London

A St. James egyházközösség nem tartozott a leggazdagabbak közé a városban, Barking az idők kezdete óta a munkásosztály kerületének számított. A közösséget a nyugdíj előtt álló Stephan Hampton plébános vezette.

   A hétórás mise után Mrs. Cromwell a szomszédasszonyával karöltve indult haza. Már félúton jártak, mikor megtorpant.

   – A padban felejtettem a kalapomat – közölte, s választ sem várva sarkon fordult.

   A templomban felkapta a fejfedőjét és a gyóntatószék mellé telepedett. Izgatottan várta a plébánost. Stephan meglepődve köszöntötte. Az ötvenes évei végén járó kövér nő ritkán látott vendég volt a gyóntatószékben. A plébános a középső fülkében foglalt helyet, a nő pedig beült az egyik mellette lévőbe.

   – Dicsértessék a Jézus Krisztus!

   – Dicsértessék!

   – Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

   A nő elbizonytalanodott.

   – Gyónom a Mindenható Istennek és neked, lelkiatyám – segítette ki Stephan –, hogy utolsó gyónásom óta…

   Mrs. Cromwell készségesen megismételte.

   –… ezeket a bűnöket követtem el.

   Elcsendesedett, Stephan pedig türelmesen várt. Tudta, hogy a következő szavakat milyen nehéz kimondani.

      – Paráználkodtam – bökte ki végül nagy sóhajtozások közepette. – Kétszer megcsaltam az uram és mikor meggyanúsított, hazudtam neki – majd gyorsan hozzátette –, más bűnömre nem emlékszem.

   Stephan meglepődött, ugyanis Mrs. Cromwell-ből a szépség mellett a kedvesség is erősen hiányzott.

   – Gyermekem, súlyos bűnt követtél el – szólalt meg végül –, Jézus Krisztus tanítása ellen cselekedtél. Isten szeret téged és hajlandó megbocsátani, de meg kell ígérned, hogy többet nem lépsz a bűn útjára.

   – Nagyon röstellem. Ígérem, nem fordul elő többet – válaszolta a nő csepp büszkeséggel a hangjában.

   Stephan elgondolkodott. A nő nem tartozott a visszaesők közé, ezért könnyű elégtételt érdemelt volna, de bűnismétlésre sem akarta bátorítani.

   – Elégtételként énekeljük el az 51. zsoltár 12-19-es sorát. Ezen kívül három szabadon választott jócselekedetet is el kell végezned a következő hét napban.

   Az éneket, egy könyörgést a bűntől való szabadulásért, gyorsan letudták.

   – Örülök, hogy eljöttél és tiszta szívedből megbántad bűnöd. Ezennel elengedlek.

   Mrs. Cromwell hazaindult, de Stephan nem mozdult. Azon töprengett, hogy mi lehet az oka, hogy évről évre egyre kevesebben gyónnak.

   Merengéséből ismeretlen férfihang zökkentette ki.

   – Szerintem csak dicsekedni jött – súgta.

   Stephan összerezzent. Mrs. Cromwell-el annyira belemerültek a beszélgetésbe, hogy egyikük sem vette észre, amint a férfi elfoglalja a túloldali fülkét.

   – A gyónás titoktartási törvénye védi a gyóntatószékben elhangzottakat! – mondta szemrehányóan a plébános. – Minden egyes szó, mely itt kimondásra kerül, csak Istenre, Isten képviselőjére és a bűnbocsánatra vágyóra tartozik. Önnek…

   – Hampton plébános úr! – szakította félbe a férfi. – Higgye el, nem szándékosan tettem. Azért bátorkodtam beülni, mert azt gondoltam, hogy csak egymaga van idebent.

   Stephan tudta, hogy hazudik, hiszen hallhatta, hogy bent beszélgetnek.

   – Azonnal el kellett volna hagynia a fülkét, amint megbizonyosodott arról, hogy nem vagyok egyedül – közölte, majd szelídebben így folytatta. – Ön tudja az én nevemet…

   – Mi még nem találkoztunk – vágott a szavába a másik –, szólítson csak George-nak.

   – George, ha jól gondolom, ön nem sűrűn látogatja a gyóntatószéket.

   – Az igazat megvallva én még soha sem gyóntam – közölte a férfi közönyösen.

   Stephan óvatosan átkukucskált az elválasztó apró lyukain, de az ott ülő alak arcát kapucni takarta.

