Tamás zavarodottan meresztgette a szemét. Bárhogy törte a fejét, nem bírta felidézni mikor feküdt le. Az éjjeliszekrényen lévő órája felé nyúlt, azonban a teste nem engedelmeskedett.

  – Mi a fene? – morogta.

  – Hangosabban mondja, mert alig hallani! – hadarta egy messzinek tűnő férfihang.

  – Maga meg kicsoda? – kiabálta. – És hol a fenébe vagyok?

Elfojtott vitatkozás vette kezdetét, melyet egy nő rikácsolása zárt:

  – Jobb, ha most megtudja!

  – Mit? Mit kell megtudnom? – kérdezte Tamás.

  – Meghaltál és a sírodban fekszel – darálta a férfi.

  – Ezt meg hogy érti? – vágott közbe Tamás, mindhiába.

  – Finomabban is fogalmazhattál volna! – harsogta a nő. – Lehet öven évig a szomszédunk lesz, te meg magadra haragítod az első mondatoddal!

  – Hagyjál már békén, Juli!

  – Ne törődj velük – suttogta egy fiatalabb hang Tamás feje felől. – Az a nő egy hárpia. Laci még elviselhető, igaz, kicsit hadar, de ha egy ilyen nő mellett el szeretnél mondani valamit, azt gyorsan kell tenned.

  – Dániel, tudom, hogy rólunk beszélsz – kiabálta Juli.

  – A legjobb, ha nem válaszolsz neki – adta a kéretlen tanácsot Dániel. – Sokszor kívánom, hogy bárcsak ész alapján temetnék az embereket. Külön lenne parcella a bunkóknak és külön az intelligenseknek – kis szünetet tartott. – Jól hallottam, Tamásnak hívtak odafent?

Az utolsó két szó letaglózta Tamást. – Hívtak odafent? – ismételte meg a kérdést kétségbeesetten. – Én, én nem hallhattam meg – nyögte ki végül. – Megebédeltem és csak ültem a széken…

Elcsendesült.

  – Emlékszel mi történt utána? – kérdezte amaz.

  – Nem.

  – Ha tetszik, ha nem, meghaltál. Múlt időbe kerültél. – Dániel kis időt adott a másiknak. – Szóval Tamásnak hívtak?

Tamás akárhogy törte a fejét, nem tudta felidézni, mi történhetett vele azután, hogy megitta a pohár borát. Lehet, hogy egy kapatos estén van túl és a barátai szivatják? Nem, ők nem tennének ilyet. Megpróbálta felemelni a karját, megmozdítani a fejét, de semmi nem történt. Feladta.

  – Igen, annak – válaszolta bizonytalanul. – Egészen biztos, hogy meghaltam?

  – Igen. Milyen évet és hónapot írnak most? – kérdezte Dániel.

  – Kettőezerhét márciusát. Miért?

  – Mi itt nem érzékeljük az idő múlását. Egyedül a biológiai óra működik, úgy ahogy. Időnként mindenki elcsendesedik. Azt gondoljuk, ilyenkor lehet éjszaka. Szóval, ha jön egy új lélek, mindig megkérdezzük az aktuális dátumot. Ez az információ a legfontosabb és ez terjed leggyorsabban a parcellában. A szomszédosba viszont nem jut át. Az utak miatt. – Elhallgatott.  – Úgy hírlik, a parcella közepén van valaki, aki a dátumot tartja számon. Ezzel üti el az idejét. Ha eljut hozzá az információ, beállítja magát. Azt mondják, hogy egy év alatt maximum tíz napot téved. – Dániel elkurjantotta magát. – Kettőezerhét márciusát mutat a naptár és kint süt a nap.

  – Én nem mondtam, hogy süt a nap!

  – Nem baj, ez mindig feldobja őket.

A hír halk morajlással terjedt tova.

  – Már kettőezret mutat az úr esztendeje? – kérdezte egy halovány, idős női hang Dániel mellől. – Íj fejvesztve rohan az idő…?

  – Siet valahova Terike néni? – kérdezte Dániel.

  – Aponyi gróféknál most lészen a szüreti bál. Azon a gróf fia, Vendel is tiszteletét teszi. Fess egy legény, az már szent igaz!

  – Egy másik világban él, ha lehet így mondani – súgta Dániel. – Demens szegény. Öreg csont már, több mint nyolcvan éve fekszik itt. Állítólag a Cziráki grófi család tagja. Amolyan úriasszony féle. Te hány éves voltál?

  – Hatvan kettő, miért?

  – Itt nehézen találunk értelmes elfoglaltságot. Keress valami, amivel elütöd az időt. Nekem az a hobbim, hogy fejben tartom ki hány évesen és miben halt meg. Én speciel harmincnégy éves koromban hagytam hátra a régi életem.

