1964., Ambleside, Anglia
Tom, a szemközti ajtón az ablak rácsain belopakodó lemenő nap fényét bámulta, melyben a nyílás előtt álló gesztenyefa ágait oly gyakran megtáncoltatta az esti szellő. Nyolc éve, mióta idekerült, nem mulasztott el egyetlen alkalmas estét sem, hogy vacsorával eltelve az árnyékok játékában gyönyörködjön. Mi mást is tehetett volna? Estére elfáradt, s az évek alatt kiötlött összes időtöltést unta már. Néha a lakótársa beszélgetést kezdeményezett, de őt hamar leszerelte.
Két éve, a távozó társa helyett kapta Harry-t. Ki nem állhatta. A jóval fiatalabb fiút túlságosan nyughatatlannak találta. Ezt még meg tudta volna szokni, de mint kiderült, Harry híján volt a szorgalomnak. Az első hónapokban támogatta, tanácsokkal látta el, de hamarosan ráeszmélt, hogy ez több energiájába és idegeskedésbe kerül, mint amennyi hasznot hoz.
Abbahagyta. Társa bakijai azonban örömöt okoztak neki. Ezen a helyen pedig az ilyen ritka pillanatokat illik megbecsülni, itt ugyanis szigorú szabályoknak kell megfelelni.
Pontban hatórakor keltették őket, majd egy sovány reggeli után kezdődött a munka. Egész nap parancsokat követtek. Csináld ezt! Csináld azt!
Napközben enni nem kaptak, csak a szomjukat olthatták. Többnyire szürkület előtt értek vissza. Megkapták a vacsorájukat, majd rájuk csukták a ’vas szörnyet’.
De a szigor nem jelentett újdonságot neki. Rövid gyerekkorában a szülei keményen fogták, ha pedig véleményt kívánt nyilvánítani, kutyába sem nézték. Azt hazudta magának, hogy túl fiatalon került ide, s az édesanyjának a sok testvére mellett nem volt lehetősége, hogy kimutassa szeretetét. Ezért nem neheztelt senkire, s remélte, hogy a testvérei boldogan élnek valahol vidéken.
Az ideérkezése után megpróbált ellenállni, előfordult, hogy visszafeleselt vagy elmismásolta a munkát. Ilyenkor megverték vagy megvonták az amúgy is szűkös vacsoráját. Soha, senkinek sem nézték el a kihágást. A hosszú évek során végül elfogadta, hogy élete végéig robotolnia kell, és azt, hogy itt fogja utoljára álomra hajtani a fejét. Itt, a rácsos ablak és a vasajtó mögött.
Többször kapta magát azon, hogy ha a nap már lebukott a horizonton, tovább pihentette az ajtón a szemét. Azon a gyűlölt szörnyetegen, mely mögött a vágyott szabadság rejtőzött. Nem akart ő egyebet, csak azt, hogy egy éjszakát a szabad ég, a fénylő csillagok alatt tölthessen, miközben a lányról ábrándozik.
Arról a lányról, ki az egyik tavaszi reggel érkezett látogatóba. Neve szélsebesen terjedt tova az épületben: Kate. Soha nem hallott szebbet. Közel nem jutott hozzá, de pár pillantás elég volt, hogy fantáziájába fogadja. Sokszor elképzelte, ahogy a közeli dombtetőn egymáshoz bújva a naplementét nézik, míg az utolsó fénysugár el nem tűnik a horizonton. Máskor gyerekekről fantáziált. Bizonyosra vette, hogy Kate tökéletes anya lenne, olyan, aki törődik és szeretettel halmozza el gyerekeit.
Ha az a fránya ajtó nem lenne, akkor elindulhatna és megkereshetné. És ki tudja, talán az álmai is valóra válnának.
Aznap reggel a zár kattanására ébredt. Egy végtelennek tűnő pillanat után a vaslemez hangos nyikorgással kitárult. A résben Steve jelent meg. Ásított egyet, majd eléjük lökte a reggelijüket.
– Igyekezzetek az evéssel, ma rengetek dolgunk lesz! – közölte ellentmondást nem tűrően.
Mire Tom végzett az étellel, Harry-nek már csak hűlt helyét találta. Nyújtózkodott egyet, és kisétált az ajtón a szabadba. A közeli domboldalon még a reggeli köd terpeszkedett a felkelő nap fényében. Egy pillanatra megállt és visszanézett a gyűlölt vas szörnyre, majd beleszippantott a friss hűvös levegőbe.
Tom ismét ereje teljében érezte magát. Vakkantott egyet, s kikocogott a karámhoz, hogy Harry-vel együtt kiterelje a birkákat.