   – Soha nem késő elkezdeni. Isten minden embert szeret és örül, ha valamelyik gyermeke felismeri, hogy szükség van a szeretetére és bűnbocsánatára.

   – Engem gyerekkorom óta érdekel, hogy honnan tudják mindezt? Mindig arról beszélnek, hogy Isten mit gondol, és hogy szeret minden embert.

   Stephan felderült. Örömmel beszélt bizonytalan embereknek a hitről.

   – Érezte-e már azt, hogy jó cél felé vezetik? Nem szavakkal, hanem érzésekkel és olyan gondolatokkal, melyekről fogalma sincs, hogy juthattak eszébe?

   – Nem tudom követni.

   – Mondok egy példát. Valakinek az a gondolata támad, hogy az idős szomszédját meg kellene látogatnia és mikor átmegy hozzá, megtudja, hogy beteg és nagy szüksége van a segítségére. Isten így lép kapcsolatba velünk. Sugall nekünk valamit, vezeti a gondolatainkat.

   A férfi elgondolkozott.

   – Előfordult, de kétlem, hogy akkor Isten szólt volna hozzám – válaszolta végül. – Mielőtt a második embert megöltem volna, olyan gondolatok jutottak eszembe, melyek addig soha.

   Stephan gyorsan keresztet vetett.

   – Az úr legyen irgalmas önhöz!

   – Épp ezért jöttem. Úgy érezem, át kell beszélnem valakivel a történteket.

   Csönd telepedett rájuk.

   – Javítson ki, ha tévednék – szólalt meg Stephan, – de önnek nincs semmilyen kapcsolata Istennel. Nem látogat istentiszteleteket, nem vesz részt egyházközösségi életben.

   – Gyerekkoromban anyám gyakran elcipelt a vasárnapi misére, de az valahogy soha nem fogott meg. A hamis éneklés bántotta a fülemet és az a sok buta mese, amit az öreg iszákos pap mondott, vagyis inkább motyogott, gyorsan kiölte belőlem a kíváncsiságot.

   Stephan jól tudta, milyen fontos, hogy hitelesen közvetítsék Isten gondolatait és akaratát, de majd ötven éves pályafutása alatt ilyen konkrétan még senki sem fogalmazta meg neki ennek kudarcát.

   – Értem – mormolta szomorúan. – Térjünk vissza a bűnbocsánatára. A gyónásnak megvan a szertartása, amit követnünk kell. Megkérném, hogy mondja utánam a következőket és közben vessen keresztet. Dicsértessék a Jézus Krisztus! Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen.

   A férfi elmotyogta a szavakat, s a maga módján keresztet vetett.

   – Gyónom a Mindenható Istennek és neked, lelkiatyám, hogy utolsó gyónásom óta, ezeket a bűnöket követtem el: s ezután sorolja fel a bűneit. Ne hagyjon ki semmit.

   A férfi megismételte.

   – … ezeket a bűnöket követtem el. Megöltem három embert. Gondolom, a kisebb bűneimet ráérek később megbánni.

   Stephan eddig reménykedett, hogy csak egy otromba tréfa áldozata, de most hinni kezdett neki. Miért hazudná valaki az Isten színe előtt, hogy megölt három embert? Nem, ilyet senki sem tenne.

   – Ahhoz, hogy bűnbocsánatot nyerjen és megtisztuljon a bűneitől, minden egyes elkövetett bűnt meg kell említenie és mindegyik iránt megbánást kell tanúsítania. Nem maradhat ki egy sem.

   George fészkelődött.

   – Én most csak azért a három emberéletért szeretnék bűntettlenséget, felmentést.

   – Bűntettlenséget, felmentést? – emelte fel a hangját Stephan. – Azt gondolja, eljön ide, elmondja mit csinált, és miután háromszor elmormolja Az Úr Imádságát elégtételként, patyolattiszta lelkiismerettel távozhat?

   – Miért, mit kellene még csinálnom? – kérdezte csalódottan a férfi.

   – George! A létező legnagyobb bűnt követte el. Az elégtétel, amit a Jóisten rajtam keresztül kiszab, csak arra való, hogy emlékeztesse a bűn elkövetőjét a vétkeire. És ez a lényeg. Ha Isten előtt teljes szívünkből megbánjuk a cselekedeteinket, majd megfogadjuk és meg is tartjuk, hogy nem követjük el még egyszer, akkor Isten megbocsát nekünk. De így is csak a Jóisten bocsánatát nyeri el. A földi törvények által meghatározott büntetést le kell töltenie, ha még nem állt bíróság előtt.

