1990 USA, Chicago, Egyetemi Kórház

A lift egy hangos kattanás kíséretében érkezett meg az alagsorba. Nicole Denis a fiatal traumatológus lépett ki elsőként a folyosóra. A nő megborzongott a MORGUE felirat láttán. A családi hagyományokat követve választotta az orvos szakmát. A sérülések, vér látványa sose zavarta, egyedül a patológiától viszolygott.

   A szemközti kétszárnyú ajtó előtt megtorpant, s az üvegben a kerekded arca felett megigazított egy elszabadult szőke tincset.

  Mögötte a kórbonctan betegszállítója, a hórihorgas Ike tolt ki egy hordágyat. A testet zöld lepedővel takarták, mely alól csak két falfehér lábfej kandikált ki. A halott azonosíthatóságát az egyik nagylábujjára kötözött kartonlapocska biztosította.

  – Ez ma már a harmadik és még csak tizenegyóra van, – szólalt meg váratlanul a hallgatag Ike. – De ez az influenza szezon velejárója. Sokan bejönnek egy egyszerű műtétre és koporsóban távoznak.

  Nicole válasz gyanánt bólintott. Ike lassú tagolt beszéde gátlásokat ébresztett benne, ráadásul a férfit a kórbonctannal azonosította.

  A teremben megcsapta az erős fertőtlenítő szaga. A fal mentén két sorban összesen huszonnégy hűtőkamra sorakozott. Három boncasztalon dolgozhattak a patológusok, boncmesterek, a terem végéből pedig az orvosi szobába ajtaja nyílt.

  – Ezek csak jönnek és jönnek, – panaszkodott Dr. Perry Craig az osztály egyik patológusa. – Lassan már nem tudjuk hova tenni őket. – A férfi a kezében lévő májat a mérlegre helyezte, majd körbenézett a teremben. – Ike, legyen szíves tolja oda a sarokba.

  A szemüveges erősen kopaszodó Dr. Craig szemlátomást teljes joggal elégedetlenkedett. Mindhárom boncasztalon testek feküdtek, a fal mentén pedig már négy hordágy sorakozott.

  – Dr. Craig – szólította meg Nicole, – Dr. Carry bent van?

  – Nincs, mára szabadnapot vett ki.

  – Köszönöm. Lehoztam Mrs. Hopeman kartonját a traumatológiáról. Merre találom?

  – Egy pillanat! – Dr. Craig elgondolkozott, majd a véres kesztyűjével határozottan a fal melletti sorra mutatott. – Ott lesz a második vagy a harmadik ágyon. Tegye rá legyen szíves.

  A nő odasétált, de mivel kettőről is hiányzott a karton, megnézte a közelebbi cetlijét.

  Megvagy – gondolta Nicole. A kíváncsiságtól hajtva a másikhoz sétált. Arról a testről nem csak a karton hiányzott, hanem az azonosító is. A nő körbenézett a földön. Más ötlete nem lévén felhajtotta a lepedőt. A harmincas évei elején járó ápolt nő fehér arcán még jól látszott az utolsó napján használt pasztell színű sminkje és halvány rúzsa. A nyakán véraláfutások éktelenkedtek. Megfojtották – gondolta.

  A lepedőt visszaeresztette és megfordult, de lendületében majdnem a véres kesztyűjét maga elé tartó Dr. Craig-be ütközött. Nicole hátrahőkölt, s a szívére tette a kezét.

  – Dr. Craig, de megijesztett!

  – Dr. Denis, nem tudta, hogy milyen veszélyes a halottak között kószálnia? A múlt héten is elkaptak egy rezidens orvost. Ike-kal úgy kellett kimentenünk a zombik gyűrűjéből – közölte fapofával, majd harsányan felnevetett.

  – Magától is frászt kaptam! Ne tetézze még egy ilyen sztorival, mert engem többet itt nem lát! – közölte morcosan a nő. – Nincs rajta cetli és kartonja sincs – mutatott a holttest felé.

  – Nemrég hozták be, mindjárt teszünk rá egyet – közölte a doktor vigyorogva.

  Nicole a traumatológia teakonyhájába ment, s egy csupor kávéval az asztalhoz telepedett. Az alagsorban történteken gondolkodott, mikor a kolleganője Dr. Roberta Chandler lépett a helyiségbe.

  – Már mindenütt kerestelek!

  – Levittem egy kartont a kórbonctanra – válaszolta a merengéséből felriasztott nő.

  – Jól vagy? Kicsit sápadtnak nézel ki – közölte aggódva Roberta, miközben kávét töltött magának.

  – Nem elég, hogy irtózok a halottaktól, de Dr. Craig is a frászt hozta rám!  – közölte Nicole és elmesélte töviről hegyire mi történt odalent. – Azonosító nélkül nem lehetne senki odalent. Ez szembe megy a szabályzattal.

  – Tudod, hogy megy ez. Nincs idő semmire. Amúgy meg le a szabályokkal – közölte Roberta magasra emelve a bögréjét.