  – Olyan fiatalon?

  – Igen. Autóbalesetben.

  – Sajnálom.

  – Ne sajnálja – szólalt meg egy ércesebb hang Tamás jobbján. – Mond csak el neki, hogy hogyan történt!

  – Na, már csak az hiányzott, hogy te is belekotyogj, zsarukám.

  – Piti tolvajként élte az életét. Azt az autót is lopta, amellyel aztán menekülés közben nekiment egy villanyoszlopnak.

  – Régi história és bizonyíték is kevés akadt ellenem.

  – Bőven elég, hogy egy lopott autó volánja mögött találták meg a kifolyt beleidet.

  – Több tiszteletet! Mégis csak egy halottról beszélsz. Amúgy meg ne hánytorgassuk a múltat.

  – Piti tolvaj.

  – Kotnyeles zsaru.

  – Hát az élőknek nem éppen ez jár a fejükben, amikor azt mondják ’nyugodjon békében’ – szólt közbe Tamás.

  – Sajnos nem te határozod meg, hova kerülj. A legrosszabb az egészben, hogy amíg megváltották a sírhelyed, itt is maradsz, akár tetszik, akár nem – sopánkodott Dániel. – A parcella bal sarkában van egy olyan rész, ahova csak katonákat temetnek. Állítólag ott nagyon jó a hangulat. – Elhallgatott. – De ha engem kérdezel, van sokkal rosszabb is. Az egyik összevont sírba tizennégy apácát temettek. Én biztos megőrülnék a közelükben.

  – Miért?

  – Képzeld el, hogy melletted több mint egy tucat olyan nő fekszik, akik az egész életét arra tette fel, hogy az egyházat szolgálja és amikor eljön az idő a mennybe kerüljön. A döntő pillanatban meg kiderül, hogy a sírjukban dekkolhatnak az idők végezetéig. Brüüü…

  – Az tényleg kiábrándító lehet – helyeselt Tamás.

  – Ez itt maga a purgatórium – csatlakozott a beszélgetésbe László –, ideiglenes tisztuló állomás a mennyei boldogságba való belépés előtt.

  – Nem gondolnám – közölte Dániel szárazon, majd lehalkította a hangját, – Terike néni majd minden nap imádkozik és mégis ő dekkol itt a legrégebb óta. – Felröhögött. – Bár lehet, egyszerűen csak itt felejtették.

  – Akkor ez tényleg szívás a keresztény hívőknek – suttogta Tamás. – Ismersz olyat, aki megszabadult ebből az állapotból? Egyik napról a másikra eltűnt?

  – Abban a gödörben, ahova téged temettek, egy Gyula nevű ember feküdt. Neki lejárt a huszonöt éves sírmegváltása és mivel senki nem újította meg, elvitték a csontjait. Azzal együtt ő is eltűnt.

  – Ah – nyögött föl Tamás.

  – Nagy kujon volt az öreg. Bódította itt a nőket. Olyan baromságokat mondott nekik, hogy a szép szemeik sugárzása nem ismer akadályt.

  – Szemük sugárzása. Páros szervet a magyar nyelvben egyes számban használunk – szólalt meg egy tudálékos női hang a rendőr felől.

  – Köszönöm, Zsóka néni – válaszolta Dániel, majd halkabban hozzátette. – A zsaru felesége magyart tanított egy általános iskolában. Egész nap csendben van, de ha elhibázod a nyelvtant, azonnal lecsap. Igazán jó párost alkotnak. Hol is tartottam?

  – Gyuláról beszéltél.

  – Ja igen. Az öreg a folyamatos udvarlás mellett azon dolgozott, hogy valahogy átássa magát Magdihoz.

  – Az meg ki?

  – A lábadnál fekszik. Spirituális személyiség és nagyon kellemes a hangja. Negyvenegy éves korában halt meg. Gyula azonnal rástartolt, amint megismerkedtek.

  – Onnan még nem szóltak hozzám. Jól értem, csak a közvetlen környezetemben lévőkkel beszélhetek?

  – Igen. A föld elnyeli a többit. Nem tiszta számomra, hogyan kommunikálunk, de szerintem hívhatjuk gondolatbeszédnek.

  – Képzeld magad elé egy bűvöskocka oldalát – hadarta a túloldalról László. – Te vagy középen és csak a körülötted lévő nyolc sírban hallanak.

Tamás elmerengett.

  – De, ha ez gondolatbeszéd, akkor hallanom kellene mindenki gondolatát, nem? – szólalt meg végül.