   Stephan remélte, hogy George ezen már túl van, és csupán bűnbocsánatra vágyik, de csalódnia kellett.

   – Magán kívül senki nem tudja, hogy megöltem őket. Ha jól értettem az imént, akkor soha senkinek nem mondhatja el, ami köztünk elhangzik, még a hatóságoknak sem, igaz?

   – Így van. Soha senki nem tudhatja meg.

   – Rendben. Folytassuk.

   Stephan nyelt egyet.

   – George, elsőként meg kell kérdeznem, hogy megbánta-e a bűneit és hajlandó-e a Jóisten színe előtt bűnbocsánatért könyörögni?

   A férfi lehajtotta a fejét.

   – Mondhatnám azt, hogy igen, de attól tartok, hazudnék. Az első ember az egyik kocsmából jött, én meg egy másikból. Az utcán belém kötött, aztán… elesett.

   – Úgy érti, elcsúszott?

   – Nem. Kétszer megütött, majd amikor én visszaadtam, elesett és beverte a fejét. Nem gondolom, hogy bármit is meg kellene bánnom. Ha nem kötekedik, még most is élne.

   – George, ha nem tartja hibásnak magát, akkor miért sorolta ezt is a bűnei közé?

   A férfi elbizonytalanodott.

   – Nem tudom. Nem tartom teljesen hibásnak magam és nem akarom elvinni az egész balhét.

   – Higgye el George, a Jóisten tudja, magát mekkora felelősség terheli annak az embernek a haláláért. Ha úgy érzi, egy hajszálnyira is köze van hozzá, akkor azért a hajszálnyiért kérje a bocsánatát.

   George válaszolni készült, ám közeledő lépések zaja vonta el figyelmét.

   – Stephan plébános, bocsánat a zavarásért – suttogta egy férfihang. – Thomas vagyok, és csak azt szerettem volna mondani, hogy ha nincs rám a továbbiakban szüksége, hazamennék.

   – Menjen csak, Thomas.

   Amint a gondnok léptei nesszé szelídültek, a plébános megpróbálta George-ot visszaterelni a beszélgetésbe.

   – Ott tartottunk, ha picit is felelősnek érzi magát, akkor őszinte megbánást kell tanúsítania és a Jóisten bocsánatát kell kérnie.

   – Elfáradtam. Hazamegyek.

   Stephan ügyelt arra, hogy szavai mögött rejtve maradjon a csalódottsága.

   – Ahogy gondolja. Itt lakik a kerületben?

   – Miért érdekli? – kérdezte a férfi ingerülten.

   – Minél többet tudok önről, annál többet segíthetek – válaszolta szelíden.

   A plébános átkukucskált. A magát Georgnak szólíttató férfi mozdulatlanul ült.

   – Kimegyek. Megkérném, hogy kis ideig maradjon még.

   – Rendben. De mielőtt elmenne, szeretnék én is kérni valamit. Amikor megint készen áll arra, hogy beszélgessünk, jöjjön el hozzám. Mindegy mikor.

   A férfi nem válaszolt, csak szemébe húzta a kapucniját és elhagyta a gyóntatószéket.

   Stephan otthon nem találta a helyét. Vacsora után megivott egy pohár sherry-t, s a felesége mellé telepedett. A kezét a párja karjára tette.

   – Egy nagy probléma gyötör egész este. Gyónás során szörnyű titok jutott a tudomásomra, ráadásul az, aki felfedte előttem, úgy érzem, nem hisz a bűnbocsánatban.

   – Mekkora az a bűn?

   – A lehető legsúlyosabb, ráadásul háromszor követte el. És még nem felelt a tetteiért.

   Rita ledermedt. Még soha nem hallott arról, hogy a gyónás során ilyen súlyos vétket vallottak volna be. Az pedig, hogy az illető még nem kapta meg a büntetését, megrémítette.

   – Nem tudom, Stephan. Biztos, hogy végig kell ezt csinálnod?

   – Én nem válogathatok a bűnbeesett emberek között.

   – Tudom, csak aggódok. – Rita megszorította a férfi kezét. – Nincs más út számára, mint Isten útja. Ha sikerül rálépnie és követnie, akkor minden rendben lesz. Ha nem, akkor elveszett és a pokolban kapja meg a büntetését.

