2009., Debrecen

Mama mindig arra panaszkodott, hogy sose áruljuk el neki, mit szeretnénk ajándékba. Ennek rém egyszerű oka volt, ugyanis, ha az embernek harminc év felett szüksége van valamire, akkor azt egyszerűen megveszi. Tavasztól őszig minden használati tárgy beszerzésre kerül, ezért akkoriban az ünnepek előtti meghallgatáson egyszerűen csak nagy szemeket meregetve sóhajtoztam.

  Mama megunva az évenkénti színjátékot, a kezébe vette az irányítást és megvette azt, amire szerinte szükségem lehet. Így kaptam a harmincharmadik születésnapomra egy Rambó kést, olyan iránytűs fajtát, azt követő alkalommal pedig egy ezüst nyakláncot. Megjegyzem soha nem hordok ékszert.

  A fentiekhez alkalmazkodva, az utóbbi tizenöt évben kitaláltam, hogy az őszi vásárlások eredményét kinevezem karácsonyi és születésnapi ajándéknak. Megmutatni, pláne becsomagolni nem mindig lehetett őket, hiszen a legtöbbjük akkora már felhasználásra került. Ezzel az ajándék probléma megoldódott.

  2011 januárjában azonban váratlan helyről érkezet a katasztrófa.

  Aznap a születésnapomat ünnepeltük. Megebédeltünk, majd ahogy illik, elfújtam a gyertyákat a tortámon. Mama szent meggyőződéssel állította, hogy gesztenyés tortát rendelt, de akárhogy forgattuk, villával passzíroztuk a kiosztott szeletet, abban bizony nem találtunk egy fia gesztenyedarabot sem.

  – Ez lesz az – kiabálta egyszer csak a nővérem, majd diadalittasan egy rizsszem nagyságú, a barna krém árnyalatától éppen csak elkülönülő valamire mutatott.

  – Á, az biztos nem az! – hurrogta le Mama.

  Utolsó próbálkozás gyanánt az unokahúgom megpróbálta átvilágítani a szeletet az asztali lámpa fényénél. Mindhiába.

  Mama végül előkapta a pénztárcájából a számlát.

  – Gesztenyetorta van rajta – közölte, majd hozzátette –, a fene a pofájukat!

  Egy szeletet félrerakott, a többit megettük. Végül is édes is volt, desszert is volt…

  Másnap délután berobogott a cukrászdába. A népszerű üzletben hosszú sor kígyózott a kiszolgálópultnál.

  Mama elegánsan beelőzött mindenkit, majd a megmaradt szeletet a pultra helyezte.

  – Önök szerint ez milyen torta?! – tette fel az ártatlannak tűnő kérdést.

  A túloldalon a két meglepett hölgy engedelmeskedve a felszólításnak, tettetett érdeklődéssel forgatta a tányért, mint akik igyekeznek alaposan tanulmányozni a szeletet.

  Mama magabiztosan várakozott.

  Mintegy fél perc tanácstalanság után az egyik hölgy kihívta a cukrász tulajdonost hátulról, de a kérdésre ő sem tudott egyenes választ adni.

  – Dió vagy cirom torta.

  – Nem! Nem igazán! – válaszolta Mama felhúzott szemöldökkel.

  – Ha nagyobb lenne a szelet, a teteje alapján meg tudnám mondani.

  Mama megrázta a fejét, majd miután kifogytak az ötletekből megkönyörült rajtuk.

  – Ez bizony gesztenyetorta, gesztenye nélkül!

  A hangját ekkor már megemelte, hogy a helyiségben mindenki jól hallja.

  A férfi ismét szemrevételezte a mintát, majd kompromisszumkészen ajánlatott tett.

  – Kompenzációként kérem, válasszon egy másik tortát!

  – A fiamnak egyszer van harmincnyolcadik születésnapja! – kiabálta Mama. Ezzel nagyon nem lehetett vitatkozni. – És Ő gesztenyetortát kért, de nem kapta meg. – Halkan jegyzem meg, hogy ez az állítás nem fedte a valóságot.

  – Ne kiabáljon, kérem! – csitította a tulaj.

  – Dehogy maradok csendben! – harsogta ingerülten Mama miközben végigtekintett a kíváncsi tömegen, s így folytatta: – Amúgy meg még nem válaszolt, miért nincs gesztenye a gesztenyetortában?

  A férfi végül kibökte:

  – Tudja milyen drága a gesztenye?

  – Az istennek a… Mindjárt csúnyát mondok! – fenyegetőzött Mama.

  A túloldalt a két hölgy megszeppenve némaságba burkolózott, a férfi egy utolsó próbát tett.

  – Csendesebben, ha lehet hölgyem!

  – Nem maradok csendben! Tudja meg mindenki, milyen szemét hely ez! – kiabálta Mama, majd a mintát hátrahagyva diadalittasan kiviharzott az üzletből.

  Ebből a cukrászdából soha többet nem rendeltünk tortát.