  – Igaz. Le a szabályokkal – helyeselt Nicole nem túl lelkesen. – De ez már többször is előfordult. Két hónapja is láttam ott egyet azonosítók nélkül.

  Csendesen telt a nap hátralévő része. Nicole este nyolckor fejezte be a munkát. Szokásához híven mielőtt hazaindult volna, kiment az épület mögé a mentőbejáróhoz egy utolsó cigarettát elszívni.

  Mielőtt rágyújtott volna pár szót váltott a mélyhangú köpcös portással, Stewart-tal.

  Végül cigarettával a kezében leült a lépcső alsó fokára. Nemsokára egy mentő parkolt le az ajtó előtt. A vezető és a mentőápoló egy letakart hordágyat emelt ki a kocsi a hátuljából.

  A sofőr egy hatvanas éveiben járó pocakos férfi erősen szuszogott a teher alatt. Jó erőben lévő társa a húszas évei elején járt, sötét rövid haját oldalt fésülve hordta.

  Nicole is elindult befelé.

  – Baleset?

  – Az, – válaszolta közönyösen az idősebb férfi – de meghalt mielőtt ideértünk volna.

  – Előfordul – válaszolta a nő. De mielőtt belépett volna az ajtón, egy gyors pillantást vetett a sötét mentőkocsi felé.

  A liftnél kettévált az útjuk. Nicole visszament az osztályára, a két férfi pedig a lement a kórbonctanra.

  A nő gondolatai a két mentősön és az azonosító nélküli holttest körül járt. A holttesteket a halottszállítók hozzák be, mentő csak akkor, ha a beteg a kocsiban halt meg. A köpcös férfi szerint ez utóbbi történt. De ha igazat mondott, akkor felmerül az a kérdés, hogy hova tűnt időközben a mentőorvos?

  Egy órát még az osztályon maradt, majd felkapott egy dossziét és elindult az alagsorba. Egész úton a paksaméta sarkát gyűrögette idegességében. A lengőajtó sötét üvegét megpillantva kissé megnyugodott. Óvatosan kinyitotta az ajtót és az öngyújtója fényénél elindult az orvosi szobába. Nem kapcsolt villanyt, nehogy egy arra járó kollega benézzen az osztályra. Nicole szíve hevesen vert, a sötétség és a falakon táncoló árnyékok a frászt hozták rá. De legalább a halottakat mind berakták a hűtőkamrákba – gondolta. Lélegzet visszafojtva ment előre. Lenyomta az iroda kilincsét, s elégedetten felsóhajtott.

  Lerakta a számítógép mellé a dossziét, majd bekapcsolta a gépet. Feszültségteli két perc múlva a gép betöltött. A nyilvántartás szerint aznap nyolc női holttestet vizsgáltak. A neveket és hűtőkamra számait papírra firkantotta. Az esti halottnak azonban egy üres helyen kell lennie – okoskodott. Az ügyeletes orvosok sose töltötték az idejüket az adatok bevitelével.

  A hűtőkamrák előtt megtorpant. Mi a fenét keresek én itt? – tette fel a kérdést. Erőt vett magán és kinyitotta az első ajtót. Benyúlt az üregbe és kihúzta a tepsit. Kapkodva elhúzta a hullazsák cipzárját, majd visszazárta és az idősebb nő testét visszatolta a helyére. A másodikban egy középkorú hölgy feküdt, csakúgy, mint a harmadikban. Már majdnem a lista végére ért, amikor megtalálta a keresett nőt. A gép szerint Selena McCoy-nak hívták.

  Kíváncsiságtól hajtva visszament a számítógéphez és megnézte az adatlapját. Épp csak betöltötte a harminckettőt. Dr. Craig szerint szívmegállásban halt meg.

  Nicole elképedt. Délután egyértelműen látta rajta, hogy meggyilkolták.

  Visszament a halotthoz és újra kihúzta a helyéről. Az öngyújtó fényénél is jól látszott, hogy a nő nyakát és a szemeit bevérzések tarkították. Csak nem vagyok hülye! – mormolta.

  Betolta a helyére és az esti holttest után kezdett kutakodni. Mire megtalálta, az öngyújtójának lángja épphogy csak pislákolt már.

  – Még csak az kell, hogy kialudjon – morogta, miközben többször erősen megrázta.

  Azt mondták, hogy a mentőben halt meg. Viszont alaposabban megvizsgálta, s a hajától takarva egy golyó ütötte lyukat fedezett fel a tarkóján. Átkutatta a ruházatát, de nem talált benne semmit olyat, ami alapján azonosítani tudta volna.

  – Ki vagy te? – tette fel félhangosan a kérdést, majd visszacsomagolta és visszatolta a helyére.

  Ekkor hallotta meg a lift érkezését kisérő kattanást. Eluralkodott rajta a pánik. Úgy gondolta a boncteremben olyan gyorsan amilyen gyorsan szüksége lenne rá nem talál búvóhelyet. Az öngyújtóját zsebre vágta és a lift halványan beszűrődő fényénél az iroda felé iramodott. Feltépte az ajtót, s beugrott a nyíláson, majd a kinti ajtó nyikorgása közepette óvatosan magára zárta azt.