   Stephan eltűnődött.

   – Én is így gondolom. Nem is attól tartok, hogy nem fogadja be Istent, hanem, hogy újra elköveti azokat a szörnyűségeket.

   A plébános a következő három napban mind a reggeli, mind pedig az esti istentisztelet után a gyóntatószékben várakozott. A negyedik este, miután mindenki hazament, kinyílt a fülke ajtaja.

   – Dicsértessék a Jézus Krisztus! – köszöntötte a belépőt Stephan.

   – Dicsértessék – szólalt meg George.

   – Oh, ön az? – Stephan keresztet vetett. – Az Atya, a Fiú és a Szentlélek nevében. Ámen. Örülök, hogy megint eljött, George, mert ez azt jelenti, hogy foglalkoztatja, mi történik önnel.

   – Azt hiszi, hogy nyomaszt az a három gyilkosság és aggódok, hogy a mennybe kerülök-e, ha meghalok? – kérdezte George.

   – Bízok benne, hogy igen. Abban is reménykedek, hogy megbánta tettét és kész megbűnhődni miatta. De ha nincs igazam, akkor mondja el nekem George, miért jött ide ma este?

   George a rácshoz hajolt. A világítás így mögé került, Stephan megint nem látott semmit az arcából.

   – Megbűnhődni? Úgy érti, hogy feladom magam a rendőrségen és elítéltetem magam? A két utóbbi emberölésért biztos, hogy életfogytiglant kapnék. Ha azt hiszi, hogy megteszem, akkor ön sültbolond.

   Stephan megcsóválta a fejét.

   – Félreértett. Nekem nem tisztem elítéltetni önt a világi bíróságon. Az én feladatom az, hogy megmutassam az utat Istenhez. Célom az, hogy megbánja a bűneit, bűnbocsánatot nyerjen, és ami a legfontosabb, hogy soha többet ne vétkezzen. – George hátradőlt. – Még nem válaszolt a kérdésemre – folytatta Stephan. – Megfogalmazná nekem, hogy miért jött el ma este?

   – Magam se tudom. Két napja is elindultam, de útközben meggondoltam magam. Tegnap úgy voltam vele, nincs szükségem erre, de ma egész nap azt éreztem, hogy beszélnünk kell.

   Stephan bólogatott.

   – Erről meséltem a múlt alkalommal. Ezt Isten sugallata. Érzi az erejét? Ha úgy akarja, senki sem képes ellenállni neki.

   George megsimította a homlokát.

   – Én ezt másképp látom. Azért jöttem ide, mert senki mással nem beszélhetek. Az utolsó gyilkosság is azért történt, mert magamban tartottam mindent és végül véletlen elszóltam magam. Az irodában a híreket hallgattuk, amiben azt állították, hogy a folyóparton ölték meg a nőt. Én pedig jól hallhatóan kijavítottam a hibát. Láttam a kollegámon, hogy rádöbbent, közöm lehet az ügyhöz. Este követtem és egyszerűen elgázoltam.

   Stephan úgy vélte, George lassan a bizalmába fogadja.

   – George, mióta nyomják már a lelkét ezek a szörnyű tettek?

   A férfi lehajtotta a fejét.

   – Egy éve. Azóta látom őket. A legrosszabb, amikor olyan emberekkel találkozok, akik nagyon hasonlítanak, vagy egyszerűen csak a hangjuk emlékeztet rájuk. Azokon az éjszakákon csak hánykolódok az ágyban. Az altatók sem segítenek már.

   – Ezért jött el Isten házába? Úgy gondolja, itt megnyugvásra lel?

   – Én is, mint mindenki más, megoldást keresek egy problémára – jött a suttogó válasz.

   – George, nem kell suttognia, magunk között vagyunk. De térjünk vissza a… problémájára, ahogy maga nevezte. A legtöbb ember csak megszokásból jön. Csak mondják, hogy nyomja a lelküket az a sok vétek.

   – Miből gondolja? – kérdezte őszintén a férfi.

   – Aki már sokadjára lép ugyanannak a bűnnek az útjára és jön el bűnbocsánatért, az az ember nem bánja őszintén a tetteit. Ön viszont bűntudattól terhelve érkezett és arra számít, hogy itt nyugalomra talál. De ez csak akkor működik, ha befogadja Istent. Ha csak ki akarja beszélni magából a tetteit, akkor továbbra is gyötrődés vár magára.

