2020., Covid hullámvölgy idején, Otthon
Feri barátom, aki nyolc házzal lentebb lakik az utcában, meghívott magához gyerekszoba kifestése ürügyén. Mivel este hét után ért haza, aznap már csak egy gyors megbeszélésre maradt időnk.
Az asszonynak sajnos elfelejtettem ezt előre jelezni. Már majdnem sikerült egy üveg pálinkával kiosonnom a házból, amikor váratlanul megpillantottam őt az ajtó előtt. Úgy tett, mintha pókok után kutatna a plafonon, de szerintem csak meghallotta, amikor az üvegekkel csörömpöltem. A pillantásából tudtam, hogy az ellenőrzést nem úszhatom meg.
– Hová mész ilyenkor? – szólt a sokat sejtető kérdés.
Gyorsan kivágtam magam:
– Átbeszéljük a festést Ferivel és viszek egy üveg festékoldót, mert az övé elfogyott.
Közben mutatom neki az üveget, bizonyítandó, hogy nincs takargatnivalóm.
– Nem pálinka van benne?
– De az – vallottam be –, de olyan bűn rossz, hogy meginni nem lehet. Ezért fogjuk festékoldóként használni.
Kihúzta a dugót, s fintorogva beleszagolt. Én közben lelkesen bólogattam.
– Kérlek, ne maradj soká’! – mondta kedvesen, de kifelé menet a hátam közepét égette a tekintete.
Feriéknél elhúzódott a tanácskozás, mivel egy gyerekszoba kifestése alapos tervezést igényel. Úgy éjfél táján elfogyott a festékoldó, Feri felesége pedig pont abban a szobában tért nyugovóra, ahol a házigazda az utánpótlást tartotta. Rövid eszmecsere után megállapítottuk, hogy egyikőnk sem vállalhat akkora kockázatot, hogy bemerészkedik oda.
Szomorúan elbúcsúztunk, de amint kitámolyogtam az utcára, ráébredtem, hogy vasárnap este van. Megkapaszkodtam a kapufélfában, s rémülten szemrevételeztem az utcán hemzsegő, jobbra balra dülöngélő szeméttárolókat.
Némi agymunka után arra jutottam, hogy három lehetőségem van a hazajutásra.
Az első, hogy Alberto Tomba, az óriás műlesiklás sokszoros világbajnoka által kitaposott ösvényt követem. Azaz egy kis gyorsítás után szlalomozva kerülgetem a szemeteseket. Jobbról egyet, balról egyet. Nem kell izgulnom, ha a végére lila lesz a két vállam, mert úgyis kapok még az asszonytól pár foltot, ha hazaérek.
A focis módszert is használhatom. Jobbra bemutatok egy cselt, majd mikor a kuka elmozdul, gyorsan balról megkerülöm. Majd megcsinálom ugyanezt a másik oldalról, de variálni kell, mert hamar kiismernek és be fognak ugrani elém.
A harmadik a rögbijátékosok bevált módszere volt. Ennél nem kell sokat gondolkozni, behúzom a nyakam és elszántan elindulok egyenesen előre, miközben megpróbálok a réseken áttörni. Ha ledönt egy kuka a lábamról, akkor felpattanok és futok tovább. Azonban a nehezebb beazonosítás miatt pár házzal mindig érdemes tovább futni, ugyanis a feldöntött kukák sora nem szakadhat meg a házunknál. Nagyon fontos még, hogy a legvégén le kell feküdni az utolsó kuka mellé mereven és csendben, mondhatnám kukán, mert zajra aktivizálódik az utcai megfigyelő hálózat.
Én Messit utánoztam aznap. Két perces remek idővel el is értem a kapunkig, úgy, hogy közben két szabálytalanság is történt. Félúton egy szemetes a kerekével hátulról megakasztotta a lábam, a másikat a mi kukánk követte el, mert váratlanul felbukkant előttem, ugyanis a nejem galád módon még este kitolta azt az utcára.
A murván kiterülve ismét döntéshelyzetben találtam magam.
Vagy kikeresem a kulcsom és szöszmötölök a zárral, vagy átmászok a kerítésen.
Hirtelen előtört belőlem a kalandvágy és nekiveselkedtem a rönkkerítésnek. A tévében láttam a légikatasztrófák sorozatot, melyben sokszor ismételgették azt a szót, hogy „átesés”, aminek a végén jelentkezett maga a katasztrófa. Nos, ugyanez esett meg velem is. Amilyen lassan sikerült felhúznom magam, olyan gyorsan landoltam a túloldalon.
Az első kérdés, ami odaát felmerült bennem, hogy ki volt az a hülye, aki azt tanácsolta, hogy egy sor rózsát kell ültetni a kerítés belső oldalára.
Amíg a tüskék között elmélkedtem, kicsit elbóbiskoltam. Mikor magamhoz tértem, feltápászkodtam és ismét nekiveselkedtem a kerítésnek. Azt, hogy ezt már sikerrel megtettem negyedórával korábban, csak akkor realizáltam, amikor ismét a murvában feküdtem arccal lefelé.
Feltápászkodtam és úgy döntöttem, hogy véget vetek a kalandtúrának és inkább megkeresem a kulcsom.
Öt perc és már bent is voltam a kertünkben, még két perc kellett, hogy kinyissam a ház ajtaját. Óvatosan benyitottam, majd szép csendben átestem a küszöbön. Pár másodpercig mozdulatlanul feküdtem. Semmi mozgás, semmi kiabálás! Megkönnyebbülten feltápászkodtam és a falat vezetőnek használva bementem a konyhába falatozni. El kell ismerni, egy szelet kenyér pár tepertődarabbal maga a mennyország ily késői órán. Jólakottan elindultam az emeletre.
Vagyis indultam volna, amikor szembesültem azzal a ténnyel, hogy míg én keményen dolgoztam Ferivel, a család sem tétlenkedett. Rafinált csapdákat eszeltek ki, hogy megakadályozzák a jól megérdemelt pihenésemet.
Fonallal keresztül kasul szőtték a lépcsőt. Ezt az akadályt egyszerűen letudtam, mert alapvetően négykézláb mentem fel az emeletre. A fogkrémmel bekent kilincsre nem számítottam, de mivel gyorsan tanulok, ezután használat előtt minden tárgyat megvizsgáltam. Úgy tűnt kifogyott az ötlettáruk, mert nem történt semmi egészen addig, míg a fürdés után be nem ugrottam az ágyba, egyenesen a szétszórt legódarabkákra. Ha nem fájt volna oly nagyon, akkor talán eszembe jutott volna, hogy megdicsérjem őket, amiért volt türelmük a lepedő színéhez passzló darabokat külön kiválogatni. De nem ez a gondolat járt a fejemben, hanem az, hogy gyorsan egy mondatba kombináljam az ősi mesterséget és az elkövetők nőnemű felmenőit. Miután lecsillapodtam, összeszedtem a darabokat és bebújtam az ágyba. Ekkor halk kuncogás ütötte meg a fülem a túloldalról. Gondoltam, gyorsan álomba szenderítem a szervezőt, ezért a következő mondat hagyta el a számat:
– Drágám, ha gondolod én készen állok.
Mire az utolsó szót kimondtam, már halk hortyogás hallatszott a szomszédból.
Hamarosan én is álomba szenderültem. Egészen jól aludtam, attól eltekintve, hogy valaki egész éjjel cisszegett és bökdösött. Reggel a tettes azt állította, hogy végig horkoltam az éjszakát, de én természetesen letagadtam az egészet.