  – Szerencsére nem így működik. Itt lent ugyanúgy gondolkozhatsz, suttoghatsz, beszélhetsz és kiabálhatsz, mint fent. Amúgy meg csak én neveztem el gondolatbeszédnek, lehet hogy tök másképp működik.

  – Értem. Végül Gyulának sikerült eljutnia Magdihoz?

  – A fenét – válaszolta Dániel.

Tamás a kérésükre még pár mondatban összefoglalta a fenti politikai helyzetet, majd minden elcsendesedett.

Kellemes női hangra ébredt.

  – Hahó, itt van?

Egy pillanatig azt hitte a menybe került, de csak sötétség vette körbe. Ismét mozdulni szeretett volna. Keserűen állapította meg, hogy nem álmodik, a sírjában fekszik!

  – Kihez beszélsz?

  – Hozzád. Te vagy az új lakó.

Tamás óvatosabb lett.

  – Talán én. Miért érdekel?

  – Gondoltam bemutatkozhatnánk. Magdolna vagyok, de nyugodtan hívj csak Magdinak.

  – Tamás. Tegnap már hallottam rólad.

  – És mit?

  – Azt, hogy az előző lakóval sokat beszélgettél.

  – Gyula volt az egyetlen úriember ebben a temetőben. – Magdi mélyet sóhajtott.

  – Az a pöcs? – kérdezte egy kapatos hang.

  – Dugulj el, Bence! Téged senki nem kérdezett.

  – Hukk – hallatszott.

  – Megkaptam magam mellé a két végletet – panaszkodott Magdi. – Az egyetlen úriembert és egy részeg húszévest. Seggfejre itta magát, majd beesett egy kocsi alá. Még hogy angyalok vigyáznak a részegekre…

  – Tehát mindenki a halála pillanatában lévő állapotában ragad?

  – Most, hogy így mondod, lehet. De hagyjuk, mert csak elszomorít. Elárulod mikor születél?

  – Neked is az évszámok a hobbid?

  – Én végzett asztrológus vagyok – elbűvölő hangjában fellengzősség csengett. – A tv-ben is szerepeltem.

  – Nem nagyon nézek, akarom mondani néztem tévét.

  – Mindegy. Szóval, mikor születél?

  – Január 12-én.

  – Á, bak. Nem egyszerű jegy. Komoly, megfontolt, tartózkodó. Van feleséged?

  – Van.

  – Az övé pedig?

  – Mérleg – válaszolta kurtán Tamás.

  – Ajjaj. Ezek nem illenek össze. Biztos sokat veszekedtetek.

  – Ha fent úgy mondják, hogy halottról jót vagy semmit, itt biztos az járja, hogy élőről jót vagy semmit.

  – Nincs semmilyen szabály. Nagyon hosszú időt töltünk itt és kevés a változás. Minden pletyka kincset ér. Egyszer egy telefont tettek az egyik új szomszédom koporsójába, amivel nem lett volna semmi baj, csakhogy elfelejtették levenni a reggeli ébresztést. Három héten át játszotta a Für Elise első taktusát. Minden reggel megríkatott. Mármint lelkileg. – Magdolna elcsendesült. – Szóval milyen életet éltél mellette?

Tamás alacsonyabb hangerőre váltott.

  – Gondolom, sokat hallgatod László feleségét, Julikát. Na, Éva rosszabb, mint ő.

  – Sajnálom.

  – Az a kétszínű nő hosszúvá tette az életem. Mellette vánszorgott az idő.

  – Itt időből van a legtöbb – Magdi témát váltott. – Lehetnénk barátok.

Tamás elbizonytalanodott.

  – És ha nem állhatjuk egymást? Tudod, bak vagyok.

  – Á, én halak. Mi alkalmazkodunk.

Tamásnak a halak csillagjegyről az unkája jutott eszébe. Csak most ébredt rá, hogy el se búcsúzhatott a szeretteitől.

  – Hiányoznak a gyerekeim, az unokám. Már sose látom őket! – tört ki belőle.

  – Ezt hosszú idő lesz feldolgozni. Ezért van olyan nagy szükség a barátokra. Láttad őket a temetésen?

  – Nem láttam semmit, itt ébredtem.

  – Hát igen, van, aki végignézi a halálát és a temetését, van, akit annyira kiüt az elmúlás, hogy a hideg földben ébred. Na, nem mintha éreznénk a hideget. Én végignéztem a szívinfarktus utáni újraélesztési kísérleteket, sőt még a boncolásomat is. A temetésemen meg ott zokogtak a rokonaim.

  – Annyira szerettek?