   – Biztos ebben? Már az első beszélgetésünk után megkönnyebbültem.

   – Van önnek családja, George? – kérdezte Stephan.

   George a rács felé kapta a fejét.

   – Ennek mi köze ehhez? – kérdezte ingerülten.

   – Ön a megnyugvásért, bűnbocsánatért jött hozzám. De gondoljon bele. Az áldozatok családtagjai hogyan érzik magukat? Ők vajon feldolgozták azt a veszteséget, amit maga okozott nekik? Beleképzeli magát néha a helyükbe?

   George mereven átbámult a rácson, bár ebből Stephan semmit sem látott.

   – Most mérges rám – folytatta Stephan –, mert rávilágítottam, mit okozott a haragja saját magának, a családjának és még számtalan embernek.

   – Nem kioktatásért jöttem.

   – George én nem oktatom ki, én szembesítem a bűneivel és annak következményeivel. Most dühös, mert tudja, mennyi életet tett tönkre.

George nem mozdult.

   – Kiszabja rám a büntetést vagy sem? – szólalt meg végül a férfi.

   – George, ön nem akar szembenézni a bűneivel és azok következményeivel. Ez lenne az első lépés. Utána be kell fogadnia Istent és a bocsánatát kell kérnie, tiszta szívéből. Ezek közül egyet sem teljesített.

   – Szóval nem – jelentette ki George.

   – Sajnálom, nem tehetem – ingatta meg a fejét Stephan.

   – Elmegyek.

   – Ahogy akarja. De szeretném, ha később visszajönne és tovább beszélgetnénk. Azt gondolom, hogy az egyetlen igaz út Isten útja, amin önnek végig kell mennie.

   A férfi csendben felállt és távozott.

   Stephan maradt még, hogy átgondolja a történteket. Arra a következtetésre jutott, hogy ha George harmadjára is eljön, akkor, még ha nem is mondja ki, elfogadja, hogy más lehetőség nem létezik számára, csak a jó Isten megbocsátása.

   Pár percig még a fülkében maradt. Kilépve a szeme sarkából még épp elkapta, amint a templom ajtaja becsukódik.

   Másnap reggel mise előtt Thomas-szal futott össze a sekrestyésben.

   – Atyám, látom, napok óta gyötri valami.

   Stephan alig hallhatóan felsóhajtott.

   – Nincs semmi baj, Thomas, csupán Urunk kihívás elé állított. Egy olyan lelket kell elvezetnem hozzá, aki tiltakozik ellene. Én hiszek benne, hogy eljut oda, de könnyű útra nem számíthat.

   – Az a kapucnis férfi?

   A plébános megrázta a fejét.

   – Többet nem mondhatok. Így is túl sokat beszéltem.

   – Azt hiszem, én voltam túl kíváncsi – mondta bűnbánóan a másik. – Amennyiben szüksége lenne rám, csak szóljon.

   – Köszönöm, Thomas, de ne aggódjon! Isten vigyáz rám.

   Thomas bólintott, bár a plébános optimizmusát illetően kételyek gyötörték.

   Este George ismét megjelent. Stephan nem titkolt örömmel köszöntötte, a férfi azonban zaklatottan közbevágott.

   – Egész éjszaka nem aludtam.

   Stephan elégedetten bólintott. Azt remélte, valami megmozdult George-ban. A férfi azonban így folytatta:

   – Mégis, mennyire bízhatok meg én magában? A legnagyobb titkomat önre bíztam, mert egy törvény, ami talán le sincs írva sehol, kimondja, hogy soha nem kerül nyilvánosságra. De mi van, ha egyszer elszólja magát? Teszem azt, többet iszik, mint kellene, karácsonykor vagy szilveszterkor?

   – Én nem iszom – jelentette ki felháborodva a plébános. – Lehet, hogy gyerekkorában csalódott a lelkipásztorában, de biztos vagyok benne, hogy ő sem szegte meg a gyónási törvényt. Az egész arra a bizalomra épül, ami csak egyszer veszíthető el, visszaszerezni viszont lehetettlen.

   – Tehát garantálja, hogy biztonságban van önnél a titkom?

