Egy idő után már azt is elképzelte, hogy néztek ki ezek az emberek. Élénk fantáziája révén ez nem esett nehezére, s a régi sírkövekre vésett feliratok is segítették. Mr. Johnsont, az egykori tanárt kopasz szemüveges férfinak képzelte, Mr. Walters, a hentes pedig szerinte erős túlsúllyal küzdhetett.

  A legnagyobb tisztelettel Miss. Eva Hudsont üdvözölte, aki majd száz évvel azelőtt, a húszas évei végén hunyt el.

  A sírboltját senki sem látogatta. Stewart valószínűsítette, hogy a közeli rokonok már mind eltávoztak e világból. A mészkőből készült síremlék lassan az elmúlás martalékává vált, a feliratok alig olvashatóvá koptak, a kő elszíneződött. A virágtartó is oldalára dőlt. Azt még Stewart ragasztotta vissza tavasszal.

  Ha a sírbolt nagysága a szülők szeretetét mutatta, akkor Miss. Hudson elvesztése örök hasadást okozott a szerettei szívén, ám fájdalmukat csupán egy rövid versikében vésették fel a sírra:

   ’Vajon miért szakít bimbókat a halál,

   mikor hervadt virágot is eleget talál!’

  Stewart átérezte az üzenetet. Nyolc évvel azelőtt veszítette el hasonló korban lévő egyetlen gyermekét, Kate-et. Ez a búcsúmondat az ő napokon keresztül szüntelenül mantrázott egyszerű kérdését testesítette meg: Miért? Miért szólította magához az Úr ilyen fiatalon? Miért pont akkor késte le a buszjáratot és miért hajtott fel a járdára az a részeg vezető?

  Ezekre a miértekre soha nem kapott választ.

  Miss. Hudson barna hajú, duci lányként jelent meg előtte. Idővel haja szőkésbarnára változott, lefogyott, s a szeme kék lett. Egyre inkább a saját lányára hasonlított.

  Stewart magányosan élt. A feleségétől Kate halála után tíz évvel vált el, nem sokkal azelőtt, mielőtt a floridai Pensacola-ba költözött. Nehezen létesített kapcsolatokat, egyre jobban kötődött a temetőhöz és benne Miss. Hudson elképzelt személyéhez.

  A hölgy halálnak századik évfordulójához közeledve eldöntötte, hogy ha eljön a napja, hoz pár szál fréziát a sírra. Kate kedvencét.

  Lassan tíz óra fele járt már. Itt az idő – gondolta. Zsebre vágta a gyógyszereit, leellenőrizte, hogy a lámpája és a rádióját működik-e, majd a fejébe csapta baseballsapkáját és elindult az éjszakai első körútjára. Ezek a séták mindössze húsz percig tartottak. A köztes időben vagy az őrhelyén lévő kistévét nézte, vagy a helyi könyvtárból kikölcsönzött könyvek egyikét olvasta.

  Mindig ugyanazt az utat járta be és mindig ugyanazoknál a sírboltoknál időzött el pár pillanatig, kivéve Miss. Hudson sírját. Ott addig maradt, ameddig szükségét érezte. Ilyenkor kikapcsolta a lámpáját és a sír előtti padra telepedett.

  Aznap este szép komótosan járta az útját, be-be világítva a sírok közé. Mikor elért Miss. Hudson sírjához, a lámpája fénye végig suhant a mellette lévő öreg mogyoróbokron, majd megállt a sírfeliraton. Stewart tekintete megmerevedett.

  – Mi fene? – mordult fel.

  Az írás egy része, konkrétan a lány születésének és halálának dátuma, – 1878. november 8. – 1901. október 31. – sokkal erőteljesebben rajzolódott ki, mint előtte bármikor.

  A szemöldökét felhúzva a sírhoz lépett. A lámpája fényénél alaposan megnézte, majd végigtapogatta a vésést. Az ujjbegyével tisztán érezte a száraz kőszemcséket.

  Megborzongott.

  Nem félt.

  Izgalom és zavarodottság vegyes érzése járta át.

  Körbejárta a sírboltot, még a bokorba is bevilágított. Még egyszer megnézte az írást, majd fejcsóválva tovább indult.