  – A fenét. Kizártam mindet a végrendeletből és a vagyonomat a Macskamentőkre hagytam. Elhiheted, nem kevés pénzről volt szó, ráadásul meghagytam, hogy ha meghalok, a végrendeletemet csak a temetésen olvashatják fel. Fogadok, hogy csak a macskások látogatják a sírom. Ismeri őket?

  – A rokonait?

  – Dehogy! A Macskamentőket. Rengeteg állatot mentenek meg és adnak örökbe évente.

Tamást nem ez érdekelte.

  – Az tudható, hogy kik látogatják a sírokat?

  – Nem. Be vagyunk zárva a testünkbe.

  – És aztán? Ha elporlik?

  – Az a pletyka járja, hogy amíg a csontjaid megvannak, addig biztosan hozzá vagy kötve.

  – Akkor az egyiptomiak is megszívták.

  – Erre még nem is gondoltam. Tök jó hogy jöttél, egy csomó okos dolgot mondtál már.

Egy idegen női hang szólította meg.

  – Tamás, hogy telt az első éjszakája?

  – Magdi? – kérdezte a férfi bizonytalanul.

  – Nem, én Angéla vagyok, Magdi jobb oldaláról. A bal szomszédja Bence, a részeg suhanc.

  – Jó barátnők vagyunk, igazai lelkitársak – vágott közbe Magdi.

  – Értem – nyugtázta Tamás.

  – Szóval, hogy telt az éjszakája?

  – Ha egyszerűen akarnám megfogalmazni, akkor azt mondanám, hogy nem a legjobban.

  – Ez azért van, mert rossz irányba fekszünk. A feng-shui szerint a másik irányba kellene.

  – Ezt meg honnan tudja?

  – Az egyik rokonomat ide temették és párszor jártam a sírjánál. Ahogy betettem ide a lábam, éreztem, hogy ez az egész parcella gáz. A fene se gondolta, hogy pont ebbe temetnek majd, élve.

  – Élve?

  – Úgy értem, hogy élő tudattal. Amúgy meg lakberendezőként dolgoztam. Szóval értek a hozzá.

  – Nincs kétségem e felől – válaszolta végül Tamás higgadtan, bár legszívesebben világgá kiabálta volna, hogy uram atyám, hova kerültem. – Ha nincs ellenetekre, pihennék kicsit.

  – Rendben, ha beszélgetni szeretnél, csak szólíts a nevünkön. Ha ezt elmulasztod, akkor mindenki, aki hallja, válaszol.

Magdi búgó hangja zökkentette ki Tamást a merengéséből.

  – Tamás!

  – Igen.

  – Átadna egy üzenetet Dánielnek?

  – Persze.

 – Tóth Erzsikének küldöm a mai horoszkópját. Dániel majd továbbítja.

  – Remek.

  – Ma kerülje a kapcsolatot idegenekkel, jobban teszi, ha nem mozdul ki otthonról.

  – Ezt nem lesz nehéz betartania – kommentálta Tamás. – Ennyi?

  – Igen. Ma csak ennyit üzennek a csillagok.

  – Végül is, minden szórakoztató pillanatot meg kell ragadni ezen a helyen – motyogta maga elé.

  – Dániel!

– Itt vagyok.

– Hol máshol lennél – hümmögte Tamás, majd továbbadta Erzsi horoszkópját.

Miután Dániel továbbította azt, Tamást szólította.

 – Tegnap hallottam, beszéltél Magdival meg a szomszédaival.

 – Igen megismerkedtünk. Angélával is váltottam pár szót, és a részeg Bence is bemutatkozott.

 – Gyula sokat mesélt róluk. Ha rám hallgatsz, akkor nyitva tartod a füled. Tegnap figyeltelek, s megpróbáltam kitalálni, mit mondanak a többiek. Mint amikor egy telefonálót figyelsz.

  – Azt hiszem, értem – szakította félbe Tamás.

  – Ja. Tök szórakoztató.

  – Majd kipróbálom – ígérte Tamás.

  – És mi az első benyomásod Magdiról?

  – Nagyon kellemes a hangja. Értem, miért habarodott bele Gyula.

  – Az ember nem is gondolná, hogy milyen érzelmek alakulhatnak ki itt lent. Szerelem, gyűlölet – osztotta meg a gondolatait Dániel.

  – Pont, mint fent. Neked nem hiányoznak a szeretteid?

  – Dehogynem. Bár már nem úgy, mint az első pár évben.

  – Mióta is vagy itt? – kérdezte Tamás.

  – Kétezer óta.

  – Már kétezret átlépte az úr esztendeje?   – kotyogott közbe Teréz.

  – Persze, Terike néni – válaszolta Dániel. – A múlt héten, a bálon, sokat táncolt az ifjabb gróffal.