  Nem jutott eszébe jobb, bebújt egy távolabbi íróasztal alá. Amennyire csak tudott a mélyére mászott. Az a csalóka érzés kerítette hatalmába, hogy sikerült elbújnia. Ekkor döbbent rá, hogy a számítógépet bekapcsolva felejtette. Újra rátört a pánik. Segíts meg mennyei uram – mormolta. Pár másodpercig úgy tűnt bevált a fohász, de egyszer csak az ajtókilincs halkan kattant egyet. Az illető az ajtóban megtorpant, majd felkapcsolta a villanyt, s a számítógéphez ment. Hallatszott, hogy a billentyűzeten gépel, majd kikapcsolja. Nicole számára végtelennek tűnő csönd következett.

  A nő becsukott szemmel és összeszorított foggal próbált láthatatlanná válni. Az illető váratlanul sarkon fordult és elhagyta az ismét sötétbe borult irodát, s az ajtó nyikorgás alapján pedig a bonctermet is.

  Édesapám, miért kellett nekem ebbe belekeveredtem! – sóhajtott fel Nicole.

  Hosszú percekig az asztal alatt kuporgott. Megpróbálta az üres öngyújtóját lángra lobbantani. Mindhiába. A sötétben az asztalhoz botorkált és a dossziéja után tapogatózott. Nem találta sehol.

  – A fenébe, ezt jól elcsesztem – motyogta. Összeszedte magát és elindult a kijárat felé. A boncteremben a halovány fényt a kijárat feletti akadályvilágítás szolgáltatta. Már félúton járt, amikor úgy érezte, hogy az egyik sarokban megmozdult valami. Odakapta a fejét. A sarokból váratlanul egy éles csörömpölés hasított a csendbe. Egy fémtál esett a padlóra. Sikkantott egyet, majd kinyújtott karral a kijárat felé iramodott. Pár lépés után a két keze az üvegen csattant, de lendületét nem vesztve kivágta az ajtót és a lépcső felé vetette magát. Egészen a traumatológia osztályig futott. A konyhába ment és leroskadt az egyik székre.

  A szíve hevesen kalimpált, keze pedig megállíthatatlanul remegett. Elővett egy cigarettát. Pár próbálkozás után a hasznavehetetlen öngyújtójával egyetemben a szemetesbe dobta.

  – Nicole, te tejesen hülye vagy! – motyogta. Tudta túl nagy kockázatot vállalt ezzel a kis nyomozásával. De ha már megígérte, meg kellett tennie. Összeszedte magát, felkapta a kabátját és elindult haza.

  Másnap kerülte a kórbonctant. Már az osztály gondolatától is görcsbe rándult a gyomra.

  Dél körül az a pletyka kezdett el terjedni, hogy Dr. Craig kisebb balesetet szenvedett, ugyanis reggel egy zöldeslila zúzódással az állán jelent meg. A felesége üthette meg, a rossz nyelvek szerint a nő egy kis erőszakért nem ment a szomszédba. Ezzel szemben a doktor azt állította, hogy éjszaka a mosdóba menet egy nyitott szekrényajtó keresztezte az útját.

  Az ebéd utáni dohányzás alkalmával Nicole megszólította az előző este szolgálatban lévő portást.

  – Stewart.

  – Dr. Denis – dörmögte a férfi.

  – Szeretnék kérdezni öntől valamit.

  – Hallgatom.

  – Találkozott már máskor is azokkal a menősökkel, akik tegnap teste holttestet hoztak be? Biztos emlékszik rájuk.

   A férfi megvakarta az üstökét.

  – Én csak éjszakai szolgálatban találkoztam még velük. Három-négyhetente jöttek, de előfordult, hogy ennél sokkal gyakrabban.

  – Melyik osztályra vitték a betegeket?

  – Ha az emlékezetem nem csal, csak holttesteket hoztak a korbonctanra.

  A nő kedvesen Stewartra mosolygott:

  – Azt az egyet még megmondaná Stewart, hogy mindig ugyanazzal a mentővel jöttek és ha igen, akkor emlékszik a rendszámára?

  – Ez valójában két kérdés doktornő – vicceskedett a férfi. – Amennyire láttam mindig azzal az öreg mentővel jöttek, de nem jegyeztem meg a rendszámát.

  – Köszönöm a segítséget – mondta Nicole, majd sarkon fordult.

  Stewart az újságjába bújt, de ahogy a doktornő sarkon fordult, gyorsan letette és a portásfülke ajtajából a folyosó végéig kísérte a tekintetével.

  Mozgalmas napjuk volt a traumatológián. Két nagyobb baleset sérültjeit is hozzájuk hozták. Estére Nicole teljesen elfáradt, lábai elnehezültek, feje pedig zsongott. Nyolc után magára öltötte a kabátját, majd felkapta a táskáját, de ahogy azt magához szorította, azonnal érezte, hogy valami nincs rendben vele. A szíve hevesen kalimpált.