  Egész úton ezen jártak a gondolatai. A maradék távot gyorsan letudta. Mire eljött a tizenegyórás körsétájának ideje, teljesen elbizonytalanodott. Biztos jól láttam? – tette fel a kérdést többször. Végül arra a következtetésre jutott, hogy valószínűleg csak a megtört fény járatta a bolondját vele.

  A tizenegyes útjára korábban indult, mint szokott. Egyenesen Miss. Hudson sírjához ment. Nem, mégsem tévedtem – állapította meg. A születési és halálozási dátum tényleg sokkal erősebben látszott a felirat többi részénél.

  Október 27.

  Reggel fáradtan tért haza, ám felfedezése nem hagyta aludni. A nap folyamán többször a kezébe vett Kate fényképét, akivel átbeszélte az esti élményét. Választ nem remélhetett, de legalább úgy érezte, hogy a lány lélekben még mindig vele van. Végül csak a munkába indulás előtt szenderedett el néhány órára.

  Este a szokásosnál negyedórával hamarabb érkezett. Egyenesen a sírhoz ment. Megnyugvással vette tudomásul, hogy nem hallucinált éjszaka. A napfényben tisztán látszott, hogy bár a dátumok kopottasnak hatottak, jóval élénkebben rajzolódtak ki, mint a többi felirat.

  Stewart még most sem tudta mire vélni a dolgot. Az irodába ballagott, megszámolta a locsolókannákat, majd átvette a szolgálatot Scott-tól. Azonban kifele menet megállította.

  – Kérdeznék valamit.

  A férfi fáradtan fordult meg.

  – A tegnapi szolgálat alatt történt valami szokatlan? Jártak suhancok a temetőben?

  Scott tekintetében értetlenség tükröződött.

  – Nem. Alig akadt látogató, csendesen telt a nap.

  Stewart tíz órakor egyenesen a sírhoz ment, lámpája fényénél már távolról a feliratot figyelte. Minél közelebb ért, annál világosabban látta, hogy a szülők búcsúfeliratának első sora könnyebben olvashatóvá vált:

  ’Vajon miért szakít bimbókat a halál,’

  Lassan és mélyeket lélegzett. Megállt a sírbolt mellett és összehasonlította a két erőteljesebb részt. Teljesen megegyezett a színük.

  Nyolckor még biztos különböztek! – mormolta. Kétségek közt őrlődött. Vagy valaki a bolondját járatja vele, vagy valami földöntúli esemény tanúja. Tudta, hogy nem egyszeri esettel van dolga, s ha következetesen történnek az események, akkor holnap éjszaka is meg kell egy résznek újulnia.

  – Kiderítem, mi folyik itt, Kate – mondta, majd gyorsan kijavította magát – Miss. Hudson.

  Bekapcsolta a rádióját.

  – John! Hallasz?

  – Igen Stewart.

  – Gyanús hangokat hallottam az imént. Átmegyek hozzád, hogy megnézzem a kamerafelvételeket.

  – Egy macska lehetett – mondta érkezése után.

  A temetőben bekamerázták az utakat, ám a sírok közül csak azok látszódtak, amik közvetlen a gyalogút mellett feküdtek, akárcsak Miss. Hudson sírjának egy része, de a sírkő két méterrel beljebb, egy bokor takarásában állt.

  – Melyik kamera érdekel Stewart?

  – A 2-es parcellájáé, este nyolctól.

  John visszatekerte a kamera képét, egészen odáig, amíg meg nem látta rajta a társát. Közösen végig nézték, ahogy munkába állás előtt meglátogatta a sírt. John beletekert a filmbe, de egészen Stewart tíz órás útjáig senki és semmi nem bukkant fel a látómezőben.

  – Valójában mit kerestünk?

  – Nem tudom, John – válaszolta Stewart. Elbizonytalanodva elköszönt és visszament az őrhelyére.

Október 28.

  Másnap este ismét egyenesen a sírhoz ment. Megkönnyebbülten konstatálta, hogy az előző éjszakához képest minden változatlan maradt. Úgy okoskodott, hogy biztosan éjszaka történik meg.