  – Igen-igen – válaszolta vidáman Terike. – Fess egy ember az a Vendel.

  – Néha fel kell dobni – súgta Tamásnak. – Valamiért csípem az öreglányt. Hol is tartottunk?

  – Arról beszéltünk, hogy hiányoznak a szeretteink.

  – Idővel elhalványul, de nem szűnik meg bennünk a szeretet – osztotta meg a tapasztalatát Dániel. – Én az asszonnyal éltem együtt egy kis lakásban, a Havannán.

  – Nekem két gyerekem van. Lilla és Botond, és egy unokám, a kicsi Máté. Imádom őket.

  – És a felesége?

  – Hosszú, veszekedő évek vannak mögöttünk. Elég volt egy kis szikra és bumm, már csépeltük is egymást. Ő persze arra mindig ügyelt, hogy a szomszédoknak, rokonoknak engem okoljanak mindért. Nyitott ablaknál csak sajnáltatta magát, meg értetlenkedett, hogy miért kiabálok vele. Áldozatként tekintettek rá, – majd vidámabban hozzátette. – De az utóbbi időben megtaláltam azt a nőt, aki mellett ismét boldog lehettem.

  – Elváltatok?

  – Nem.

  – Az asszony nem is tudott a másikról?

  – Hova gondolsz? Ha csak sejtése is lett volna, addig szekál, amíg sztrókot vagy infarktust nem kapok.

  – De hát nem abban haltál meg?

  – Talán, de ne feledkezz meg arról a felétételről, hogy szekálnia kellett volna.

  – Nem klappolhat minden részlet – mondta közönyösen Dániel. – Nekem sosem volt szerencsém a csajozásban.

  – Pedig a szövegelés jól megy.

  – De nem vagyok az típus, akibe egyből szerelmesek lesznek. Az asszony is csak idővel habarodott belém. – Felröhögött. – A bárok félhomályában szereztem a legnagyobb sikereimet. Egészen addig szemeztem a lányokkal, amíg fel nem kapcsolta valaki a villanyt. Hahaha. – Elmerengett. – Az lehetett a baj, hogy nem a hozzám valókkal kezdtem. Én csakis a prémiumra mentem rá. Prémium csajok, prémium italok.

  – Prémium autók – kotyogta mellette Péter, az exrendőr.

  – Ja. A nyomorultja megvette a 6-os BMW-t, csak gumira már nem futotta neki. Én meg a lekopott gumival megcsúsztam és csatt. Egy ilyen kivagyi csóró szar alak miatt haltam meg.

  – Hívjuk inkább sorsnak – okoskodott Péter.

  – Ó, fogd már be a szád! Inkább meséld el szépen, te miben haltál meg. Az szánalmasabb.

  – Nincs abban semmi különös. Egy sör-virsli evő versenyen vettem részt és hát cigányútra ment. Ennyi.

  – Belehalni egy virslievő versenybe! Röhejes. Én legalább a munkámat végeztem és a családomnak kerestem a pénzt.

  – Miért nem hívod egyből munkahelyi balesetnek?

  – Igazad van. Remélem az asszony behajtotta a pénzt a biztosítón.

Tamás már nem figyelt rájuk, Dórin jártak a gondolatai. Remélte életvidám jelleme átsegíti a nehéz heteken. Vajon mit csinálhat? Ha keddet vagy pénteket mutat a naptár, akkor biztos süteményt süt. Az egyik nap gyümölcsös túrótortát, a másik nap pitét. Imádta őket. Felelevenedett előtte, ahogy egy csésze kávé mellett elmajszolnak pár szeletet Dóri kertjében, majd a hintaágyra heverednek, ahol összeölelkezve a virágokat és az állatokat figyelik. Élete legszebb emlékei közé tartoztak ezek az órák.

  – A fene egye meg azt a szívinfarktust – tört ki egyszer csak belőle.

  – Apámat is az vitte el – jelentette ki Dániel. – Gyerek voltam még. Csak arra emlékszek, hogy fájdalmában a mellkasához kapott, majd hosszú percekig gurgulázva hörgött.

  – Velem ilyen nem történt. Egyszer csak se kép se hang.

Másnap számba vette az új ismerőseit. Mégsem lesz ez annyira rossz – gondolta. – De ki fekszik a jobb oldalon?

  – Dániel! Felkeltél már? – választ azonban nem kapott. Talán Terike néni tudhat még valamit az illetőről, de őt józan eszén találni esélytelen. Angéla – ugrott be neki, – ő ismerheti még a felső szomszédját.

  – Angéla! Angéla! – szólongatta.