  Határozottan belenyúlt és kiemelte a dossziét, azt, amit előző este a kórbonctanon vesztett el.

  Megrémült, ösztönösen körbenézett az üres szobában. Sietős léptekkel felkereste a nővérpultot.

  – Járt fent valaki a kórbonctanról? – kérdezte az ügyeletes nővért.

  – Jöttek mentek az orvosok, de nem láttam senkit lentről.

  Nicole elmerengett. Az éjszakai látogató tisztában van azzal, hogy ő járt ott. Azt is sejtette, hogy még ott van, ezért várakozhatott a sötétben. Az a tudat, hogy lebukott, azt az érzést elevenítette fel benne, amikor az iskolában megpróbált puskázni. Akkor mindig az lett a vége, hogy a tanár elvette a puskát és egyest kapott, egyszer pedig kettőt, mert a tanár a puskát is leosztályozta.

  Nicole elnyomta magában a szégyenérzést, majd kisietett a sötét éjszakába.

  Vezetés közben a gondolataiba merült. Azon elmélkedett, hogy vajon mit is talált és kivel ossza ezt meg, amikor észrevette, hogy egy kiégett lámpájú szedán már percek óta a nyomában lohol. Lelassított és elkanyarodott, majd miután a gépkocsi követte, felgyorsított és ismét irányt váltott. Hol a tükörbe bámult, hol pedig az utat, a forgalmat figyelte. Az idegen autó néha egészen megközelítette, néha pedig lemaradt, de csak azért, hogy ismét rágyorsíthasson. A nő szíve a torkában dobogott. Azon gondolkodott mit csináljon, mikor az egyik kanyar után váratlanul megpillantotta a kerületi rendőrőrs épületét.

  A parkolással nem törődve egy éles manőver után berántotta a kéziféket és kiugrott a kocsiból. Meg sem állt a bejáratig. A szeme sarkából még elkapta, amint az idegen jármű felgyorsít és elhajt. A nő két alakot vélt felfedezni benne.

  Beállt az árnyékba és megpróbált megnyugodni. Mélyen és hosszan lélegzett, majd némi hezitálás után besétált a rendőrségre.

  Fél óra múlva viszont már azt kívánta, bárcsak hazament volna, ugyanis érdemi válasz nélkül egymás után háromszor mondatták el vele a történetet. Először a pult mögött álló egyenruhás férfi, majd egy öltönyös nyomozó, végül félórás várakoztatás után egy másik nyomozó.

  Nicole azt várta, hogy miután kihallgatták történik majd valamit, de a férfi váratlanul felállt és kezet fogott vele.

  – Szeretném megköszönni, hogy megosztotta velük az aggodalmát – közölte vele közönyösen. – Természetesen keresni fogjuk még.

  Pár pillanattal később Nicole ismét egyedül maradt az éjszakában. Kellett ez nekem? –  tette fel a kérdést. Tudta nincs más választása, hiszen egy ígéret hajtotta előre és ő nem akart csalódást okozni.

  Másnap reggel a munkahelyén minden a rendes kerékvágásban zajlott, azonban, ha a kórbonctanra kellett valamit levinni, inkább megkért valakit, hogy járjon el helyette.

  Négy körül járt már, amikor az egyik nővér odament hozzá azzal hírrel, hogy valaki vár rá a nővérpultnál.

  – Köszönöm. Megmondaná neki, hogy mindjárt megyek, csak még ezt a varrást befejezem – közölte Nicole.

  – Átadom neki doktornő – válaszolta a fiatal nő. Két lépés után azonban visszafordult. – Én az ön helyében sietnék, mert nagyon jóképű az illető.

  Nicolet úgy tett, mint akit hidegen hagyott a megjegyzés, de azért ott motoszkált a kérdés a fejében, hogy miért keresheti őt egy jóképű férfi.

  Elégedetten megszemlélte a varrást, majd megkérte a mellette álló nővért, hogy fejezze be a kötözést.

  Már messziről a háttal álló magas férfit figyelte. Hátulról ígéretes – gondolta, majd, pár pillanattal később, így fejezte be – elölről is.

  A férfi barna szemeivel lopva végigmérte a doktornőt, majd bátorító mosollyal a bajusza alatt bemutatkozott.

  – Tony Garner, a chicago-i Szervezettbűnözés Elleni osztályról. Denis Scott kollégám nem jöhetett velem, lebetegedett.

  Nicole meglepődött. Nem számított már rá, hogy foglalkoznak a bejelentésével.

  A férfi javasolta, hogy vonuljanak el egy üres vizsgálóba, ahol elmeséltette a nővel a történetét.

  – Nos azt gondolom, – szólalt meg a nyomozó – hogy ön nagyon fontos puzzle darabra hívta fel a figyelmet. Tudja mi azon dolgozunk, hogy a gyilkosságok áldozatait megtaláljuk, hiszen, ha nincs holttest, akkor gyakorlatilag nincs gyilkossági vád sem. Negyven éve a szervezett bűnözés a nemkívánatos embereket a tavakban, folyókban tüntette el. Gondolom a filmekben látott már olyat, hogy bebetonozzák a lábát valakinek, hogy biztosan elsüllyedjen, addig pedig amíg köt a beton, átgondolhatja mit csinált rosszul. Tíz-húsz éve pedig az építkezések betonalapja alá temették a holttesteket. Azonban manapság már más módszert alkalmaznak.