  A szokásos tízórás ellenőrzésen kívül fél kilenckor és negyed tízkor is elsétált a sírhoz, de mindhiába. Tíz óra előtt a magas vérnyomása miatt fejfájás kezdte el gyötörni, ezért bekapott egy tablettát. A szíve egész úton a torkában dobogott. A sírhoz sem ért, már tudta, érezte, mit fog ott találni. Szinte megkönnyebbült, amikor meglátta majdnem a teljes feliratot egyöntetű feketén:

  ’1873. November 8. – 1901. Október 31.’

  ’Vajon miért szakít bimbókat a halál,

  mikor hervadt virágot is eleget talál’

  Örült, hogy igaza lett, de csalódottságot is érzett, mert nem értette miért történik mindez. Az utolsó felirat, az ifjú hölgy neve várhatóan másnap válik láthatóvá. Holnap este kiülnök a padra és addig nem állok fel onnan, amíg meg nem értem ezt az egészet! – határozta el.

Október 29.

  Ezen a napon egyből az őrhelyéhez ballagott, de ott nem csak a váltótársa, Scott várta, hanem délről John és Scott párja, Marvin a főnökükkel, Peter Lewis-al egyetemben.

  – Stewart, beszélhetnénk pár szó erejéig?

  – Igen, Peter?

  – Szeretném megtudni, hogy történt-e valami szokatlan tegnap este? Scott-ék ugyanis amikor ma dél körül a kettes parcellában jártak, észrevették, hogy a negyvenkettes sírbolton a feliratot átírták. Miss. Eva Hudson sírjáról van szó.

  – Igen, én is láttam – mondta zavartan Stewart.

  – Hadd fejezzem be! Megnéztük, de nem találtuk nyomát a beléptetési könyvben annak, hogy bárki is engedélyt kért volna Miss. Hudson sírjának felújítására, ezért a kamera képeit is visszanéztünk. Azt láttuk, hogy munka előtt a sírhoz sétáltál, amit az este során többször is soron kívül megismételtél. De, mint tudod, a kamera nem lát rá közvetlen a sírra, ezért sejtelmünk sincs mit csináltál ott. Rajtad kívül senki más nem látható a felvételeken.

  – Én is észrevettem, hogy a feliratok megújultak – magyarázkodott Stewart. – De nem egy éjszaka történt mindez, ahogy ti gondoljátok, hanem minden nap újabb és újabb sor festődött át. Azért jártam többször a sírnál, hogy megnézzem mi változott az előző naphoz képest.

  Peter elgondolkodott, majd John-hoz fordult.

  – John, erősítse meg kérem, hogy Stewart tegnap előtt este átment a déli kapuhoz, ahol együtt megnézték a kamerafelvételen, hogy rálát-e a kamera a Miss. Hudson sírjára!

  – Nem azért mentem át! – tiltakozott Stewart. – Hanem azért, mert meg akartam nézni, ki járt arra, ugyanis nyolc és tíz között változott megint a felirat.

  – Ne hülyéskedj, Stewart! – szólt közbe Scott. – Magától nem újul meg egy sír.

  – Ha így történne, akkor elég jelentős bevételtől esnének el a sírkövesek – viccelődött Marvin.

  – Ez nem vicces! – förmedt rá Stewart. – Én nem értem mi történik, de lehet, hogy az eseményekre élő embernek nincs semmilyen ráhatása.

  Néma csend telepedett a helyiségre.

  – Ez hülyeség! – szólalt meg ismét Scott. – Úgy érted Miss. Hudson előjön a sírból, hogy esténként a saját feliratát festegesse?

  Marvin láthatólag élvezte társa tréfáját, mert hangosan felnevetett, azonban menten abbahagyta, miután ráébredt, hogy senki nem csatlakozott hozzá.

  – Hagyjátok abba! – fakadt ki Stewart. – Amúgy meg, ha olyan okos vagy Marvin, mondd meg te, mi történik itt. Te történelmet tanítottál, biztos olvastál ilyesmiről.

  Martin összeráncolta a homlokát.

  – Nem, nem olvastam ilyesmit, de egy dologgal tisztában vagyok. Én Vietnámban tucatnyi vietkonggal végeztem és azt határozottan állíthatom, hogy miután kifektettem őket, egyik sem kelt fel. Kétlem, hogy Miss. Hudson festette volna át a sírját.

