A villamosmegállóban állva bambán a szemközti sáv forgalmát bámultam, amikor egy piros kalapos idős hölgy érkezett nagy sebbel-lobbal. A magas karcsú nő mérgesen körbenézett, majd határozottan beállt elém.

  Helyi Vadász, gondoltam. Most foglalja be azt a helyet, ahonnan elsőként szállhat fel és foglalhatja el az üres székek egyikét.

  Az utóbbi hónapokban vált szokásommá, hogy az utasokat BKV-s csillagjegyekbe soroljam. A saját érdekeit mások elé helyező Vadász mellett a Potyázókat figyeltem a legszívesebben. Ők mindig a lyukasztó mellett tébláboltak, s közömbösséget mímelve próbálták kiszúrni a felszálló ellenőröket.

  Magamat a kihalófélben lévő Úriember jegybe osztottam. Mi vagyunk azok, akik mindenkit előre engednek, és mindenért bocsánatot kérnek. A lányom szerint mind közül ez a legszánalmasabb. Nem vitatkoztam vele.

  Az idős nővel közel egyidőben egy középkorú, szintén vékony testalkatú hölgy is érkezett, aki ugyancsak elém állt. Fehér nyári ruhát viselt, haját kontyban hordta. Valamiért a Star Wars-os Leia hercegnő jutott róla eszembe.

  A szerelvény hamarosan elérte a megállót. A fiatalabb közelebb lépett az idős nőhöz, aki egy megsemmisítő pillantással adta tudatára, hogy nincs esélye.

  Ekkor döbbentem rá, hogy Vadászversenynek leszek a szemtanúja. Feloszthatták volna a területet, ha az egyikőjük egy másik ajtót választ magának, de nem tették. Szerencsére.

  Tapasztalata és a bármikor bevethető kora okán a piroskalapos hölgy számított favoritnak, bár a fiatalabbnak is lehetett a tarsolyában egy két trükk. Ő a gyorsaságában és a szépségében bízhatott. Utóbbiban persze csak akkor, ha sikerül találnia egy olyan férfit, aki átadja neki a helyét.

  A fiatalabb mellett tettem le a voksom, mert elvből mindig az esélyteleneknek szurkolok.

  A versenypálya idegtépő lassúsággal csorgott be a megállóba. A két rivális a leszálló utasok számát és elhelyezkedését vizslatta. A feszültséget vágni lehetett, ugrásra készen várták a startot.

  Egyetlen utas állt a lépcső tetején.

  Könnyített pálya – gondoltam.

  Az ajtó kinyílt, de mielőtt az utas megindult volna lefelé, az idősebb Vadász egy tétova mozdulatot tett a lépcső felé. Szerintem ez kiugrásnak számított, s ha tehettem volna, visszalövöm a rajtot.

  A trükk azonban bevált. A leszállni kívánkozó nő irányt váltott, s belépett a fiatalabb útjába, aki így nem tudta kihasználni a robbanékonyságát. Mire utolérte riválisát, az a lépcső tetején jobbra nézve balra lépett, elzárva a belső íven előzni kívánó vetélytársa útját. Ez a rutin, bólogattam elégedetten.

  A másik megtorpant, de dicséretes módon nem törődött bele a vereségbe, s az immár szabad külső ívre váltott. Mozdulatát az idős nő a szeme sarkából kiszúrhatta, mert a táskáját konkurense elé lóbálva ismét meghátrálásra késztette.

  Ekkor már el kellett ismerem a vereségünket, a szűk folyosón a versenyzőm már nem nyerhetett.

  A piroskalapos nyereménye, az egy szem üres ülőhely felé iramodott. Mégis aranyérem nélkül maradt, mert azt egy tizenéves suhanc elhappolta az orra elől.

  Az idős Vadász észlelvén, hogy a vigaszágról beelőzték, egy utolsó kétségbeesett próbát tett. Bicegésre váltott. Talán egy-két halk fájdalmas nyögést is elejtett, de manapság a zenét hallgató és telefont nyomkodó emberekre ezeknek nincs hatása, a magamféle ’szánalmas’ Úriemberek pedig hosszú évek óta le sem ülnek már.

  A vesztesek csalódottan tekergették a fejüket megüresedő hely után kutatva. A következő megálló előtt megszánta őket a sors, mert közvetlen előttük egy páros ülés szabadult fel.

  Döntetlen, hirdettem ki az eredményt, de ekkor megszólalt a fiatalabb nő.

  – Anya, ne haragudj, hogy a boltban úgy leszóltalak!

  – A csodába – tört ki belőlem a csalódottság, de elmosolyodtam, mert Yoda mester szavai csengtek a fülembe: a Sithek mindig ketten vannak. Egy mester és egy tanítvány.