  Nicole elsápadt.

  – Ne haragudjon, lehet…

  – Ne magát okolja – vágott közbe a nő. – Csak elképzeltem, ahogy betont öntenek a lábaimra.

  Garner nyomozó önkéntelenül a nő lábaira pillantott.

  – Szóval – folytatta a férfi, – manapság egyszerűen elhamvasztják a holttesteket. Pár éve két krematóriumban fedeztünk fel olyan halottat, amelyeknek az eredetével nem tudtak elszámolni. Viszont azóta bármerre járunk, mindent rendben találtunk, és ez nem azt jelenti, hogy felhagytak volna ezzel a módszerrel.

  Nicole összehúzta a szemöldökét.

  – Azt akarja mondani, hogy behozzák az áldozatokat ide, ebbe a kórházba, itt adnak nekik új nevet, igazolást arról, hogy mibe haltak meg és egyszerűen elküldik egy temetkezési vállalkozóhoz, hogy elhamvasszák? Akkor viszont az újságok miért vannak tele olyan a hírekkel, hogy lelőttek valakit az utcán?

  – Azokat bandák követik el. A maffia kifinomult módszereket alkalmaz. Mint mondtam, ha nincs hulla, nincs gyilkosság sem, – jelentette ki a férfi. –  Persze ez így nemteljesen igaz, mert mindig vannak kivételek.

  – Nem hiszem, hogy bármelyik kollegám képes lenne ebben részt venni.

  – Pénz, pénz és pénz – szólt közbe a nyomozó. – A maffia a holtestek eltüntetéséért sok pénzt hajlandó áldozni. Akár négy-ötezer dollárba is belekerülhet, ha prominens személyről van szó. Évente több mint százezer dollár is megfordulhat itt.

  Nicole szeme kikerekedett az összeg hallatán.

  – És ezért, – folytatta a férfi – csak két vágást kell ejteni, majd bevarrni és kiállítani a boncolási jegyzőkönyvet. De hadd kérdezzek valamit. Felismerné azt a két férfit, aki este behozta a halott férfit? – majd meg sem várva a nő válaszát gyorsan hozzátette. – És ha már bejön hozzánk, az elmúlt három-négy napban eltűnt személyeket is átnézhetnénk. Talán valaki már bejelentette őket, bár erre nem sok reményt látok.

  Nicole összeráncolta a szemöldökét.

  – Én abban már nem szeretnék részt venni! Nekem nem hiányzik egy vödör beton a lábamra, vagy hogy titokban elhamvasszanak. Nem szórakozásból követtek! Lehet, hogy legközelebb megölnek.

  – Csak meg akarták ijeszteni – próbálta nyugtatgatni a nyomozó.

  – Ijeszteni? Köszönöm, de én ebben nem akarok részt venni! – ismételte meg magát határozottan Nicole.

  – Gondoljon bele. Látták, hogy bemegy a rendőrségre. Azzal, hogy velem jön, már nem veszít semmit. Valójában csak nyerhet, mert ha szerencsénk lesz és meglesz a nevük, még ma letartóztathatjuk őket.

  Annak ellenére, hogy minden porcikája tiltakozott az együttműködés ellen, Nicole tudta, hogy nincs más választása.

  Garner nyomozó türelmesen várakozott.

  – Rendben – egyezett bele végül.

  A férfi elmosolyodott.

  – Jól döntött. Eljövök önért munka végeztével és beviszem az irodába. Utána viszont – rövid szünetet tartott, – át kellene nézni a kórbonctan számítógépét és a hűtőkamrákat. Hátha találunk valamit.

  – Én biztos nem jövök vissza!

  A nyomozó kapkodva pontosított.

  – Úgy gondoltam ketten jövünk vissza. Nálam lesz fegyver.

  – Gondolom sejti, hogy ezzel egyáltalán nem nyugtatott meg – közölte vele Nicole. Sóhajtott, tudta nincs más választása. – Nyolc után pár perccel találkozunk a mentőbejárónál. Hozzon egy zseblámpát magával.

  Búcsúzóul Garner nyomozó egy névjegykártyát adott át Nicole-nak.

  – Ezen a számon bármikor elér.

  A folyosón sűrű volt a forgalom, legalább is, ami a nőket illeti. Két doktornő megbeszélést tartott, három nővér pedig lelkesen jött ment a betegszobák között.

  – Kivel beszélgettél? – kérdezte Dr. Chandler.

  – Egy nyomozóval.

  – Nyomozóval? És mit keresett itt? – türelmetlenkedett a nő.

  – A tegnapelőtti baleset sérültjeiről érdeklődött – füllentette Nicole, s elindult az egyik betegszobába.  Mindhiába, Dr. Chandler megállította.

  – Még egy kérdés. A telefonszámát megadta?