  – Jól van – ragadta magához a szót Peter. – Zárjuk le ezt az ügyet. Végül is nem történt bűncselekmény. – Stewarthoz fordult. – Mindenki tudja, hogy túl sok időt töltesz annál a sírnál, amivel nincs semmi baj. Sőt az se bánom, ha felújítod a szabadidődben, csak ismerd el, hogy te csináltad és lépjünk tovább. – Péter mereven a férfi szemébe nézett, de mivel a várt beismerést nem kapta meg így folytatta. – Hamarosan műszakváltás lesz, azt javaslom, pihend ki magad.

  Stewart erre sem reagált. Pakolászásba kezdett, jelezvén, hogy lezártnak tekinti a beszélgetést. Hamarosan magára is hagyták.

  Más dolga nem lévén elmélyülten törte a fejét, de akárhogy erőlködött, nem jutott eszébe egyetlen épkézláb magyarázat sem.

  – Ma este kiderítem, mi a fene ez! – tört ki belőle.

  Elmajszolta a szendvicsét, majd kilenckor útjára indult.

  Óvatosan a sírok között halad. Kétszer is megállt, mert át kellett vágnia egy-egy megfigyelt gyalogúton. A sírbolt sötétebb oldalában állt meg.

  Hasogatott a feje. Az izgalomtól megint felszaladhatott a vérnyomása. Belenyilallt a felismerés, hogy a gyógyszerét az őrhelyén hagyta. Az órája kilenc harmincat mutatott. Időnként leellenőrizte a feliratot, azonban mindannyiszor csalódottan húzódott vissza az árnyékba.

  Fél tizenegykor már annyira lüktetett a feje, hogy kénytelen-kelletlen visszament az őrhelyére, mert ekkorra már a pirulái mellett a lelkesedésének is híján volt.

  A gyógyszer gyorsan hatott, nemsokára eléggé tűrhetően érezte magát ahhoz, hogy visszamenjen. A gyalogutat választotta, mivel már amúgy is a tizenegyes ellenőrzőút ideje közeledett.

  Oda sem ment a sírhoz, nehogy ráfogják, hogy ő írja újra a szöveget. Az út közepén állt meg.

  – A fenébe – szaladt ki a száján. A síron a ’Miss. Eva Hudson’ még mindig alig látszott, míg a kétsoros búcsúszöveg alatt egy másik szöveg jelent meg:

’Semper iuncti in Arges’.

  Nem törődve a kamerával odasétált a sírhoz. Az írás réginek tűnt, azonban a többivel ellentétben nem vésték be.

  Sokáig nem időzött, az éjszaka hátralevő részén ki se jött az őrhelyéről. Nem érdekelte már a szolgálat.

Október 30.

  Ezen a napon a szolgálatváltás miatt az éjszaka nem dolgozott, legközelebb csak másnap reggel nyolc órára kellett a temetőben megjelennie. Amint megjött a reggeli váltás, egyenesen a könyvtárba hajtott.

  – Jó reggelt Stewart! – üdvözölte a könyvtárosnő. – Remélem tetszett a legutóbbi könyv.

  – Joan! Még csak a felénél járok, de nem is ezért vagyok most itt. Tudja olvastam egy ismeretlen nyelven íródott feliratot az egyik ódon síron és szeretném megtudni mit is jelent. – Azzal a zsebébe nyúlt és egy kis lapot nyújtott át a nőnek. – Az irodában írtam le, emlékezetből. Remélem nem hagytam ki egy betűt sem.

  – Nézzük csak. ’Semper iuncti in Arges’. Az biztos, hogy latin, de sajnos én nem tudok latinul. Viszont a jó hír az, hogy van pár latin nyelvkönyvünk és szótárunk.

  Stewart elégedetten elmosolyodott.

  – A középkorban a keresztény papok a latint használták közös nyelvként. Jöjjön, együtt megfejtjük mit is jelent ez – biztatta a nő és elindult a katalógusok irányába.

  Helyet foglaltak az egyik félreeső asztalnál. Joan belelapozott a könyvekbe. Többször leírt pár szót, szókapcsolatot, amit bosszúsan össze is firkált. Egyszer csak mosolyra húzta a száját.

