2024., december, Otthon

Ahogy közeledett a karácsony, úgy kezdte ki az ajándékok utáni rohangálás az idegeinket. Egyedül a középső gyermekem vágya, egy csillagászati távcső beszerzése tűnt stresszmentesnek. Az asszonnyal ki is néztünk a neten egy csökkentett árú komoly darabot, mely pont belefért a keretbe. A vásárlást azonban el kellett halasztanom, mert még pár műszaki kérdést tisztázni kellett a bolttal.

  Tizenkét nappal karácsony előtt, a feleségem élénk érdeklődést mutatott az ajándék után.

  – Már majdnem megrendeltem – válaszoltam neki, majd nyugtatólag hozzátettem –, de nem maradtunk le semmiről. Év végéig le van értékelve, ráadásul mindkét weboldal jelentős raktárkészletet mutat.

  Valami azt súgta, hogy a válaszom nem nyugtatta meg, ugyanis minden reggel jelezte, hogy mi aznap a teendőm.

  Hét nappal szenteste előtt a feleségem bement a munkahelyére, én pedig itthonról dolgoztam. Ebéd után végre vettem a fáradságot és felhívtam a boltot. Az eladó közölte velem, hogy a távcső kifutó darab és ennyiért ez egy kötelező vásárlás. A lelkemnek csak ennyi kellett.

   Ötkor befejeztem a munkát és felkerestem a weboldalt.

  Azonnal kivert a víz, ugyanis a termék mellett nagy piros betűkkel kiírták, hogy ’utolsó darab’.

  – Mi? – nyögtem fel kétségbeesetten.

  Pánikszerűen nyomtam rá a ’Kosárba’ gombra. Úgy tűnt sikerült megragadnom az utolsót. Tudtam, csak akkor leszek biztonságban, ha ki is fizetem. Elmentem a kártyámért, de mire visszaértem az oldal azt írta, hogy a kosár üres, a távcső képe mellett pedig egy ’elfogyott’ felirat hozta rám a frászt.

  – Nem, ez nem lehet igaz! – tört ki belőlem.

  Idegből párszor megnyomtam a frissítés gombot, de a készlet stabilan nullát mutatott.

  Gyorsan átmentem a másik webáruházba, de ott sem maradt egy sem.

  – Ilyen nincs!

  Az a gyanú ébredt bennem, hogy a két webáruházat ugyanaz a cég üzemelteti.  Ez egy rövid utánjárás során be is bizonyosodott.

  Pánikszerűen ugráltam az oldalak között. ’Engem meg fognak ölni!’ – gondoltam, miközben tudat alatt azt a szót gépeltem be a keresőbe, hogy ’temetés’. Gyorsan kitöröltem, majd a következő félórát a világ távcsőboltjaiban töltöttem. Mindhiába.

  Biztos voltam benne, hogy ez a baklövésem rövidke életem utolsó percéig elkísér majd. Az órára pillantottam. Negyvenöt percem maradt a kárenyhítésre.

  Összetrombitáltam a családot.  A gyerekeim előtt kihúztam magam és határozottan kijelentettem:

  – Van egy olyan érzésem, hogy anya nagyon ideges lesz, miután hazaért.

  – Mit csináltál, apa? – szegezte nekem a kérdést a nagylányom.

  – Én? – kérdeztem vissza ártatlan szemeket meresztve. – Semmit!

  Nem is hazudtam, mert pont az okozta a bajt, hogy nem csináltam semmit.

  Kiosztottam a feladatokat: mindenki vigye be a táskáját a szobájába, tegye fel a cipőit a tartóra és rakjon rendet a szobájában. A konyhát én vállaltam.

  Némi ellenállás után a gyerekek morogva szétszéledtek. Annyit még sikerült elkapnom, hogy a lányom a középső fiúnak odasúgja:

  – Apa megint elcseszett valamit és most mi isszuk meg a levét.

  Hát igen, a kevés észnél csak a sok a veszélyesebb. Vacilláltam, de végül eldöntöttem, még egyelőre nem likvidálom a lányom.

  Tíz perccel a cunami érkezése előtt körbementem. Úgy gondoltam, mindent megtennünk, ami tőlünk tellett.

  Érezvén a veszélyt, minden gyerek bezárkózott a szobájába, én pedig a konyhaasztal mellől enyhe pitvarfibrillációval lestem a kilincset.

  Ez a tevékenység sok türelmet nem igényelt, mert hamarosan kinyílt az ajtó. Életem párja felakasztotta a kabátját, elrakta a cipőjét és egyenesen odajött hozzám.

  – Sikerült megrendelni? – szegezte nekem a kérdést.

  Épp kezdtem volna sorolni a bemantrázott kifogásokat, mikor így folytatta:

  – Mindjárt gondoltam, hogy nem! Szerencse, hogy én viszont megrendeltem. Nem volt egyszerű, már-már úgy tűnt valaki elviszi előlem az utolsó darabot, de végül hoppon maradt.

  Felsóhajtottam. Valaki fent megkegyelmezett nekem.

  – Megérdemli – helyestem álszenten –, kellett neki eddig húzni-halasztani a vásárlást.