  – Hová gondolsz? Én nem kedvelem a szépfiúkat – füllentette felháborodottan a fiatal nő. De a nap hátralevő részében akármennyire is próbált szabadulni Garner nyomozó személyétől és szavaitól, azok folyton felbukkantak a gondolataiban.

  Nyolc óra után pár perccel Nicole már a nyomozó autójában ült. Az őrsön Garner váltott pár szót az egyik kollegájával, majd egy aktakupac takarta asztalhoz kísérte. Ledobta a noteszét az egyetlen tenyérnyi üres helyre, s odahúzott még egy széket.

  Elsőként Selena McCoy-ra kerestek rá a nyilvántartásban.

  – Két ilyen nevű nőről van adatunk, – közölte Nicole-lal. – Az egyik korban stimmelne, de már két éve meghalt. A másik pedig sokkal idősebb, mint amilyennek leírta nekem.

  – Tudják, hogy a fiatalabb miben halt meg, esetleg melyik kórházban kezelték vagy boncolták?

  – Arról nekünk nincs adatunk – közölte a nyomozó.

  Garner felállt, s nemsokára egy nagy könyvvel tért vissza. Félórán át lapozgatták már az ismert chicago-i bűnözők albumát, amikor Nicole bizonytalanul az egyik képre bökött.

  – Ő ismerősnek tűnik. Hasonlít a köpcös mentősofőrre.

  – Biztos benne, hogy ő az?

  – Talán. Nem kiköpött ő, de hasonlít.

  A nyomozó elfintorodott. Ennél azért többet várt.

  Az eltűnt személyek fényképeivel még ennyi eredményt sem sikerült elérniük. A sok arc láttán Nicole úgy érezte, mintha némelyik fotót többször is megmutatták volna neki.

  Tizenegy óra lett, mire elindultak a kórházba. Egyből a traumatológiára mentek. Megnézték, hogy kezeltek-e Selena McCoy nevű beteget a kórházban, de erről semmilyen adatot nem találtak.

  A kórbonctan felé vették az irányt, azonban csak annak ajtajáig jutottak. Kénytelen-kelletlen visszamentek a portára a kulcsért.

  – Stewart, jó étvágyat!

  – Köszönöm. Miben segíthetek Dr. Denis? – kérdezte az almát majszoló férfi.

  – A kórbonctan és az orvosi iroda kulcsát vinnénk el. Pár iratot otthagytam, amire szükségünk lenne.

  – Dr. Denis, nekem nem kell megindokolnia miért kell a kulcs. Csak itt aláírja és viheti is.

  Pár lépés után Garner visszalépett. Felvillantotta az igazolványát.

  – Bocsásson meg. Amikor bejöttünk láttam, hogy kamera figyeli a mentőbejáratot. Annak a képét rögzítik valahol?

  – Igen, itt a földszinten a biztonsági szobában – közölte mély hangján a portás.

  – Nagyszerű – sóhajtott fel a nyomozó, de öröme a következő pillanatban már köddé is vált.

  – Azt azért tudniuk kell, hogy az utolsó huszonnégy óra képeit őrzik meg, utána automatikusan felülírják. Ha annál régebbi felvétel érdekli, akkor az már nem lesz meg.

  A nyomozó csalódottan megköszönte a segítséget, s Nicole-al a nyomában a kórbonctan fele vette az irányt.

  Stewart megvárta míg elérik a liftet, majd felvette a telefont és tárcsázni kezdett.

  Az ajtóban megcsapta Nicole-ékat a bomló test bűze.

  – Itt hiába szellőztetnek, sokáig megreked a szag – közölte elfontorodva Nicole.

  – Két hetes vizihulláknak van ilyen bukéja – toldotta meg Graner.

Tekintetük egy pillanatra összetalálkozott, de Nicole elkapta a fejét.

 Egyenest az irodába mentek. Nicole rákeresett Selena McCoy-ra, de a gép nem talált ilyen nevű halottat.

  – Tegnap még szerepelt a nyilvántartásban! Fehérbőrű harmincas nő – erősködött Nicole.

  – Elhiszem – nyugtatta a férfi. – Kitörölték. Szerintem már el is hamvasztották őket.

  – Kezdek megijedni.

  Kikeresték az elhunytak neveit, majd elindultak a hűtőkamrákhoz. Garner nyomozó az elején még reménykedett, hogy találnak valamit, de csalódnia kellett. Minden halottat felvittek a gépbe, s úgy tűnt az összeset szabályszerűen felboncolták.

  – Nem teljesen erre számítottam – közölte a lánnyal. – Jobban mondva reménykedtem, hogy hibáznak.

  – Van ennek értelme? – kérdezte a nő. – Valószínű, legközelebb már másik helyre viszik a holtesteket.

  – Azért nem olyan könnyű új helyet találni.

  – Hacsak nem eleve többel üzleteltek. –  A nő az órájára pillantott. – Mindjárt egy óra. Menjünk haza.

  Garner nyomozó hazavitte, majd felkísérte a harmadik emeletre. A lakás ajtajában megálltak.