  – Ha jól csináltuk, akkor azt jelenti, hogy ’Együtt örökké Arges-ban’.

  – Nagyszerű. Ön szerint Arges-t is megtalálhatjuk valamelyik könyvben?

  – Tehetünk egy próbát. Nekünk egy régi Európa térképre van szükségünk.

  Stewart türelmesen megvárta, hogy a nő egy nagy könyvvel a kezében visszatérjen.

  – Csak ezt a térképkönyvet találtam, bár nekünk valószínű régebbi kellene. Ha nem leljük meg benne, akkor a Jacksonwille-i városi könyvtárban nézzen szét, talán ott akad régebbi is.

  A férfi megrázta a fejét. Már csak egy nap Mindenszentekig.

  – Arra nincs időm.

  Joan megvonta a vállát. Hosszasan bújták az oldalakat, minden eredmény nélkül.

  – Szerintem kis település lehetett, ezért nem találjuk. Arges, Arges merre vagy?

  A nő elgondolkodott, majd felemelte a jobb mutatóújját.

  – Egy esélyünk még azért maradt – jelentette ki határozottan.

  Nemsokára vidáman tért vissza.

  – Megnéztem a katalógusban, hogy van-e ilyen címmel könyv a birtokunkban. És íme: ’Arges, Vlad Tepes kastélya’. Nem csoda, hogy nem találtuk a térképen!

  Joan leült Stewart mellé és együtt olvastak. A férfi egyszer csak egy dátumra bökött:

  – 1431, november 8-án született, pont azon napon, mint Miss. Hudson.

  – Miss. Hudson?

  – Csak egy régi ismerősöm.

  Joan hangosan olvasott.

  – Azt írja, Vlad Tepes a Havasalföld fejedelmeként uralkodott az 1400-as években. Azt ne kérdezze, hogy merre van ez a Havasalföld. Harcolt a törökök ellen, és azt híresztelték róla, hogy örömét leli az emberek kivégzésében. A karóba húzást kedvelte a legjobban. Korabeli írások megemlítik, hogy étkezés közben a haldoklók vérébe mártogatta a kenyerét. – Mrs. Smith elhallgatott egy pillanatra. – Vladot több korabeli írásban Dracula-nak nevezték.

  – Kate! – suttogta maga elé Stewart.

  A nő kérdően pillantott fel a könyvből, de ismét csalódnia kellett.

  – Mrs. Smith, ha van önöknél pár könyv Dracula életéről, azt szívesen kikölcsönözném.

  Miután Stewart megkapta a vaskos köteteket, elrebegett egy köszönömöt, majd magára hagyta a nőt. Egyenesen hazahajtott és jegyzetelésbe fogott.

  ’1873. November 8. – 1901. Október 31.’

  Elsőként ez a felirat jelent meg.

  Miss. Eva Hudson és Dracula egy napon született. A fiatal nő Mindenszentek napján távozott az élők sorából.

  Stewart keze megállt a levegőben.

  A búcsú két sora a következő két éjszaka vált láthatóvá.

  ’Vajon miért szakít bimbókat a halál,

  mikor hervadt virágot is eleget talál’

  Elgondolkodva hátradőlt a székében, majd lefirkantotta a latin mondatot.

  ’Semper iuncti in Arges’

  ‘Együtt örökké Arges-ban’

  Újból a kezébe vette a Drakula könyvet. Addig lapozgatta, míg ahhoz a részhez ért, amikor Drakula a harapásával a szerelmét vámpírrá változtatta, hogy az idők végezetéig együtt legyenek. A nő azonban soha nem lehet boldog. Nem ő választotta a sorsát, hanem a sors választotta őt.

  Indulatosan felpattant a székéből, ami felborult mögötte.

  – Nem, ezt nem történhet meg, Kate! Nem hagyom! – kiabálta.

  A kredenchez lépett és a kezébe vette a lánya fényképét. Megcsókolta, majd a háza alagsorában található műhelyébe sietett. Órákon keresztül barkácsolt, végül előkapott egy nagy táskát és nekilátott bepakolni.