   – George, ha egyetlen szóval kellene válaszolnom, akkor azt mondanám, hogy igen. Az ön neve és a bűnei nem kerül ki innen. – George láthatóan megkönnyebbült. – De azt tudnia kell, hogy ön nem egyszerűen információt osztott meg velem, hanem átadott nekem egy részt abból a szörnyű nagy teherből, ami az ön vállát nyomja. És ezt addig magammal kell cipelnem, amíg ön bűnbocsánatot nem szerez. Ez pedig engem is megvisel.

   – Mások terhei…

   – Igen, mások terheit cipelem. És mindez nyomot hagy bennem. Olyat, melyet a hozzám közelállók észrevesznek.

   – Ezt hogy érti?

   – Mióta beszélgetünk, csak az ön lelkének megmentése jár a fejemben. Ezt pedig a feleségem is észrevette, és bár tudja, hogy konkrétumokról nem beszélhetek neki, többször rákérdezett, hogy miként támogathat engem. Hogy ő is megnyugodjon és ne kérdezzen többet, el kellett mondanom, hogy egy ember lelkéért küzdök, aki nagyon súlyos bűnöket követett el. Megértette és nem kérdezett többé.

   – Teher és súlyok. Az ember tönkremegy ezek alatt – mondta elhaló hangon a férfi.

   – Én önként vettem át öntől, és hajlandó vagyok magával tartani, ha egy irányba megyünk.

   – Akkor ön olyan, mint Jézus, mások bűneit cipeli.

   – Ne! Soha ne hasonlítson hozzá! Én csak egy halandó porszem vagyok, aki megtesz mindent azért, hogy jobb világban éljenek az emberek. Jézus pedig minden, a remény, a megváltás és a jövőnk.

   A plébános időt hagyott George-nak, hogy megértse és megeméssze az elhangzottakat.

   – Meséljen nekem azokról a gondolatokról, melyek a tegnapi beszélgetésünk ébresztettek önben.

   – Nem tudom. Igazából semmin nem rágódtam este, csak a gyónási titok miatt aggódtam.

   Még most is tagad – gondolta Stephan –, nem akar szembenézni az igazsággal.

   – Azzal fejeztük be, hogy nemcsak magának okozott elviselhetetlen fájdalmat, hanem a saját szeretteinek is. Ha ön szenved, akkor ők is szenvednek, de a legnagyobb fájdalmat az áldozatok családja viseli.

   – Miért vágja ezt megint a fejemhez?

   – Nem a fájdalomokozás a célom, de szembesülnie kell a tetteivel. Ön hisz-e a mennyben és a pokolban? – A férfi alig láthatóan megrázta a fejét. – Én teljes lelkemmel hiszek benne. A szerettei a mennybe kerülnek, ön pedig a pokolba. De önnek, aki annyi gyötrelmet okozott és megélt, még mindig van esélye, hogy csatlakozhat majd hozzájuk, csak hinnie kell benne.

   – Nem tudom – válaszolta a férfi –, de, be kell vallanom, hogy mialatt önnel beszélgetek, teljesen másképp látom a dolgokat.

   – Ez jó. Ez nagyon jó!

   – Megnyugtat, ahogy beszél hozzám és igaz, hogy elutasítottam még a gondolatát is a büntetésnek, belátom, hogy másképp nem szabadulhatok. – George sóhajtott. – Igen, meghalt miattam három ember, azért, mert képtelen vagyok arra, hogy uralkodjak magamon. Félek a büntetéstől. Attól, hogy a hátralévő életemet egy cellába zárva kell töltenem. De nem akarok így sem élni, nap nap után látni az áldozatok arcát, hallani a hangjukat. Eszembe jutnak dolgok, pedig megpróbálok felejteni, és mivel ez gyötör, a családomon töltöm ki a fájdalmamat, bántom őket.

   Stephan csendben figyelt.

   – Az a nő azért halt meg, mert a bevásárlókocsijával megkarcolta a kocsimat. Nem is tudom, mi történt, csak arra emlékeztem tegnapig, hogy előttem fekszik a sötétben és nem lélegzik. Tegnap óta újra és újra átélem, ahogy kérlel, könyörög, hogy ne bántsam, én mégis megütöm, és csak szorítom a nyakát. Tisztán magam előtt látom a kidülledt szemét és a szájából kilógó kék nyelvét. Nem tudom miért, de a nyelvét visszatömködtem a szájába, aztán beraktam a testét kocsija csomagtartójába.

   Stephan elborzadt.