  – Köszönöm a segítséget Nicole.

  – Azon kívül, hogy magamra haragítottam a maffiát, nagy eredményt nem tudunk felmutatni. Sőt semmilyen eredményt nem tudunk felmutatni.

  A nyomozó felnevetett.

  – Zárkózzon be éjszakára, és ha úgy érzi, veszély fenyegeti, haladéktalanul hívjon fel telefonon.

  Szavai jólestek Nicole-nak.

  – Csakis a legvégső esetben. Jó éjt.

  Az ajtót gondosan bezárta maga mögött, majd alaposan szétnézett a lakásban.

  Ezt azért még megvárhatta volna – gondolta.

  A lakás a konyhán és fürdőszobán kívül, egy nappali-étkezővel és két hálószobával rendelkezett. Az értékét az dobta fel, hogy Nicole hálószobája, a nappali és a konyha előtt egész hosszában erkély húzódott.

  Nicole a fürdés előtt gyorsan lemosta a sminkjét. Az járt a fejében, hogy amennyire nem figyeltek arra a kórbonctanon, hogy a nyomokat elfedjék, olyan gyorsan megszabadultak a két hullától, ráadásul még a nő adatlapját is kitörölték. Bevillant neki, hogy a maffia nem tudhatja, hogy a rendőrségen az azonosítás eredménytelenül zárult. Ha pedig azt gondolják, hogy tanú lehet egy büntetőperben, akkor megpróbálhatják elhallgattatni. Ismét kitört rajta a pánik. Kiugrott a kádból és felöltözött. Felkapott egy réz diszkoszvető szoborot, s az utcai lámpák gyér fényénél lábujjhegyen körbejárta a lakást. Megkönnyebbült, mikor minden ablakot és ajtót zárva talált.

  Résnyire kinyitotta a háló ablakát és lefeküdt aludni. Hosszasan forgolódott és már majdnem elnyomta az álom, amikor a hálószoba ajtaja hüvelyknyire kinyílt. Nicole inkább megérezte, mint meghallotta a nesztelen mozgást. Az álom kiszaladt a szeméből. Tudta, hogy csakis a huzat mozdíthatta meg az ajtót, akkor pedig a lakás valamelyik pontján kinyitottak egy ablakot vagy egy ajtót. A szemét az ajtórésen tartva nesztelenül kimászott az ágyból. Az éjjeliszekrényről felkapta Garner nyomozó névjegykártyáját és a vonalas telefont, majd amennyire a kábel engedte a szoba sarkába húzódott. Megemelte kissé a sötétítő függönyt és a beszűrődő kevés fénynél tárcsázott.

  – Vegye fel, csak vegye fel! – suttogta mikor beütötte az utolsó számot. A füléhez tette a kagylót. A legnagyobb csodálkozására a lakás távolabbi pontján megszólalt egy telefon. Kapkodva kinyomta az övét, mire a másik is elnémult.

  Most már biztos, hogy nem úszom meg épbőrrel – gondolta.

  Megragadta a szobrot, majd az erkélyajtón keresztül kilépett az éjszakába. A lába a hideg kövön pillanatok alatt áthült. Behúzta az ajtót, majd óvatosan kinézett a korláton. Maga sem értette, hogy miért, hiszen jól tudta, hogy olyan magasról képtelenség lemászni. Visszalépett a falhoz, majd a nappali ablakáig osont. Bekukucskált.

  Nem látott semmilyen mozgást. Majdnem továbblépett, amikor egy halovány zseblámpa fénye cikázott keresztbe a falon. Az illető a vendég hálószobából lépett ki és határozottan Nicole hálója irányába indult tovább.

  – A francba – motyogta.

  A fény eltűnt. Nicole elszaladt a konyha ajtajáig, aminek az üvegét a bronzszoborral betörte. Sokat nem vacakolt, azonnal benyúlt a résen és kinyitotta. A hidegtől érzéketlenné vált lába miatt először nem érezte a szilánkot, de két lépés után fájdalmasan felszisszent. Kirántotta az üvegdarabot a talpából, majd a vérében csúszkálva a bejárati ajtó felé iramodott.

  Rémülten hátrapillantott. A hálója ajtajában két alak sejlett fel.

  – Kapd el! – kiabálta az egyik férfi.

  – Ne! – sikoltotta Nicole. Már csak pár lépés választotta el az ajtótól, mikor lábai megakadtak és elvágódott. A fejét a padlóba verte. Kábultan megpróbált felállni, azonban az erejéből csak annyira tellett, hogy a hátára fordult.

  A két férfi megragadta, majd az egyik a derekára ült és a nyakát szorította. A nő megpróbálta a kezét kicsavarni a másik férfi ujjai közül, de bármennyire küzdött nem sikerült neki.

  – Nyugi, mindjárt vége lesz! – suttogták a fülébe.

  Nicole-nak az édesapja arca villant be. A kép lassan elhomályosult és az oxigénhiány miatt eszméletét vesztette.

  A látása lassan kitisztult, a feje azonban hevesen lüktetett és fájt. Megborzongott. A betört erkélyajtón keresztül beáramló hideg levegő a lakást teljesen kihűtötte.