  – A fenébe! – kiáltott fel. Egy rongydarabbal betekerte a tenyerét, majd a kihegyezett betonvasakkal átütött deszkadarabot mérgesen a halom tetejére dobta.

Október 31.

  Otthon Stewart izgatott téblábolt, s mivel nem volt már maradása, a táskáját felkapta és elindult a munkahelyére. Útközben megállt egy éjjelnappali virágosnál, s egy csokor fréziát vásárolt.

  Fel órával korábban ért be, mint szokott, ezért a szokásosnál többet beszélgetett Peterrel és Scott-tal. Higgadtságot színlelt, de alig várta, hogy távozzanak.

  Eljött az első körútjának ideje. Mindenszentek miatt több látogató mászkált a temetőben. Stewart megvárta, míg az út kiüresedik körülötte, s csak aztán lépett oda a sírbolthoz. Egy darabig mozdulatlanul nézte a megújult feliratot:

  ’Miss. Eva Hudson’

  Ujjait végigvezette a betűkön, de maga előtt már csak a Kate Maxwell nevet látta. Minden összeállt. Elérkezett Mindenszentek éjszakája, a felirat eredeti régies pompájában tündökölt.

  – Nem hagyom, hogy ezt tegye veled, Kate! – suttogta.

  Sötétedésre az egész temetőt bevilágította a mécsesek sejtelmesen vibráló fénye. Este átadta a szolgálatot Scott-nak, kifele menet kulcsra zárta az éjszaki kaput és a kocsijához indult. A mindennapi rutinját követte. Beült az autójába és elindult a főút irányába. Az első lehetőségnél lefordult egy mellékutcába, majd egy félreeső helyen leparkolt. A csomagtartóból magához vette a táskáját. Egyenesen a temetőkapuhoz sétált és a kulcsával kinyitotta a gyalogosbejárót. Jól tudta, hogy az a kamera, amelyik a sorompót figyeli, két tuja miatt nem lát rá közvetlen a kiskapura, ezért ezen keresztül észrevétlenül bejuthat a temetőbe.

  A kerítés mentén megkerülte az épületet. Halkan járt, az ablak alatt elhaladva tisztán hallotta, hogy Scott kávét főz odabent.

  A sírok között lopózva elérte az első gyalogutat. Megállt és óvatosan szétnézett, hogy nem látja-e Martint közlekedni. A férfinek a déli kapunál kellene őrködnie, de előfordult, hogy éjszakánként átment Scott-hoz kártyázni. Az út tisztának tűnt. Vett egy mély lélegzetet és átsurrant. Ugyanígy tett a következővel is.

  Az órája nyolc óra ötvenötöt mutatott, amikor megállt Miss. Hudson sírja mellett. A papírtasakból óvatosan kicsomagolta a kókadozó fréziákat és a vázába tette őket. Ekkor ébredt rá, hogy a vízről megfeledkezett.

  Elmerengve állt a sírkő mellet. Sóhajtott, majd a táskájából egy kötelet, pár kihegyezett karót és néhány kerti szerszámot vett elő.

  A mogyoróbokron oldalvást talált egy mellmagasságban futó, vastagabb ágat. Megcsonkította, hozzákötözött két karót. Az egészet hátra húzta egy zsinórral, majd a földön előkészített kioldóhoz csomózta.

  Ismét az órájára pillantott. Túl gyorsan telt az idő.

  A sírbolt másik hátsó sarkánál kapkodva egy térdig érő gödröt ásott, s a földet szétszórta a sírok között. A gödör alján óvatosan elhelyezte a betonvasakkal átütött deszkadarabot. Kifújta magát, majd letakarta a csapdát a levágott gallyakkal.

  Elégedetten körülnézett és visszapakolt a táskájába. A szomszéd sírbolt sötét árnyékába húzódott.

  Gyere csak és próbáld meg elvinni őt! – suttogta. A táskájából egy nagy karót vett elő. Negyedórát várakozott csendben. Izgatottságában olyan erősen szorította a fegyvert, hogy egy idő után belefehéredett a keze, kénytelen volt áttenni a másikba.

  A mécsesek sokaságának mesés látványától elmerengett, gondolatai a lányán jártak. Maga előtte látta, ahogy gyerekként a játszótéren homokvárat építettek, s ahogy a hintán az önfeledten kacagó Kate-et lökte.