  – Itt vagyok! – jött a válasz.

  – Miért nem lehet azt mondani, hogy figyelek – mérgelődött Tamás. – Te ismered azt, aki a jobb oldalamon, a fejed felett fekszik?

  – Az egy vacak hely, ráadásul egy fa van a túloldalán, ami mindig árnyékot vet rá.

Itt mindenki a napsütésre hajt – töprengett Tamás. – Talán azért, mert a napfény jelképezi az elvesztett életüket.

  – Igen, tegnap átbeszéltük, hogy az egész parcella feng shui szempontból veszett fejsze nyele. De a szomszéd a jobbomon…

  – Istvánnak hívják – vágott közben Angéla. – Kereskedőként dolgozott. Nem nagyon dumcsizik vele senki.

  – Köszönöm.

  – István! – kiabálta.

  – Gyula?

  – Gyula elköltözött és én vagyok az új lakó. Tamásnak hívtak.

  – Ne kiabálj, nem vagyok süket. Amúgy meg nem szeretem az ittenieket. Belefáradtam abba, hogy folyton elutasítják a segítségemet.

  – Ezt nem értem.

  – Sosem vásárolnak semmit. Képesek ötven évig ugyanabba a koporsóban feküdni, nem zavarja őket, ha szétrohad körülöttük. Igénytelen banda.

  – A halottak nem váltanak koporsót, tudtommal.

  – Mindig újítani kell – folytatta István. – Tiédnek milyen a márkája?

  – Márka? – kérdezett vissza Tamás.

  – A minőségi gyártók belevarrják a logójukat a párnába és több helyen belegravírozzák a nevüket a fába.

  – Nem tudom újat mondok-e neked ezzel, de itt rohadt sötét van. A zseblámpám meg speciel otthon hagytam.

  – Mi fán terem az a zseblámpa? – kérdezte Terike.

  – Mi fán, mi fán? Hát lámpafán – gúnyolódott Dániel.

  – Gyertyát akartam mondani, Terike néni – mentette a helyzetet Tamás.

István kivárt mielőtt megszólalt.

  – A halottszemlén csak láttad, mibe fektetnek.

  – Ki voltam ütve szerencsére.

  – Miért szerencsére?

  – Katasztrófa lett volna, ha az asszony erőltetett sírós arcképével érkezem ebbe a világba.

  – Aha – mondta bizonytalanul István.

  – Elkalandoztam. Szóval nem láttam a márkát.

  – Nagyon fontos, hogy jó minőségű koporsóban temessenek. Ha egy Aurora-ban leled nyugalmad, biztos lehetsz benne, hogy évtizedekig nem ázik be.

  – Az fontos? – kérdezte csodálkozva Tamás.

  – Julika állandóan panaszkodik a vízbetörés miatt.

  – Julika! – kiabálta Tamás, s csak azután eszmélt rá, hogy hibát követett el.

  – Mi van? És ki vagy? – rikácsolta a nő.

  – Tamás vagyok. Istvánnal beszélgetünk a koporsókról és arról, hogy milyen fontos a minőség. Szerinte neked első kézből van tapasztalatod.

  – Az enyém elég vacak. Spóroltak a kölykök, holott mindent megadtunk nekik. Jó iskolát…

  – Te nevelted őket ilyenné – szúrta közbe Laci.

  – Te csak maradj csendben! – oltotta le a nő. – Én vagyok felül, hozzám szivárog be az esővíz, meg ide hullanak be a giliszták.

  – Látod, mindketten jobban jártunk volna, ha te halsz meg előbb – hadarta Laci.

  – Nem elég, hogy egy bunkóval éltem egész életemben, még halálomban sem szabadulhatok tőled – kiabálta Julika. – De nincs mit tenni, egyenlőre kénytelen vagyok elviselni.

  – Nem kötözködésként mondom, de valószínű egyelőrét akartál mondani. Az egyenlőre mást jelent – javította ki Zsóka.

Julika kizökkent, István pedig a túloldalon gyorsan kapott az alkalmon.

  – Úgy üvölt ez a Julika, hogy ide is áthallatszik. Zeng az egész parcella. Szóval, ha szeretnél egy minőségi párnát vagy bármi mást, csak szólj. Az árát majd megbeszéljük.

  – Rendben. Úgy lesz.

  – Nálam mindig az ügyfél az első.

Kisvártatva ismét megszólalt.

  – Neked tényleg kimaradt a temetés?

  – Igen – válaszolta röviden Tamás.

  – Én meghatódottan hallgattam végig. De előfordul olyan is, hogy a halott azt kívánja, bárcsak kihagyta volna.