  A padlót és a falakat vér borította. A folyosón három test feküdt mozdulatlanul. Kéttőnek maszk takarta az arcát, a harmadikban annak ellenére, hogy hason feküdt felismerte Garner nyomozót. Megpróbált felállni, de amint a sérült talpára nehezedett éles fájdalom hasított belé. Visszahuppant a földre. Odaaraszolt hozzá. Megfogta a nyakát a pulzusát keresve, de a hideg bőrt megérintve elkapta a kezét.

  Sajnálatot érzett. Korábban reménykedett, hogy az ügy végeztével talán találkoznak még. A szánakozást azonban harag váltotta fel. Ráeszmélt, hogy a férfi csalinak használta őt. A nyomozó azért erőltette, hogy menjenek be az irodába fényképeket nézegetni, mert sejtette, hogy figyelik és eljönnek érte. Vesztét saját magának köszönheti, túlságosan magabiztossá vált.

  A másik két maszkos vérben úszó testalkata nem emlékeztette az álmentősökre. A vér mennyisége alapján arra következtetett, hogy késsel végeztek velük. Óvatosan levette a maszkjukat. Hátra hőkölt. Ike szeme mereven a semmibe révedt, míg Dr. Craig arcán az utolsó másodperceiben átélt rémület tükröződött.

  A nő ekkor hallotta meg a közeledő rendőrautók szirénáját.

  Három nap múlva

  A Szent Katalin kórház kórbonctanának orvosi irodájában Dr. Thomas Denis épp egy lelet tanulmányozott, mikor kinyílt az ajtó. Nicole becsukta maga után, majd az íróasztalhoz bicegett.

  – Szia Apa – köszönt a férfit.

  – Szia kislányom – mosolyodott el a férfi. – Téged is lehet itt látni?

  – Hát nem a kedvenc helyem az már szent.

  A férfi felállt és megnézte a nő nyakán a fojtogatás nyomait.

  – Még elég csúnya, de hamar meggyógyul. Már bánom, hogy belerángattalak ebbe.

  – Azt hiszem túlvállaltam magam, de hál istennek vége már. Azt elárulod ki mentett meg? – kérdezte Nicole.

  – Mivel én bíztalak meg azzal, hogy nyomozz, természetesen a biztonságodról is gondoskodtam. De magad is megköszönheted neki, mert ott ül a sarokban – mutatott az ajtó melletti székre.

  Nicole megfordult és elégedetten bólintott.

  – Köszönöm szépen a segítséget Stewart. Ha ez az igazi neve.

  A férfi a dohányzóasztalra rakta az újságot.

  – Igen, kisasszony. De nincs mit megköszönnie, csak a munkámat végeztem. Azonban az igazat megvallva majdnem elkéstem. Nem is tudja milyen nagy kő esett le a szívemről, amikor kitapintottam a pulzusát.

  Nicole szólásra nyitotta a száját, de elbizonytalanodott. Végül mégiscsak kibökte.

  – Elárulná mi történt a nyomozóval?

  – Az egészet nem láttam. Amikor megérkeztem már csak azt hallottam, hogy lebucskázik a lépcsőn. A két alak pedig miután kinyitotta az ön ajtaját, bevitték, hogy ne legyen szem előtt. Nemsokára pedig én is utánuk mentem.

  – Még egyszer köszönöm.

  Stewart megköszörülte a torkát.

  – Egy bocsánatkéréssel tartozok, Dr. Denis.

  Nicole kíváncsian fordult vissza.

  – Azon az éjszakán, ott a boncteremben én voltam az, aki önt halálra ijesztette. A kamerán láttuk, hogy lement a lifttel az alagsorba és amikor Dr. Craig visszajött, gondoltam, hogy baj lehet belőle. Szóval utána mentem és az ajtón át hallgatóztam – mesélte lelkesen a férfi. – Miután kijött az irodából, úgy tett mintha kiment volna az osztályról, majd megpróbált elbújni a sötétben, de pechjére ugyanazt a helyet nézte ki, ahol én voltam. Nem láttam az arcát, de gondolom, hogy meglepődhetett, amikor a hordágyak mögé osont és ott valaki a sötétben állon vágta. Amikor pedig ön kijött az irodából, ügyetlenségemben levertem az egyik hordágyról egy tálat.

  – A frászt hozta rám – mondta a nő őszintén.

  – Gyorsan kereket oldott az már szent – mondta nevetve a férfi.

  Nicole ismét az apjához fordult. – Lett valami eredménye a kis nyomozásomnak?

  – Lett. Két embert letartóztattak a kórbonctanon, de gondolom erről már halottál. Ami talán új, hogy a NewRoad-i krematóriumot ideiglenesen bezárták.

  – Engem inkább a te üzleti ügyed érdekelne.

  – Az üzleti ügyeim is jól haladnak. Az új barátainkkal már három egyezséget is megkötöttünk. A közeljövőben elég sokat kell majd túlóráznunk itt a kórbonctanon.