  Néhány gyertya már kihunyt, a maradék sejtelmesen világította be sárga fényével a mögöttük magasodó sírköveket.

  Töprengéséből halk reccsenés zökkentette ki. Stewart szívverése felgyorsult, fejét oldalvást fordította. Öreg teste rugóként megfeszült.

  – Közeledik!  – suttogta.

  A hang már közvetlen a sír mögül jött. Stewart vérnyomása az egekbe szökött.

  Egy hirtelen roppanás és egy susogás sejlett fel a túloldalról, amit egy rövid, halk, gurgulázó hörgés követett.

  Stewart még fel sem fogta mi történt, mikor egy fekete palástos alak lépett a sír közelebbi sarkához, egyenesen a kihegyezett betonvasakba. Megtorpant, egyensúlyát vesztve kapálózott a kezével, a palásja alól földöntúli üvöltés tört elő.

  Stewart fiatalokat megszégyenítő sebeséggel ugrott elő. A karót teljes erejével a fekete lepel közepébe döfte. Az alak megmerevedett, s összecsuklott.

  Síri csend telepedett a környékre, csak Stewart zihálása robajlott a sejtelmes gyertyafényben. Ennyi? Kész? Vége? – csodálkozott. A látása elhomályosult.  Megkönnyebbülten elmosolyodott, de boldogsága gyorsan tova szállt. A halántékához kapott.  Lába megbicsaklott, majd egész testével rádőlt Miss. Hudson sírjára.

  Pirkadatig feküd ott öntudatlanul, akkor csatlakozott az ő Kate-éhez.

  Scott reggel az üres őrhelyet látva Marvin keresésére indult. Rosszat sejtve egyenesen Miss. Hudson sírjához ment. Ráakadt Stewart holttestére. A sír oldalánál egy fekete csuklyás alakot talált. A sír másik oldalán egy másik élettelen test feküdt. Előtte videokamera hevert a földön.

  Kivonat a Pensacola-i Sheriff hivatalának nyomozati anyagából:

  Mr. Marvin Graham és Mr. Scott Price a Szent Michael Temető alkalmazottai november elején eldöntötték, hogy megtréfálják Stewart Maxwell kollegájukat.

  Mr. Graham kitervelte, hogy elhitetik Mr. Maxwell-el, hogy a vámpír Dracula szeretné Miss. Eva Hudson sírtját megbolygatni és a nőt feltámasztani. A férfi reakcióját videokamerával kívánták rögzíteni.

  Ennek érdekében Mindenszentek hetében, a nappali műszakjuk után minden este visszatértek a temetőbe. A sírfeliraton egy-egy részletet gyorsan száradó antik festékkel újrafestettek. A hitelesség érdekében Miss. Hudson sírján a születés időpontot megváltoztattak November 3-áról November 8-ára, ami megegyezik egy bizonyos Vlad Tepes, más néven Drakula születési idejével.

  A tervükbe bevonták Mr. John Pollack-ot is, Mr. Maxwel társát. Mr. Pollack a kamerákon figyelte Mr. Maxwell mozgását és rádión jelentette azt két társának. A nagyobb hatékonyság kedvéért néhány északi területen működő kamerát kifordítottak az eredeti helyzetéből.

  Úgy tervezték, hogy Mr. Graham Mindenszentek éjszakáján Dracula-nak öltözve megjelenik, amit Mr. Price videokamerájával rögzít. A tréfa végén felfedték volna kilétüket.

  Mr. Maxwell nem várt módon annyira komolyan vette a fenyegetést, hogy csapdákat állított fel a sírnál. Az egyik csapda kihegyezett karója Scott Price mellkasába csapódott, átütve a szívét. Azonnal életét vesztette. Marvin Graham bal lábfején több hegyes betonvas hatolt át, a mellébe nagy erővel fa karót döftek.

  Mindkét gyilkossággal Mr. Maxwell-t gyanúsítható. A boncolási jegyzőkönyv szerint a gyilkosságok után a férfi agyvérzést kapott, amibe segítség híján belehalt. Mr. Stewart Maxwell arcán fájdalom jeleit nem találták, boldog mosollyal távozott az élők sorából.