Kicsit várt, hátha Tamás rákérdez, de türelmetlensége ismét szóra sarkallta.

  – A túloldalamon fekszik idősebb Molnárné. A leghidegebb téli napon temették, és hát a hideg ellen a sírásók és a haverjuk, Orbán atya pálinkával védekeztek. Ez olyan jól sikerült, hogy a búcsúbeszéd közben az atya beleszédült a sírgödörbe, az egyik elbóbiskoló sírásó pedig rögvest elkezdte rálapátolni a földet. Aztán a leeresztésnél a jómunkás emberek a fagyott ujjaikkal nem voltak képesek megtartani a kötelet és félúton beleborították Molnárnét. Az a marha pedig megint nekifogott lapátolni. Fél órába is beletelt, mire abból a pici lyukból előkaparták Molnárnét és a koporsóját.

A történet végén István már szakadt a röhögéstől. Tamás se bírta megállni és csatlakozott hozzá.

  – Gyula! Gyula! – hallatszott Bence el-elcsukló hangja másnap reggel.

Tamás nem akarta meghallani, de végül beadta a derekát. Az idejük végtelen és Bence elég kitartónak tűnt.

  – Gyula elköltözött és Tamás vagyok, az új lakó – közölte.

  – Gyula?

 – Nem, Tamás.

  – Miért nem Gyula? – kérdezte kásás hangon. Tamás türelme fogytán volt.

 – Mondtam már, Gyulát elvitték.

 – Gyula! – kezdte újra Bence.

 – Gyula nincs már itt!

 – Biztos?

 – Egészen biztos. Elpárolgott, eltűnt, elvitte a szél. Egyszóval nincs már és nem is lesz.

 – Jól van, na. Nem vagyok hülye, Gyula.

Tamás megadta magát.

 – Rendben, Gyula vagyok. Mondd, mit szeretnél.

 – Milyen Gyula? Te nem Tamás vagy?

 – Na, menj a fenébe!

 – Hahahaha – hallatszott a szomszédból.

Magdolna közbeszólt.

 – Seggfej vagy, Bence!

Bár nem szorult rá, Tamásnak nagyon jól esett a nő támogatása. Eszébe jutott a szerelme, Dóri.

 – Magdi!

 – Itt vagyok.

 – Itt vagyok, hol is vagyok – mormolta Tamás.

 – Nem értem mit mondasz.

 – Szerelmes voltál, amikor meghaltál?

 – Nem igazán. Te?

 – Azt hiszem – mondta, majd határozottan kijelentette. – Igen!

 – Fáj, ha rá gondolsz?

 – Igen. Nem tudom kijár-e ide. Mi halljuk őket? Úgy értem, ha valaki fent hozzánk beszél?

  – Nem tudom. Még senki sem említett ilyesmit. De kérdezd meg Julikát vagy Zsókát. Őket feljebb temették.

  – Isten őrizz! – suttogta Tamás.

– Hogy hívják? Fél füllel hallottam, hogy beszéltél róla Dánielnek.

   – Dóri. Egy tünemény. Mindenben az ellentétje az asszonynak. – Elhallgatott, majd így folytatta. – Egy hibát követtem el, azt, hogy nem váltam el.

  Tamás a hetek során beilleszkedett. Magdi volt az egyetlen nő, akivel szívesen beszélgetett. A többi vagy Évára emlékeztette, vagy a velük való diskurzus unalmas magyarázkodó perceket hozott. Bár férfiakkal könnyen megtalálta a közös hangot, a többségüket egyszerűen bolondnak tartotta.

Egy reggelen dübögésre ébredtek.

  – Ásnak – közölte Dániel.

  – Valakit megint temetnek – kommentálta izgatottan Magdi.

A parcellában gyorsan szétterjedt a hír. Új halott érkezik.

  – Tamás? – szólalt meg megint Dániel. – Feletted ásnak?

  – Ö, azt hiszem igen – válaszolta rémülten.

  – Meghalt a nejed?

  – Az kéne csak. Jó hosszú életet kívánok neki!

A dobogás egyre közelebbről hallatszott.

  – Mi történik? – érdeklődött Angéla.

  – Mintha valaki egy seprűvel tisztogatná a koporsómat.

Hosszú másodpercek teltek el, mire Tamás koporsója egyszer csak meglódult.

  – Á, valahova elvisznek! – kiabálta Tamás.

  – Valaki segítsen neki! – sipította Angéla.

  – Tamás, tarts ki! – kiabálta Magdi.

Bence sem maradhatott le:

  – Biztos be volt fizetve a nyaralása, és ha már kifizette…

  – Dugulj már el! Most veszítünk el egy barátot, te barom!