   – George, ön szerint ennek mikor lesz vége? Mi lesz, ha megint elborítja az agyát a köd és megint megöl valakit? Lehet, hogy egy gyerek lesz az áldozat, mert magának ütközik a gördeszkájával. Úgy látom most őszintén bánja bűneit. De mi lesz, ha megkapja Istentől a bűnbocsánatot, és újra elköveti a létező legnagyobb bűnt? Mi lesz önnel, mi lesz a családjával?

   – Hagyja abba!

   – Nem tehetem. Önért, a családjáért és azokért, akik maga miatt gyászolnak, vagy akikre a jövőben hoz mérhetetlen szenvedést.

   George a fülére tapasztotta a kezét. Stephan felemelte a hangját.

   – Eltakarhatja a fülét, de biztos vagyok benne, hogy maga előtt látja, ahogy egy anya, egy apa, ártatlan gyermekek összetörve, zokogva a szeretteiket gyászolják. Mentse meg őket és mentse meg önmagát. Fogadja el Istent és fogadja el a büntetését, bármilyen hosszú is lesz.

   George hátra engedte a kapucniját, s a kézfejével letörölt pár legördülő könnycseppeket. Stephan egy beesett szemű, koravén férfival nézett farkasszemet. Tudta most már készenáll.

   – George, megkérdezem öntől, bánja-e az elkövetett bűneit, a három gyilkosságot?

   – Bánom – felelte csendesen a férfi.

   – Bánja-e azt a fájdalmat és szenvedést, ami az áldozatok családjának és a saját szeretteinek okozott?

   – Igen, bánom!

   – George, most mondja utánam: teljes szívemből bánom minden bűnömet, mert azokkal a jó Istent megbántottam. Erősen fogadom, hogy Isten segítségével a jóra törekszem, a bűnt és a bűnre vezető alkalmat kerülöm.

   Halk, majd egyre erősödő hang ismételte a plébános szavait.

   Stephan keresztet vetett.

   – George, én teljes szívemből hiszem, hogy őszintén megbánta a vétkeit és hiszem, hogy Isten megbocsátott önnek és öröké szereti önt. Megkapta a lehetőséget tőle, hogy új emberként távozzon innen, de szeretném, ha vigyázna erre és neki tetsző életet élne.

   – Tiszteletes, én félek.

   – Ez természetes. Új útra lépett és egy ismeretlen jövő felé tart. Kérjen bocsánatot a családjától és soha többé ne bántsa őket sem szavakkal, sem tettekkel.

   – Éveken keresztül gyötörtem őket, a fiam nem is tudom mikor szólt hozzám utoljára.

   – Ha látják az őszinte megbánását, ők is megbocsátanak. Ha pedig készen áll arra, hogy az áldozatok családjának is megnyugvást hozzon, menjen el a hatóságokhoz és ismerje be vétkeit. A kiszabott büntetést pedig fogadja alázattal. Isten mindvégig magával lesz és vezetni fogja az útján. Ebben biztos vagyok.

   – Ha megkérem, kikísérne az ajtóig?

   – Természetesen.

   Kilépve a gyóntatószékből, a sekrestye fele igyekvő Thomas-ba botlottak, aki megállt és hosszasan utánuk bámult.

   – Örülök, hogy eljött, George – mondta Stephan. – Ha ideje engedi, az istentiszteletet is látogassa. Mindig szakítunk majd pár percet arra, hogy beszéljünk az érzéseiről, problémáiról.

   – Köszönöm. Köszönöm szépen.

   Stephan bizakodva szorította meg George kezét, s arcán hite erejének örömével a sekrestye felé vette az irányt. Azt azonban már nem láthatta, amint az ajtón kilépő George-ot három megtermett férfi körül veszi, majd megbilincselve egy autóba tuszkolja.

   A plébános napokig várta, hogy újra eljöjjön. Kétségek gyötörték, azt hitte a férfi elvesztette a nehezen megtalált hitét. Csak az újságokból tudta meg, hogy elválásuk után gyilkosság vádjával letartóztatták, s a kihallgatás során a férfi részletes vallomást tett. Még aznap felkereste a kapitányságon, s az ítélethirdetésig nem mulasztott el egyetlen napot sem, hogy meglátogassa.

   George az évek során a fegyházban a hit szószólójává vált, ahol egy kisebb hitközösséget szervezett és vezet azóta is.