Két nap múltán ismét mozgolódás támadt. Emberek zajongtak odafent, majd egy dübbenés jelezte, hogy valamit leengedtek.

  – Tamás, te vagy az? – kérdezte aggódva Magdi.

  – Igen én. Visszahoztak.

  – Mi történt? Mért hoztak vissza? – záporoztak felé a kérdések mindenfelől.

  – Mindenről számolj be – kérlelte Magdi.

  – Nagyon izgalmas volt. Kiemelték a koporsómat, majd autóra rakták. Azt azért meg kell mondjam, nem finomkodtak. Úgy bántak velem, mint ha egy darab tégla lennék.

  – Hova vittek? – türelmetlenkedett Magdi.

  – A patológiára.

 – Minek?

 – Vizsgálgattak. Ma reggel pedig visszahoztak ide.

 – Láttad a dátumot? – kérdezte Dániel.

 – Nem.

 – Ó! És azt láttad, hogy milyen az idő?

 – Süt a nap.

 – Szerencsés vagy. Ismét láthattad a napot – irigykedett Dániel, majd elüvöltötte magát. – Kint süt a nap!

 – Mondjad tovább! – türelmetlenkedett Angéla.

  – Ennyi történt. Visszahoztak és most szórják rám a földet.

  – Oh – mondta csalódottan Angéla.

Nemsokára minden elcsendesedett.

  – Magdi – suttogta Tamás.

  – Igen?

  – Láttam Dórit.

Magdi izgatottá vált.

  – Igen? Hogyan, hol?

  – A kórházban. Egyszer, amikor kinyitották a patológia ajtaját megpillantottam. A folyosón ült és sírt.

  – Ó, de romantikus.

  – Most, hogy visszagondolok, olyan fura az egész.

  – Az emberek, főképp a szerelmesek sokat sírnak.

  – Nem az. Pizsamát viselt.

  – Pizsamát? Csak nem beteg lett?

Szép lassan telt az idő. Naponta átbeszélték az emlékeiket és a mániáikat. Egyik reggel ásás hangja hallatszott, mire ismét kitört a pánik.

  – Tamás merre ásnak? Megint az irányodból hallom – aggodalmaskodott Magdi.

Tamás csendesen fülelt.

  – Megint felettem dolgoznak.

  – Ha elvisznek, keress egy naptárat és jegyezd meg a pontos dátumot – kérte Dániel.

  – Szerintem a sírkövesek azok. Sírboltot építhetnek föléd, egy minőségi darabot – kotyogott bele István.

Hamarosan minden elcsendesedett.

Másnap ismét matatás hallatszott Tamásnál.

Tamás azon gondolkodott mi is történhetett, mikor egy kétségbeesett női hang szólalt meg felette:

  – Jaj istenem! Hol vagyok?

Tamás számára rémisztően ismerősnek tűnt.

  – Éva? Éva, te vagy az? – szörnyülködött.

  – Hol vagyok? – rebegte a nő. – Ki maga?

  – A férjed vagyok, Tamás. Te pedig halott vagy, mint mi itt mindannyian. – Tamás boldogságot érzett, hogy ő adhatta Éva tudatára, hogy befejődött az élete.

  – Az nem lehet, hiszen te meghaltál – tagadott Éva.

  – Ó igen. Miben is?

Mindenki érdeklődve figyelt.

  – Infarktus. Igen, infarktust kaptál.

  – Különös, de nem emlékszek a tünetekre. Egyszerűen csak elsötétedett minden. És miért ástak ki? – támadott tovább Tamás.

  – Nem tudom.

  – Nem tudod? Nem tudod?! Arról azonban biztos tudtál, hogy én és Dóri egymásra találtunk.

  – Egymásra találtatok? Minden kedden és pénteken, mialatt a városban dolgoztam?

Tamás elhallgatott. Éva tudott kettőjükről és nem szólt egy szót sem! Hirtelen összeállt a kép. A boncolás, Dóri a kórházban.

  – Te öltél meg! Megöltél, mert boldog voltam! – kiabálta felháborodva. – Dórin is bosszút akartál állni. Láttam a korházban.

   – Mi? Mit beszélsz?

  – Egy közönséges gyilkos vagy, Éva. És ezt minden ismerős és szomszéd tudja már.

  – Tamást meggyilkolta a felesége! Gyilkos! – hallatszott mindenfelől.

  – Nem! Maradjatok csendben! Én ezt nem akarom! – kiabálta pánikolva Éva.

Tamást szívét elöntötte a győzelem érzése. Éva elveszítette az erkölcsi tartását és ezt az elkövetkező hosszú évtizedek alatt minden nap az orra alá dörgölheti.